Erőteljes politikai beágyazottság, belterjesség, szinte mindent átható nepotizmus, nyugtalanító, ellenséges légkör – nem pozitív jelzők. Csakhogy a kívülállóként is megismerhető tények, valamint a Szabad Pécs nem hivatalos, de a színházi világból származó értesülései szerint ezek, a részben kifelé is látszó, részben meg a nagyközönség előtt rejtve maradt jellemzők határozták meg leginkább a Pécsi Nemzeti Színház (PNSZ) működését az elmúlt években. Az intézmény vezetői, elsősorban Lipics Zsolt igazgató és Vidákovics Szláven művészeti vezető nem csak irányítói, hanem aktív alkotói is a színház életének. Ez a párhuzamos szerepfelvétel – rendezőként, színészként, vezetőként – a szakmai etika és az intézményi átláthatóság szempontjából is problémákat vet fel. Újabb írásunk folytatása korábbicikkünknek, amelyben felhívtuk a figyelmet arra, hogy jelentős mértékben csökkent a Pécsi Nemzeti Színház nézőszáma, illetve hogy az igazgató által folytatott sikerpropaganda eltekint egyes részletektől – például attól, amit már előző írásunkban is érintettünk: hogy a PNSZ jelenlegi működése nemcsak mintegy 100 millió forintos támogatást, hanem a nemzeti minősítést is kockáztatja.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Disclaimer (1): Jelen írásunkban elsősorban a PNSZ két vezetője karrierjének utóbbi éveire és személyes ambícióira és az összefonódások káros gyakorlataira koncentráltunk, korábbi cikkünk fókuszában a szereposztás gyakorlata és a nézőszám alakulása volt, és tervezünk egy harmadik cikket is a PNSZ-ről.
Nemrég hosszabb cikkben foglalkoztunk Lipics Zsolt színházigazgatói ténykedésével, amelyben azt vizsgáltuk, hogy a pécsi színidirektor milyen módon szervezi a színházat, kiknek oszt ki szerepeket, feladatokat (leginkább kirívó példákat emeltük ki). Mindebből az is kirajzolódott, hogy Lipics Zsolt egyes családtagjai és egyes barátai, ismerősei kedvezményezett helyzetben lehetnek.
A Szabad Pécs azonban más részletekre is kíváncsi volt, így a kívülről is elérhető információk, tények mellett a színházi világból, megbízható személyektől is szerzett információkat, amik ezzel együtt is nem hivatalos értesülések. Mindezeket mérlegelve úgy döntöttünk, hogy közreadjuk, amit így megtudtunk. Az újabb értesülések, és az a kép, ami így összeállt, a fenti tételt, az első cikkünkben írt meglátást ugyanis nemhogy nem cáfolja meg, hanem inkább erősíti. Tudni kell azt is, hogy ismét megkerestük Lipics Zsoltot is, és megkerestük ezúttal Vidákovics Szláven művészeti igazgatót is. Őt az első cikk kapcsán nem kerestük, mert az sokkal inkább Lipicsről szólt. Szerda este küldtük el kérdéseinket, kérve, hogy csütörtökön adjanak választ a pénteki, azaz mai megjelenésűnek tervezett cikkhez, de nem válaszoltak. Annyit még tudniuk kell, hogy napokkal korábban beszéltünk Vidákovics Szlávennel, jeleztük neki, hogy újabb cikk készül, mi lesz a téma, és hogy küldeni fogunk a témában kérdéseket. Sem Lipics Zsolt, sem Vidákovics Szláven nem válaszolt mostanáig a megkeresésünkre, amennyiben ezt megteszik, frissítjük cikkünket.
Amit a fentiek és az alábbiak miatt is érdemes egy fogalom meghatározásával kezdeni, a nepotizmuséval. Úgy tűnik ugyanis, hogy az elmúlt években egyfajta nepotista vezetés jellemezte a PNSZ működését.
A nepotizmus olyan gyakorlat, amikor valaki – különösen egy vezető pozícióban lévő személy – a családtagjait, barátait vagy közeli ismerőseit előnyös helyzetbe hozza, például álláshoz vagy pozícióhoz juttatja, függetlenül azok szakmai alkalmasságától vagy érdemeitől.
