A Magyar Kultúra Napja Kölcsey Ferenc Himnuszához kötődik, 1823-ban január 22-ét jelölte meg a költő a letisztázott kézirata befejezése napjának, s ez a költemény a nemzeti összetartozásunk jelképe. Ezen a napon kísérletet teszünk arra, hogy visszatekintsünk a 2024-es évre, milyen is a kultúra helyzete Pécsett. (A Himnusszal egy korábbi anyagunkban részletesen foglalkoztunk, ITT olvasható el.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Identitásvitákról, történelmi tények szubjektív értelmezéséről és narratívájáról, kéretlen központosításról szól ma a magyar állam kulturális finanszírozása. Nyomokban beszélhetünk az országban mecenatúráról, ez jobbára kimerül anyagi ellehetetlenüléssel fenyegetett kulturális intézmények megmentésében és évente egy-két jótékonysági esten való jegyvásárlásban. A jelenleg még mélyülő gazdasági válságban a magánadományozásra nehéz egzisztenciát építeni. Mivel Magyarország nem képez akkora piacot, hogy az onnan származó bevételekből finanszírozni lehetne akár egy-egy könyv kiadását (egy tetszőleges könyv kiadása nagyjából 3000 eladott példány után térül meg, ezt a küszöböt átlépni igen nehéz (aka. lehetetlen) például 250-500 példányban kiadott verseskötettel, de ugyanígy, ha nem is lehetetlen, de nem könnyű feladat az állami pénzosztóktól független nagyjátékfilm leforgatása (ilyen filmeket leginkább szerelemből forgatnak a stábtagok, de ezen a területen legalább vannak sikerek), de állami szerepvállalás nélkül egy színházi előadás próbáinak, jelmezének, díszletének, terembérletnek a finanszírozása, avagy egy kiállítás nyereségessé tétele is piszok nehéz feladat. Akadnak kivételek, jó példák a közösségi finanszírozásra, de tisztán művészeti területen csak elvétve.
A jelenlegi kultúrpolitika mintha az idősödő társadalomban egyre nagyobb arányban jelen lévő 70 pluszos korosztályát célozná meg a közmédiában jelenlévő, államilag támogatott kultúrával. Ez a kultúrpolitika a posztkommunista társadalom konzervatív (lefóliázott, kerítés mögé zárt, a társadalmi folyamatokra nem reagáló) ízlésének kiszolgálása, ez a konfliktuskerülő napi gyakorlat azonban szörnyen ismerősnek tűnik. Mintha egy nem túl jó ízlésű Aczél György-imitátor irányítaná a honi kultúrpolitikát. De mint ahogy a köztársasági elnök nevét sem tudja mindenki kapásból, úgy a kultúráért felelős állami ember neve sem jutna eszébe tíz másodperc alatt szinte senkinek. Ki a felelős a mai helyzetért? Nem hiszem, hogy ez a névtelenség bajt jelentene, ez csak a tünet. Annak a tünete, hogy a művészet presztízse újból és újból veszteséget szenvedett. Ki ma az a művész, aki, meg mer szólalni országos ügyekben, aki szembe mer menni a mindenkori hatalommal? És néha hallgatnak is rá? Mondjuk, mint Nagy Lászlóra vagy Illyés Gyulára? Cserhalmi György odamondogat és kinevet minden hatalmasságot. De már ő sem számít? Nem mintha szükség lenne a művészeti néptribun szerepkörére. Mert aki teljhatalmat kap, mint mondjuk Vidnyánszky Attila vagy Demeter Szilárd, előbb-utóbb beleütközik a saját emberi korlátaiba. De a hatalommal különböző fokon mindenki kénytelen együttműködni, még a hatalommal szembenállás is legitimáló tényező. Nem léphet ki ebből mindenki úgy, mint ahogy Márai Sándor tette, vagy a krétakörös Schilling Árpád, netán Bagossy László, utóbbi egy stuttgarti színház vezetője lett.
Mindegyik művészeti ág alulreprezentált a hagyományos, szinte teljes mértékben a hatalom igényeit kiszolgáló médiában (televízió, rádió, nyomtatott sajtó), ezért a művészeti nyilvánosság terei az internetes jelenlétben is „visszaszorultak” a kisebb elérésű honlapokra és a közösségi oldalakra. Ha ezt értelmezni szándékozom, akkor a művészet szűk, furcsa rétegeket érintő „valami”.
