Marsalkó Péter 70 éves születésnapját egy rendhagyó képi világú kiállítással ünnepelte meg: nem az egyedi perspektívájú, színvilágú fotóit állította ki, nem a fekete-fehér portréfotóit, hanem édesanyja hagyatékában talált kétszer háromcentiméteres pöndörödött szélű családi fotókat dolgozta át, mert nemcsak felnagyította, hanem különböző grafikai eszközzel módosította is mindegyiket, s formálta kiállítássá.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Marsalkó igazi portréfotográfus, a műfaj határain belül bátran mozog, fekete-fehér színvilágban mindig a lényegre fókuszál. Talán az a momentum a legfontosabb a portréin, ahogy a szem a szemmel találkozik, úgy kapunk meg valamit az alanyok sorsából, lelkéből, emberségéből, s az erre fogékony alkotó látásmódjából. Korábban a pécsi Székesegyház déli falához közeli sétányon állították ki bissei lakosok portréit – amelyek még 1984-ben készültek, s az arcokon valami időtlenség tükröződött – összeállított Töredékek c. kiállítását. Ezt csak azért idézem fel, mert ugyanilyen fókuszált figyelemmel nyúlt Marsalkó a saját családjához, csak másféle érzékenységgel. A talált fotográfiákból készült nagyításokat nemcsak átalakította, hanem ellátta jegyzetekkel is, így vált ez a kiállítás csoportképpé, egy csoportos portrékiállítássá.
A „Marsalkó 70” című kiállítás augusztus 23-án nyílt meg a Pécsi Nick Galériában, és még szeptember 21-éig megtekinthető.
Marsalkó fájó őszinteséggel ír a családban egykor gyerekként betöltött szerepéről, a családban uralkodó érzelmi viszonyrendszerről, s ezáltal a családi képek között elkezdhetünk „olvasni”. Jelentősége lesz annak, ki kire hogyan néz, ki kitől áll távolabb… Ez a fajta narráció, amelyet Marsalkó felvállalt, nem a kerek jubileumok sajátja, hanem inkább a ’60-as évek olasz neo-realizmus filmjeinek törekvése a szikár valóság felmutatására, de – ugyancsak filmes példával élve – éppúgy rokon Ingmar Bergman kendőzetlen őszinteségével is, ahogy a családon belül kutat és kimond valamit, amiről addig hallgatni illett.
Marsalkó már csak azzal is, hogy felnagyította a régi, aprócska képeket, finom részleteket tárt fel – a saját maga számára revelatív múltidézését pedig a korábban említett narrációval osztja meg a befogadóval, s ezáltal be is vonja is a történetbe.
Mert ez egy családregény szelete!
A néző szemét pedig azzal irányítja az intimszférán belül, hogy mit tesz még a képekkel: elhomályosít részleteket, s játszik is velünk, hogy mire hívja fel a figyelmet. Nem vitatkozik, hanem párbeszédbe kezd a családjával.
Az első látásra fekete-fehér képek szépia-árnyalatait színes technikával érte el Marsalkó, egyes képekbe erős gesztusként sárga vagy kék festékes ujjal „belemaszatolt”. A kiállítás több képe is szinte szívbe markolóan erős. Édesapja gyerekkori képe és édesanyja több mint ötvenéves igazolványképe mind-mind mutatják az idő hatását, ahogy a papír megöregedett, megrepedt, elkezdett rostokra bomlani, foszlik a szélük, elhalványodott az írás és a stempli is megfakult, de ott egy kép, egy megmerevedett pillanat, egy kicsit kényszeres, de mégis természetes mosoly az édesanyjától, egy kopaszra nyírt kiskölyök fényképészhez felöltözött eleganciáját, a díszzsebkendőt, nyakkendőt, illendően begombolt zakót és a kierőszakolt leheletnyi mosolyt… Láthatjuk hogy változnak az idővel, mi tűnik el a szemükből, hogyan alakulnak.
Az összeállt családi portré, talán csak az alkotó nézőpontja, mivel az ő narrációját olvassuk, s az ő keze munkájától vált éppoly erőssé, mint a bissei portréi: egyszerre időtlenek ezek a képek, s bennük van az alkotó szíve.