Ez a gyakorlat a szakmai objektivitás és verseny tisztaságának sérüléséhez vezethet, ráadásul gyakran összefügg a hatalmi és politikai hálózatok működésével.
Az „átkosban” és ma
Ahogyan Cserhalmi György nevezte, a “gengszterváltás” előtt az volt a gyakorlat, hogy a színházak élén egy, a pártapparátustól „leküldött” hivatalnokból lehetett igazgató. Az akkori direktor megbízhatósága elsődleges szempont volt, a pártállam vezetői odafigyeltek a színházra: a városi tanácsra, a pártbizottságra kellett mennie az igazgatóknak raportra, ha „gond” volt, akár be is tiltottak előadásokat a premier előtt. Ki is alakult az irodalomban és a színházakban is egy áthallásos nyelvhasználati mód, amit mindenki érthetett, ha akart.
Az effajta hivatalnokigazgatók mellett viszont szükség volt olyan főrendezőre is, vagy egy olyan művészeti vezetőre, akinek a személye garanciát jelentett a szakmaiságra. Fontos volt a dramaturgok szerepe is. Ez aztán később, az elmúlt szűk huszonöt-harminc évben (szerencsére) megváltozott, ha időről időre egy-egy színházban fel is merült annak gyanúja, hogy valami visszaköszönt a régebbi gyakorlatból.
Nem a jelenlegi pécsi, avagy nemcsak a jelenlegi pécsi példa mondatja velünk azt, hogy úgy tűnik, mostanában a kinevezésekben a szakmaiságra kisebb hangsúly esik, újra a megbízhatóságra került a hangsúly, főrendezőre, rendezőre, dramaturgra már alig-alig van igény vidéken. Így él az a vélekedés is, hogy talán így igyekeznek megelőzni a „fölösleges” szakmai konfliktusokat?!
Korábban állandó rendezők dolgoztak a színházaknál, ma inkább „rendezgető” színészeket találunk a vidéki kőszínházakban. Ráadásul, ha a „rendező” színész helybeli (és “megbízható”), akkor nemcsak a helyi hatalomnak kell amiatt aggódnia, hogy esetleg a központi hatalomnak nem tetsző témák, ideológiák miatt kell majd valakinek a szőnyeg szélére állnia, de még spórolni is lehet, még szállásköltséggel sem kell számolni!
Lipics Zsolt többfrontos szerepvállalása
Lipics Zsolt 2021-es igazgatói kinevezése óta (valami miatt önmagát szereti cégvezetőnek nevezni, de mi maradunk az igazgatónál) a PNSZ honlapján található adatok alapján a direktor 7 új produkcióban állt színpadra színészként (ami igazgatóként meglepően nagy szám, tekintve, hogy ebbe az időszakba beleesett a Covid-járvány éve is).
Előző írásunkban foglalkoztunk Lipics Zsolt színi egyetemi hallgató lányának pécsi szerepeivel, amelyekkel igazgatóként egyértelműen egyengeti lánya színészi pályáját, de Lipics saját karrierjének építését sem tette félre: diploma nélküli pályakezdő rendezőként két alkalommal is engedélyezte magának a nagyszínpadi kibontakozást (ami háromra bővül a most kezdődő évadban). Lipics akkor elutasította, hogy válaszol nekünk, ugyanakkor mostani megkeresésünkkor is küldtünk számára az előző cikkre visszautaló kérdéseket is.
Ez a gyakorlat – miszerint az igazgató sorra saját magára oszt fontos vagy főszerepeket és kiemelt rendezői feladatokat – szakmai körökben nemcsak etikai aggályokat vetett fel, hanem felveti az illető alkalmatlanságát is. Egyébként több kisebb vidéki színházból is jeleztek hasonló gyakorlatot, de talán nem ilyen kiugró mértékűt. Mindenesetre az etikai kérdések jogosak, hiszen a mai struktúrában e tekintetben és e döntések tekintetében nem áll sem etikai, sem művészi kontroll az igazgatók felett.