Ez egyfajta csapdahelyzet, amelyben az országos ismertség helyett a lokális, vagy a „buborékszerű” lett a jellemző. A közösségi oldalak buborékjai kialakulhatnak értékrendszerek, érdeklődés, vagy politikai oldalakhoz való tartozás alapján, de mindenképp az aktuális közösségi oldal működését meghatározó algoritmus alakítja ki sokak számára, hogy mit vesznek észre, mit fognak fel jelenleg a világ működéséből.
Vizsgáljuk meg azt, hogy az elmúlt majd másfél évtizedben a politika (NER) által átalakított rendszerek miként működnek, s mennyire használják ki az adódó lehetőségeket. Ott van például a pályázati rendszer. Ha minél kevésbé autonóm, hanem inkább együttműködőbb, „államibb” egy intézmény, annál nagyobb eséllyel indul az állami pályázatokon, annál nagyobb eséllyel kapnak a dolgozói kitüntetéseket, elismerő okleveleket. Ha viszonyítási pontként a régi, három „T” rendszerét tekintjük (tűrt, tiltott, támogatott), akkor, könnyen adódnak párhuzamok. A független színházakat érintő elvonások következtében egy, a Pécsi Országos Színházi Találkozón is megfordult rendező (aki filmesként is ismert és sokszorosan díjazott alkotó), Mundruczó Kornél 2024 novemberében elnyerte az osztrák Nestroy-díjat, amellyel az év legjobb ausztriai előadását jutalmazza egy kritikusokból álló zsűri, de ugyanez az előadás, a Parallax a legjobb németországi előadások versenyében is a legjobb 3-ba került. Egy korábbi előadásuk, a Frankenstein-terv 2008-ban látható volt a POSZT-on (ebből később film is készült), az egykori lepusztult Zálogházban adták elő a Király utcában. A jelenlegi kultúrpolitika következtében ma keveseknek adódik esélye ezt az előadást megtekinteni, pedig szinte ugyanaz a társulat játssza, szinte ugyanazok hozták létre mindkét előadást. Monori Lili például vagy Rába Roland.
Mivel sem a hazai kultúrpolitika, sem a pályázati rendszer nem támogatta olyan mértékben a Proton Színházat (Mundruczó társulatát), így Bécsig, Berlinig kell mennünk, ha látni akarjuk, vagy Athénba, Hamburgba és Genfbe, esetleg Párizsba, ott nézhettük volna meg 2024-ben a turnézó előadást (de ha a Frankenstein-tervhez hasonló karriert fut be az előadást, akkor akár Chile-ben is megnézhetjük majd). Miért nem hívja meg a Pécsi Nemzeti Színház a produkciót, vagy legalább Mundruczót rendezni? Részben az ízlés, részben a pénz miatt. (Mundruczó Amy Adams főszereplésével forgatja a következő filmjét, az legalább látható lesz.)
Még mindig nem tudok könnyedén átsiklani azon a már több mint egyéves híren, hogy a Pécsi Nemzeti Színház akár csődbe is mehetett volna, ha nem segít a magyar állam (részben a korábban független színházaknak kiosztott pályázati pénzből) és Pécs város önkormányzata. Ki a felelős ezért? Az állam, az önkormányzat, a színház? Ki gondolná, hogy egy ilyen léptékű, múltú intézmény léte is veszélybe kerülhet, mert akár csődbe is kerülhetett volna, ha nem elég rugalmas a rendszer. De a PNSZ léte más okokból is komoly odafigyelést igényel. Az épületet több mint egy évtizede fel kellett volna újítani, és itt teljes, átfogó felújításra gondoljanak. Ennek nagyságrendje jelenleg 30 milliárdos összeg, amely bármely önkormányzat lehetőségeit meghaladná, sokszorosan, állami támogatás nélkül kizárt még egy részleges felújítás is, de voltaképpen még a tárgyalások sem kezdődtek meg erről. A felújítás a színház teljes egészét érintené: pincétől a padlásig, a hang- és fénytechnikától a víz és áramhálózaton át a függönyzsinórig.
