Orbánék talán még hiszik, hogy nincs vége. Hogy nem kezdődött el a vége. Pedig már csak abban reménykedhetnek, hogy nem nagyon hamar következik be a tényleges összeomlás. Az erkölcsi két hét alatt végbement.
A cikk a hirdetés után folytatódik
„Emlékszem a pusztításra, majd a menekülésre.”
Még nem tudjuk, mikor lesz vége. De azt már igen, hogy mikor, hol és hogyan kezdődött. Persze, dátumot többet is tudunk mondani, de ezek mind összefüggenek.
A kegyelmi kérvény kérvényezése. Majd aláírása és ellenjegyzése. A “harmadfokú” döntés közzététele, szemlézése, az erről szóló ügyvédi-olvasói levél, majd a 444 ügyeletes újságírójának témaérzékenysége, aztán a sajtó további, még megmaradt részének munkája. A ner-ből kibeszélő és ezért onnan kitaszított “volt férj” nyilatkozata.
És egy olyan demonstráció, ami végre azt hozta el, amit sokan vártak már. Kisajátított jelszavak visszavételét. A csendes és nyugodt tömeget, amely ezúttal nemcsak saját magát képviselte ott, hanem az ország többségét.
Akik többségének már egy ideje (vagy éppen mostantól) tényleg elege lett. Ha foglalkozott politikával egyáltalán.
Forradalom nem volt, de szerencsére már nem is kell. A különbség az, hogy most nem úgy mentek haza, ahogyan eddig. Mert valójában az történt, amit akartak, és amit eddig ebben az országban kevesen tudtak és akartak megtenni.
Viszont most már mindenből elegük lett azoknak, akik ténylegesen vagy lélekben ott voltak. A képmutatásból, az arroganciából. A lopásból. A kiválasztottakból. MIndegy, hogy ezek születésük jogán vagy azért lettek azok, mert bármit hajlandók megtenni a maguk érdekében.
Orbánék talán még hiszik, hogy nincs vége. Hogy nem kezdődött el a vége. Pedig a tényleges összeomlás is elkezdődött. Az erkölcsi pedig két hét alatt végbement. Az élet azonban igazságtalan. Az erkölcsinek már rég be kellett volna következnie. A király sosem volt király, csak egy jól szervezett családi vállalkozás feje, de meztelen már jó ideje. És ha minden igaz, a sors nemcsak azt hozta el számára, hogy olyan ügyben lett vége valójában annak, amit felépítettek, amit a zászlajukra tűztek, ideértve nemcsak a gyermekvédelmet, hanem a hitet is, de azt is, hogy ebben az esetben talán tényleg úgy döntöttek valakik, hogy megkerülték őt, akit pedig nem nagyon lehetett, főleg nem belülről.
Hogy mikor jön el a vége? Majdnem mindegy, pedig a normális, európai, szabad és nyitott, valódi nemzeti érdekeket szem előtt tartó, a jogállamot és annak kereteit komolyan vévő Magyarországnak a lehető leghamarabb el kellene jönnie. Ők viszont abban reménykedhetnek, hogy addig még kitartanak, amíg még el tudnak mindent rendezni, amit eddig nem tettek. De ezek már csak B-tervek lehetnek. Az biztosan eldőlt, hogy ennek a rendszernek már csak pillanatai vannak, mégha ez ténylegesen hosszabb idő is lesz. A mai miniszterelnöki évértékelőn sem lehet arra számítani sajnos, hogy tele lesz üres székkel a nézőtér. Persze, remény nélkül senki sem élhet.
19? Lapot!