Lipicsre és (majd lejjebb látni fogják) Vidákovicsra vonatkozó kritikánk értelmezési kerete miatt fontos hangsúlyozni, hogy nem alternatív vagy magántulajdonban lévő színházról, hanem hagyományos kőszínházról, azon túl nemzeti színházról van szó, amely jelentős állami és önkormányzati működési támogatásban részesül, szemben a legtöbb alternatív színházzal, amelyek többsége vagy nem is kap, vagy jóval kisebb mértékben jut ilyen támogatáshoz.
Félreértés ne essék: Lipics Zsolt jó színész, kritikusként több alakítását méltattam (Spiró: Szappanopera, Egressy: Sóska, sültkrumpli a Pécsi Harmadik Színházban, mindkettőt Vincze János rendezte), de most úgy tűnik, mintha Lipics csak eljátszaná az igazgató szerepét, de a vezető színész szerepéről sem tudna lemondani, és eközben még marketingszakember, webszerkesztő is, és eljátssza a rendező szerepét is, amit ő osztotta magára.
Gyors kitérőt kell tennünk. Lipics Zsolt előtt az ugyancsak színészből lett színidirektor, Rázga Miklós vezette a Pécsi Nemzetit. Rázga is rendezett, tíz év alatt mindössze két darabot, sokkal visszafogottabb volt tehát. Őt megelőzően, a PNSZ azóta elhunyt igazgatója Balikó Tamás volt, aki színészként és rendezőként is dolgozott, miközben a PNSZ-t igazgatta.
Balikó azonban – Lipiccsel ellentétben – diplomás színházi rendező volt, és – megintcsak Lipiccsel ellentétben – már azt megelőzően is rendezett színházban, hogy a Pécsi Nemzeti igazgatója lett volna. Lipics Zsoltnak nincs rendezői végzettsége, és bár több évtizedes sikeres színházi karrier után lett a PNSZ direktora, rendezőként csak azután mutatkozott be – a saját maga által igazgatott színházban –, hogy direktor lett.
Minden jel arra mutat, hogy Lipics Zsolt egy sikerorientált színész agyával gondolkodik, folyamatosan a sikerre hajt, úgy tűnik, a kudarcait vagy nem érzékeli, vagy nem óhajt kommunikálni róla. Több forrásunk is a szakma finom jelzésének nevezte azt, hogy Lipics rendezéseiről mérvadó kritikai fórumokon nem született visszajelzés.
Viharfellegek
És, hogy ennek köszönhető vagy sem, azt nem tudjuk, de ez a gyakorlat is hozzájárulhat ahhoz, hogy a jelzések szerint az elmúlt években egyre rosszabb lett a hangulat a színházban. Nőtt és nőtt a belső feszültség, ez kívülről nem látszott, mert a színésznek, ha szerepe szerint mosolyognia kell, mosolyog. Többen már nem a PNSZ-ben dolgoznak. Többen arról beszélnek, hogy voltak hullámvölgyek, különböző okokból, de azok sem látszottak kívülről, a nagyközönség – helyesen – ezekről nem tudott. A publikumnak amúgy is az alapján kell megítélnie egy színházat, amit a színpadon lát. De most, híreink szerint az a helyzet állt elő, hogy ha a folytatásban is a Lipics-Vidákovics kettős marad, akkor az vált kérdésessé, hogy együtt lehet-e tartani a társulatot és a műszakot a jelen formájában, vagy csak minimális “veszteségekkel”.
Vidákovics Szláven multifunkcionális szerepe
Mint írtam, a nyolcvanas években nem volt szokás vidéken színészeket színidirektornak kinevezni, jelenleg azonban más a gyakorlat, sőt, már művészeti vezető is lehet színész.
Lipics Zsolt az igazgatói pályázatát Vidákovics Szláven színésszel együtt jegyezte. Ők nyertek, így lett Lipicsből a PNSZ igazgatója, Vidákovicsból pedig a pécsi teátrum művészeti vezetője.