Végzős gimnazista voltam, amikor 1991-ben átadták az akkor felújított épületet, az tehát 34 esztendeje történt. Művészeti kérdésekről, fesztiválszereplésekről a jelen körülmények között, amikor egy intézmény fennmaradása, átmentése az elsődleges cél, kevésbé beszélhetünk. A működés üzemi feltételeinek (előadás-, nézőszám) való megfelelésről inkább. A Pécsi Balett helyzete sem tűnik sokkal kecsegtetőbbnek. Uhrik Tedóra nemcsak a Nemzet Művésze vagy a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja, de máig is, 81 évesen vezeti a társulatot, lobbitevékenységet végez, nemcsak vezetőként van meghatározó szerepe a társulat életében, ő képviseli a folytonosságot az Eck Imre koreográfus által megalkotott világszínvonalú Pécs Balettel. A prózai színházzal szemben a tánc nyelve univerzális, nem köthető a magyar nyelvhez, nemzetközileg is érthető, adott a nemzetközi láthatóság lehetősége.
A Pécsi Harmadik Színház épülete még létezik, a közbeszerzés első körének sikertelensége után újra elindult a cégek versenyeztetése (a nem hivatalos hírek alapján pár hét és lezárul a folyamat és elkezdődhet a valódi munka). A „régi”, Vincze János féle kortárs magyar szerzők darabjaiból készített előadásokat már levették a műsorról, jelenleg a tulajdonos, Moravetz Levente bulvárszínházi előadásaival tájolnak. Sokadmagammal együtt nem a bulvárszínház védelméért vettünk részt a színház megmentését célzó, kimondottan sikeres kampányban. Annak, hogy van-e még esélye a Pécsi Harmadik Színház feltámadásának, őszintén mondom, nem tudom. A tulajdonost kérdeztem volna erről, de egyelőre elérhetetlen volt a számomra. A korábbi években, Vincze vezetésével pályázati pénzekből több mint százmillió forint gyűlt össze, az interneten elérhető adatok alapján mintegy 6 milliót nyert az intézmény befogadószínházi előadásokra és egy iskolaszínházi produkció továbbjátszására, ami a városi támogatás összegével kiegészülve is csak tizede a korábban befolyt összegnek. Az épületet már kipakolták, előkészítették a felújításra, ha az elkészült, vajon miből fognak működni? A színház eddigi sorsa a pénztelenséggel, a Covid-lezárással együtt is a remény diadala volt a tapasztalat felett. Vagy ahogy Örkény mondta: „Nézzünk bizakodva a jövőbe!”
A városban vannak állócsillagok is. A MárkusZínház tevékenysége például az. Az az elementáris humor és szeretetteljes szemtelenség, ami Piláriék munkáját jellemzi, páratlan. S hogy mernek újba fogni, az az árnyjáték-előadásaik, fesztiváljuk mutatja, hogy mire képes egy családi vállalkozás, ha tehetséges és kreatív.
Pécsett a 2024-es évben – kicsit félve írom le – a legnagyobb sikert a Jelenkor aratta, azzal, hogy az anyagi ellehetetlenülés fenyegetésének idején – ami az alulfinanszírozottság és az állami elvonások következtében jött létre – közösségi oldalakon indított támogatói kampánya sikeres volt. Nemcsak irodalmi követek szerepeltek, szerveződött Pécsett felolvasóest, Nádas Péter könyveket, grafikákat ajánlott fel árverésre… Olyanba mert kezdeni a szerkesztőség, amelybe irodalmi szerkesztőség az országban még nem, közösségi kampányt indítottak. A Jelenkor felmutatta a lap több évtized alatt kialakult jelentőségét, nemcsak lokálisan, hanem országosan is. A Jelenkor tevékenysége folyamatos városmarketinget is jelent (mindenhol úgy emlegetik, hogy a pécsi Jelenkor, vagy megjegyzik, hogy a lap pécsi). A szerkesztőség megmutatta, hogy lehetséges nem fővárosi kultúracsinálóként országos kulturális kulcspozíciót betölteni. Levegőhöz jutottak. Ettől a helyzetük még nem oldódott meg. A folyóirat képes évtizedek óta meghatározó eleme lenni a kortárs magyar irodalomnak. Miközben maga az irodalom presztízsvesztesége óriási.
Egy folyamat közepén túl, de még nem a végén járunk, változnak az olvasói szokások, átalakult a lappiac. Már újságosok is csak elvétve léteznek. A Jelenkor online változata a nyomtatott lapszámnál jóval nagyobb olvasottságot ér el, közben az írók fejében mégis a „sárgafedelű” print a legfontosabb. Kérdés, hogy tartósan növelhető-e a bevételek aránya az állami támogatásokkal szemben a Jelenkor esetén. Hajlandó-e a közönség egyre többet és még többet fizetni azért, amit korábban ingyen, vagy szinte ingyen kapott. De ez a kérdés bármely művészeti, kulturális szereplőnek feltehető.
Ha irodalmi téren ragadunk, akkor vegyünk egy példát: amikor a könyvek ára az egekben (vagyis első látásra drágának tűnnek), akkor bevezetik azt a törvényt, hogy az új könyvek árát egy éven át nem lehet csökkenteni. Ez kinek jó? A könyvterjesztés úgyis elviszi a könyv árának kb. 60%-át, a többin osztozik az író és kiadó (az író 10-12%-ot kap a könyvéből). A Pécsi Nemzeti Színház jegyeit, mivel az állammal kötött szerződésben nem szerepelt az inflációkövetés, mennyivel kellene még emelni, hogy a színház a pénz eredeti értékénél maradjon? Meddig lehet még hatékonyabb működést elvárni egy kulturális intézménytől? Az egész terület alulfinanszírozott (az oktatással, az egészségüggyel, a tömegközlekedéssel, és tegyük hozzá, az önkormányzatokkal együtt). Eközben a magyar költségvetésben arra találnak pénzt, amire akarnak. Egy jól működő reptér vagy egy veszteséget termelő telefonszolgáltató vásárlására is jutott, soha meg nem térülő, persze ettől önmagában még fontos vasútépítésre szintén, de kultúrára, oktatásra, amelynek megtérülése egy-másfél évtizedes léptékben kimutatható, szándékoltan egyre kevesebb.
A politika négyéves ciklusokban gondolkodik, a politikusok pedig a pillanatot igyekeznek uralni. Ha egy múzeumi dolgozóval beszélgetek, ha bárki mással a kultúrából, nemcsak a kárpát-medencei panaszkultúrából merítenek nagy pohárral, mielőtt megszólalnak, hanem a realitást mondják. Akad örömre is ok, a Régészeti múzeum megújulása például, gyönyörű az épület, a kert, de maradt még ilyen feladat a városban, ott áll a Zsolnay-szobornál a Néprajzi múzeum a tégláig lecsupaszítva kívülről. Mekkora költségvetési tétel kell ahhoz, hogy ez a belvárosi épület ne így csúfoskodjon?
Szegény a város, szegény az ország, csak stadionprogramra jutott elég forrás, a Néprajzi múzeum nem kerül az olimpiai álmok dédelgetőinek látókörébe. Nincsenek milliárdok az egykori Bóbita bábszínház épületének felújítására sem, állami pályázatokra lenne szükség ehhez, városi költségvetésből arra jutott, hogy a tetőt megigazítsák, a Páva vezette önkormányzat idején évekig beázott az épület. Ki a hibás? (Meg kell jegyezni, hogy 2019 ősze után a Bóbitára volt beadva uniós pályázat, ahonnan kivételesen közvetlen forrást lehetett volna nyerni, a pécsi önkormányzat pályázata több körön is átjutott, de akkor beütött a krach, a Covid-járvány és ezt a teljes pályázati kalapot lenullázták, folytatásról viszont most már nincs szó. Pech.) Lehet ujjal mutogatni, de inkább a megoldás keresése lenne fontos.
Sok belvárosi, üresen álló ingatlan romlik magában, 2024-ben a Vasváry-házat kellett kiüríteni a Király utcában, mert statikai problémák jelentkeztek és a tető faanyaga kezdett gombásodni.