A horvát és bolgár felmenőkkel rendelkező, a Pécsi Horvát Színház direktori posztját is vivő művész a színész diplomáját a Zágrábi Színművészeti Főiskolán szerezte. Lipicshez hasonlóan Vidákovics Szláven is rendezői képesítés nélkül bontakozott ki rendezőként a Pécsi Nemzeti Színházban. Annyi különbséggel, hogy ő – ha néhány alkalommal is, de – “ült” már színházi rendezői székben. Néhány korábbi rendezése egyike egy pécsi nyári színházi balettelőadás, amikor már ő volt a Pécsi Nyári Színház igazgatója, és amit Vincze Balázs koreográfussal közösen vitt színre.
Vidákovicsnak idén ősszel már a második vendégrendezése lesz a kaposvári teátrumban, amelyre még a pécsi kötődésű Fülöp Péter igazgató kérhette fel (az ő „színházi” karrierjével is foglalkoztunk egy korábbi cikkünkben). Vidákovics rendezői kibontakozása azonban igazán az elmúlt években kezdődött el, sőt szárnyalt, a „saját” fennhatósága alatti színházban. A Lipics-éra utolsó évére már nyolcra bővül a Vidákovics-rendezések száma.
Mindemellett Vidákovics Szláven látható olyan darabban a színpadon, amely még korábbi szerepe volt, ez tehát más helyzet. Ezzel együtt is, vele szemben is felvethető, hogy művészeti vezetőként miként tud pártatlan szakmai döntéseket hozni szereposztások kapcsán, ha egyszerre rendez és játszik is, ráadásképp még a Horvát Színház ügyeit is viszi…
Három produkció egy évadban
Beszéltünk cikkünk elején a nepotizmusról, ehhez képest a fentiekben a két pozícióban lévő vezetőről volt eddig csak szó. Az egyik legérdekesebb “külsős” név a Pécsi Nemzeti Színház jelen időszakából olyan valakié, aki korábban a PNSZ-nél, azon túl is a Pécsi Balettnél fontos ember volt (jelenleg a művészeti vezető), ami mellett egy másik pécsi kulturális intézménynél volt vezető a 2019-et megelőző időszakban: Vincze Balázs. A Zsolnay Örökségkezelő korábbi vezetője, balettművész, koreográfus nevét fentebb már említettük Vidákovics rendezése kapcsán. Vincze Balázs Lipics Zsolt első és jelenlegi direktori ciklusának utolsó évében a tervek szerint három produkciót is irányítani fog a Pécsi Nemzetiben. Szokatlanul nagy ez a mennyiség egy intézményen belül, mellesleg szakmailag érthetetlen, de legalábbis joggal merül fel kérdésként, hogy miért bíznak meg egy koreográfust a Pál utcai fiúk c. musical rendezésével; vagy fogadják el ezirányú ötletét?
Egyes szakmai álláspontok szerint az is egy véleményes, vagy legalábbis megkérdőjelezhető “koncepció”, hogy nem egy-egy kísérlet erejéig vagy egy-egy felajánlott lehetőségként, hanem folyamatosan kapnak egyes színészek rendezői végzettség és komolyabb rendezői tapasztalat nélkül egy nemzeti színházban rendezői feladatot. Vincze Balázs nem balettelőadás koreográfusaként való tervezett szerepeltetése is kérdés lehet ugyanígy.
Nem összehasonlítható?
Természetesen lehetséges olyan, hogy valaki több éves vagy évtizedes színházi karrier után, a közeget jól ismerve lehetőséget kér és kap, és kiemelkedő szakmai sikert ér el, kiderül, hogy különös tehetsége és érzéke van a rendezéshez (is), de a pécsi példák sajnos nem ezt mutatták. Nemcsak a mértékadó kritikai visszhang hiánya miatt vélhetjük ezt, hanem mert az előadásokat jól ismerők szerint a rendezés helyett, és az erős, jól megfogalmazható rendezői víziók és koncepciók és releváns értelmezések helyett inkább csak „lebonyolított” előadások kerültek színpadra.
A rendezői tevékenység (akár a koreográfia elkészítése) komoly, összetett szakmai munka, nem véletlenül alkalmasak rá olyan kevesen. Vincze Balázs ilyen fokú foglalkoztatása annak fényében még érdekesebb, hogy a közelmúltban és napjainkban is sorra szűnnek meg társulatok, emiatt szakmailag rangos rendezők, koreográfusok állástalanul tengődnek.