A gondok mellett a városmarketingesek nyugodtan támaszkodhatnak a sikerekre is. A Zsolnay-negyed olyan mint város a városban, nehezen átlátható hány profillal, de működik. Az épített örökségünk szépsége, az oda költöztetett városi intézményhálózat, a Gyugyi-gyűjtemény a maga nemében, akár európai léptékben is egyedülálló. A Negyed egyik ékessége – a Pécsi Galériák keretei között működtetett – m21 galéria egyre fontosabb kortársművészeti helyszínné válik. De mitől? Mert van mögötte koncepció, egyértelmű az irány. Fekete Valéria ötéves vezetése alatt elkezdett kibontakozni egy új működésmód: épülőben van egy nemzetközi kapcsolatrendszer, és folyamatos maradt az ennek működtetésére való törekvés. Első hallásra meghökkentő tematikájú kiállításokkal – űr, cipő, gördeszka, street art – csatlakoztak be a nemzetközi szinten jegyzett kurátorok tevékenysége nyomán létrejövő hálózatba. Olyan szintű kiállításokat láthatunk, amelyeket Amszterdamban, Párizsban, Lyonban vagy Grazban is lehetnének, de közben teret kapnak a pécsi, vagy hazai párhuzamok is.
Persze ettől még itt is lehetne emelni a tétet, mert az, csak az első lépés, hogy egy galéria felkerült a térképre, még évtizedes, kiszámítható működés szükséges ahhoz, hogy Pécs emlegetésével automatikusan hozzákapcsolódjon egy kiállítótér, vagy egy fesztivál. Egy több mint 130 ezer lakosú, egykori kulturális főváros önkormányzat előtt, ahol a lehetőséges, megvalósítható városfejlesztési irányok között a kulturális ipar is egy a még szóba jöhet (a zenei, képző-, és előadóművészeti tehetségek adottak). Az önkormányzat előtt ott a lehetőség, hogy támogassa a helyi művészeket, például az eddigi megpályázható műtermek számát növelje, felújítsa, szobrászati pályázatot is lehetne hirdetni (akár Weöres Sándor, akár Kocsis Zoltán erősen megkérdőjelezhető minőségű szobrait leváltandó, vagy akár a megpályázható Király utcában található üzlet mintájára ösztöndíjprogramokat is ki lehet találni. Ötleteket szolgáltatnak majd a városi művészek, csak legyen, aki finanszírozza! És ha már a jövőbe fektetésről beszélünk, akkor az is éppen ugyanilyen fontos, hogy a vizuális nevelésre is ügyelnek akár a múzeumokban, akár a Pécsi Galériákban. A Kortárs Junior program léte számomra majdhogynem az m21 galéria fontosságát is eléri, mert kreativitás, energia és pénz is szükséges arra, hogy egy-egy intézmény kinevelje a saját közönségét, enélkül nem fog menni.
Pécs ettől még újra elkezdett láthatóvá válni a nemzetközi művészeti térképen. Ami amúgy a 2010-es Kulturális Főváros programja is lett volna. Viszont kevés hozzá az ember, alulfinanszírozott a működés… Egy komoly kiállítást évek munkája, szervezése hoz létre. A magát, saját erejét kizsákmányoló csapat a Zsolnay Kulturális Negyedet maga mögött tudva megcsinálta 2024-ben is.
A Negyed méretét létrehozó központosító szándék a Kodály Központot is a gigaintézménybe sorolta. Nem tudni, mikor lesz olyan szerencsés csillagzat, hogy ne egy intézmény felügyelje a Házasságkötő termet és a Kodály Központot is. A Kodály akusztikai élménye már-már természetessé vált, de csak akkor tűnik fel igazán, ha máshol hallgatunk komolyabb koncertet, hogy milyen jól jártunk az épülettel. A Kodály sikeréhez a nemzetközi téren egyre jobban jegyzett Pannon Filharmonikusok munkája is hozzájárult. És viszont: a körülmények is visszahatnak egy zenekar teljesítményére. A Pannon Filharmonikusok rendszeresen koncerteznek Eszéken az új hangversenyteremben, a MÜPÁ-ban, Budapesten, és a bécsi Musik Verein-ban, amellett, hogy a Kodályban ők a rezidens zenekar. A 2003 óta Pannon Filharmonikusok nevet viselő együttes nemcsak hangzatos marketinggel veteti észre magát, hanem folyamatossá vált, s természetes nemzetközi jelenlétével. Ez nem annyira magától értetődő. A művészeti területen egyértelműen ez az együttes Pécs zászlóshajója. Remélhetőleg a készülő, 2025-re tervezett új kulturális törvény sem gátolja majd a működésüket.