A pécsi példa e tekintetben olyannyira kirívó, hogy véleményünket is megfogalmazunk cikkünkön belül:
szakmailag nem lehet megindokolni ezt a döntést, így ésszerű szakmai indokot nem tudunk elképzelni, annál inkább azonosítható ez erős nepotizmusként, magyarán nem szakmaiság, hanem egészen más összefonódások, érdekek állhatnak Lipics Zsolt (és Vidákovics Szláven?) döntése mögött.
Ritka modell vidéken
Más vidéki kőszínházakban – például a debreceni Csokonai vagy a győri Nemzeti Színházban – a vezetők általában nem vállalnak ilyen sokszoros szerepet az alkotói munkában, hanem inkább külső rendezőket, színészeket hívnak meg, így az írott és íratlan etikai szabályokat is betartva biztosítják a versenysemlegességet és a szakmai függetlenséget. Ezzel szemben a Pécsi Nemzeti Színházban, olybá tűnik, a vezetők egyfajta monopóliumot alakítottak ki, nemcsak a döntéshozói, hanem az előadóművészi pozíciókban is. Más kisebb vidéki színházakból már inkább hallottunk hasonló gyakorlatot, de még azokat sem mondanánk ennyire kirívónak.
Szakmai visszhang, médiaháttér
Érdekes, hogy a független színházi szaklapokban (pl. Revizor, Színház) szinte alig jelennek meg kritikai értékelések a Pécsi Nemzeti Színház vezetőinek rendezéseiről. Ennek valószínűleg nemcsak a kritikai lapok anyagi helyzete az oka, hanem szakmai indoknak tűnik: a Lipics-éra egyetlen nagyszínpadi, vagy kamaraszínházi előadása se került be fesztiválra. Csak a szobaszínházi produkciók. Ott pedig nem a színházvezetés dolgozott. Ennek az az oka, hogy a fesztiválokat szakmai zsűri bírálja el. Ezzel szemben a kormányzati vagy kormányközeli médiumokban (pl. Magyar Nemzet, Origo, Bama.hu) inkább pozitív, PR-jellegű anyagok születnek, amelyek az évadokat és az előadásokat, az igazgató tevékenységét hatalmas sikerként mutatják be.
Kinevezési összefonódások
Feltehetően nem sokan tudják, mivel foglalkozik a Színházművészeti Bizottság, s az még annyira sem ismert, hogy ki az elnöke. Ez a bizottság a színházigazgatók kinevezésében játszik fontos szerepet, elnöke, Bakos-Kiss Gábor, aki maga is rendezőként aktív a Pécsi Nemzeti Színházban, miközben ő állítja össze azt a bizottságot, amely eldönti majd a színházigazgatói pályázatok sorsát, így közvetlen befolyással bír Lipics Zsolt megbízatásának megújítására. Ez az összefonódás is komoly etikai kérdéseket vet fel a döntéshozatali folyamatok átláthatóságával kapcsolatban. Magyarán: a nem titkoltan ismét igazgatói pályázatot benyújtani óhajtó Lipics Zsolt színiigazgatóként olyan személynek adott a Pécsi Nemzetiben munkát (ő meg elfogadta azt), aki a következő színházigazgatói ciklusra vonatkozóan a döntési helyzetben lévő, avagy az igazgatói kinevezést befolyásolni tudó emberek szűk csoportjának tagja.
Hasonló jelenségek vidéken
Lipics Zsolt igazgató nepotizmust tükröző működési módja nem egyedülálló jelenség: Debrecenben Gemza Péter, Zalaegerszegen Besenczi Árpád színházigazgatói időszaka alatt is megfigyelhető volt a családi, baráti kapcsolatokra alapozott belterjesség, ahol a vezető családtagjai kaptak kedvezőnél kedvezőbb „lehetőségeket” a színházban. Előbbi tevékenységét nem hosszabbították meg, talán éppen ezért, az utóbbi nyakába pedig (talán szintén ezért) egyfajta kontrolláló személy gyanánt művészeti vezetőt ültettek. Lipics Zsolt mindkét fentebb emlegetett igazgatót “felülmúlta” meglátásunk szerint. Sőt, úgy tűnik, hogy színházvezetőként nem a saját társulata tagjainak boldogulásáért dolgozott elsősorban, hanem a korábban vázoltak alapján főleg saját magát és barátait hozta helyzetbe.