A pécsi fesztiváléletben 2024-ben nem történt nagy meglepetés. A Made in Pécs Fesztiválon már kétszáznál több könnyűzenei formáció lép fel, már tíz helyszínen, elképesztő belvárosi klubkavalkádot hozva januári első szombatjának. Tegyük hozzá rögtön: ez volt a tizedik alkalom, és végig sikeres volt, de ez egy alulról jövő kezdeményezés, a város nem támogatja anyagilag a Made in Pécs Fesztivált. Legalább azt lehetne és kellene, ami megmutatta, hogy van rá igény.
A Zsolnay-negyed vezényelte városi fesztiválokban kialakult egy áttekinthető rend, ritmust adnak az évnek a rendezvények, némelyik akár az országos turista-áramlást is meghatározza. Tavaly például a Fényfesztivál önkorlátozása (a nyílt verseny helyett felkért alkotókat versenyeztettek) jót tett az egész hangulatának, ha továbbra is tartani tudják a fesztiválelemek folyamatos megújulását (egyre nívósabb utcaszínházi, cirkuszi produkciókkal pl.), és mégis állandóságot kínálnak, akkor meg tudják tartani a százezer fős tömeget, mert a növekedés előtt már nem látszik lehetőség: a város szálláshelyei, s maguk az utcák-terek is megtelnek július első hétvégéjén. És tegyük hozzá: a program egyes elemei évről évre ugyanazok. A legutóbbi, azaz a tavalyi Fényfesztivált tanulsága az lehet, hogy elviekben és erkölcsileg is érthető, hogy több és újabb helyekre igyekeznek koncentrálni, de egy sokkal kisebb területen lévő, de ott sűrű és látványos fesztivál lehet inkább az az út, és a már említett utcaszínház felpörgetése, ami hosszabb távon is garantálhatja a sikert.
A PTE finanszírozásával létező, az egyetemisták zenei fesztiválja szerepét betöltő Pécsi Egyetemi Napok újra helyszínt vált (a Zsolnay Negyedbe költözik), már az is csoda, hogy életben maradt, a tavalyi évben a nagy zenei fesztiválok 30% körüli bevételkiesésről számoltak be. Ha már az egyetemet említem, fontos kulturális háttérszolgáltatóként működik, konferenciák, előadások, nyári egyetemek, vagy olyan, mindig változó néven futó programsorozatokkal, mint az International Seasons, hol búvópatakként, hol a felszínre törve, de folyamatosan jelen van a városban.
A PécsLit egy irodalmi fesztivál, a pár éves történetének sikere részben a Jelenkor folyóirat szerkesztőségének érdeme, részben a hátteret biztosító Csorba Győző Megyei Könyvtár munkatársaié. Egészen különleges siker. A fesztivál jelentősége országos, de az érdeklődők köre regionális marad addig, amíg nem tudnak több nemzetközi író sztárt meghívni. Öröm látni, ahogy egy író előtt kígyózik a sor, s akár több órát kénytelen dedikálni, mint például Nádas Péter, vagy tavaly Jon Kalman Stefánsson. De ennél fontosabbnak ítélem azt, hogy a gyerekek szélesebb rétegét is megszólítják a rendezvénnyel, és a kamaszokról sem feledkeznek meg.
Amíg a Pécsi Galériák nemzetközisége a fesztiváljaikban, symposionjaikban is megnyilvánult, addig a Nemzetközi Tánctalálkozó továbbra is csak nevében nemzetközi, de ez a tánc esetében is „csak” pénz kérdése, a teltházas előadások így is adottak.
A Pécsi Országos Színházi Találkozó nemzetköziesítése is ezen bukott el, a költségvetést meg kellett volna duplázni. Viszont a városból továbbra is hiányzik egy fesztivál. Amit régen a Filmszemle jelentett Pécsnek, azt egy generáció számára a Pécsi Országos Színházi Találkozó töltötte be. Ezt az űrt a Fényfesztivál hétvégi turistadömpingje nem válthatja ki.
A városháza valamely fiókjában őriznek egy kidolgozott színházfesztivál koncepciót (a Kulturális Tanács munkája nyomán jött létre), amely német mintára, a kritikusok bevonásával válogatná ki a fesztivál előadásait az évadból. A Zsolnay-negyedben vendégeskedő társulatok (Zsolnay Színház) nem képesek a magyar színházművészet egészét prezentálni. De ez is csak pénzkérdés, a koncepció már adott hozzá.
A kedvenc „fesztiválom” egy magánfinanszírozású díjátadó estje. December 6-án, Bertók László születésnapján, a Kodály Központban adják át a Bertók László Költészeti Díjat (BLD).
Az egészet a költő fia által finanszírozott alapítvány bonyolítja le. Bertók László műveinek továbbélését, jelenlétét, újragondolását felvállaló rendezvény igazi magasművészeti örömünnep, mert nemcsak a legjobb magyar költőkkel ünnepelhetünk díjuk kapcsán, hanem a program is friss, társművészeti elemeket tartalmaz. Volt, hogy Eötvös Péter dirigálta saját művét a Pannon Filharmonikusokkal, vagy Mácsai Pál adott elő dramatizált, felépített ívű passzusokat Bertók László: Priusz című művéből. Nehéz tovább emelni a meglévő színvonalat, de érződik a törekvés.
Pécs még mindig egy határtalan kulturális város. A közeg nehezen, de működik, annak ellenére, hogy vannak szereplők, akik elköltöznek a városból, vagy életkoruk miatt kevésbé vannak már jelen. A már „hagyományos” szereplők munkája mellett megújulásra váró intézményeket is találunk Pécsett – a Bóbita Bábszínház például éppen igazgatóváltás előtt áll, a Pécsi Nemzeti Színházban is közeleg az új igazgatóválasztás időpontja, a Zsolnay-negyed finanszírozásának kérdése is egyre izgalmasabb kérdés lesz. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata 2016. június 27. napján 10 évre kötötte meg a Modern Városok program keretében azt a szerződést, amely a többlettámogatást biztosít az önkormányzatnak a Zsolnay Kulturális Negyed, a Pannon Filharmonikusok és a Kodály Központ működtetésére. A határidőt várhatóan egy hónappal előzi meg a következő parlamenti választás. A kormány a saját maga elé állított határidőket olyan könnyen tologatja, a Pécsi Nemzeti Színház esetében is ez történt a finanszírozással (a közös finanszírozású modellben 50-50% -ot ad a kormány és az önkormányzat, a határidő 2024 decemberében lejárt, a kormány hibájából a szerződés aláírása Debrecennel, Székesfehérvárral és Péccsel márciusra halasztódott, a költségvetés emeléséről még nem kaptunk hírt).
A Magyar Kultúra Napján az ötvenéves Szélkiáltó ad koncertet a Kodály Központban, az ingyenes jegyeket elkapkodták. A pécsi illetőségű Kispál és a Borz 2024. december 30-án megtöltötte a budapesti MVM Dome csarnokot, többgenerációs koncertet adott, több ismerősöm mesélte, hogy a gyerekeivel együtt buliztak. A 2010-ben visszatért együttes még mindig népszerű. A városban működik Beck Zoli, a 30Y. Ide kötődik a Halott Pénz, a Punnany Massif, de írjuk ide már az egyre népszerűbb Cseri Hannát is.
A PTE Művészeti Karának köszönhetően jelentős számú képzőművész él vagy kötődik a városhoz. Íróból, költőből, drámaíróból, kritikusból is több tucatnyi alkotó. Tánccsoportok, egyetemi színjátszás, harmonika-, sőt már tangófesztivál is van a városban, befogadó színházi programok, erősen rétegzett a városi kultúra. Ahogy több nem pécsi ismerősöm, barátom vagy éppen interjúalanyom mondta már, Budapesten kívül ez az egyetlen igazán és valóban élhető város az országban.
Az más kérdés, hogy meddig tart ki ez az állapot.