A Pécsi Nemzeti Színház jelenlegi működési modellje, amelyben a vezetők egyszerre töltik be a művészeti alkotói és döntéshozói pozíciókat, eltér a szakmai normáktól, és etikai dilemmákat vet fel.
Általánosságban igaz, hogy a hatalom és művészi pozíciók koncentrációja elősegíti a belterjességet, amelyben a szakmai verseny, a minőség és sokszínűség háttérbe szorul. A kinevezési folyamatok és a kritikai visszhang hiánya pedig erősíti azt a benyomást, hogy az adott színház (esetünkben a PNSZ) működése inkább egy családi-baráti és politikailag beágyazott hálózatra épül.
Miért baj ez? Mert, ha Lipics Zsolt nem is magánszínház jelleggel üzemelteti a Pécsi Nemzeti Színházat, de (sajnos) legalább annyira lehet ez az érzésünk, mint az, ami a feladata: hogy a közpénzből, az adóforintjainkból is egy önálló, szakmailag sokrétű és független nemzeti színházat működtessen.
Az érthetőség kedvéért vegyünk egy jól működő családi színházat példának, szerencsére ilyen is akad a városban, nem is akármilyen, például a MárkusZínház. Ebben a magas színvonalú, családi bábszínházban természetes módja a tudásátadásnak a családtagok bevonása, bájos, sajátos stílust ad a működésüknek a családi hagyomány közvetítése, egyik gyermekük zenél az előadásokon, a másik pedig maga is végzett bábművész. Ezzel szemben semmi kifogás nem emelhető, tevékenységük példaadó, a saját egzisztenciájuk múlik rajta, ha kapnak is pályázatokon közpénzt, azért külön meg kell dolgozniuk, szigorú beszámolási kötelezettséggel. Ami a Pécsi Nemzeti Színházban folyik, az sajnos (minimum látszólag) egyre kevésbé szól a művészetről, inkább a közpénzből finanszírozott szórakoztatóipari tevékenységgel foglalkozó színházvezetésről, s vélhetően még inkább szól a pénz áramoltatásának útjáról.
Miniszteri vagy polgármesteri fizetés?
Nyilvános adat a PNSZ igazgatójának fizetése (mivel közpénzzel honoráljuk a munkáját). Lipics Zsolt, mint elődje, Rázga Miklós félmilliós havi fizetéssel kezdett, ami a rájuk bízott pozícióhoz képest meglehetősen kevés, ki kell mondani: megalázó összeg volt.
Lipics alapfizetését immár évi 13 millió forintra emelték, ami még mindig nem kiugró összeg a vidéki színházigazgatók között. Más kérdés, hogy a színházban a dolgozók többségének a fizetése a minimálbér szintjén, vagy alig a fölött van.
Az említett 13 milliós éves bér viszont az igazgatói teendőkért jár. Ám, ha Lipics Zsolt színpadra lép, ha próbál, azért ő is külön díjazásban részesül. Rázga Miklós idejéből tudjuk, hogy nála ez az összeg 70 ezer forint/alkalom volt – azt csak feltételezzük, hogy ez az összeg azóta nem csökkent, sőt valószínűbb, hogy a fizetéséhez hasonlóan ez a díj is emelkedett. A próbán való részvétel színházi szokás/ökölszabály szerint a színpadra lépési pótlék fele szokott lenni. Ha ez nála is igaz, és minimálisan, de emelkedett a fellépti díj, akkor (mondjuk) bruttó 80 ezer és bruttó 40 ezer forinttal lehet nála pluszban kalkulálni az előadások és próbák után.
Színházi forrásaink szerint Lipics Zsolt ingyen szerkeszti a színház weboldalát, ő felel a színház hivatalos, 6,5 ezres követőszámú Facebook oldaláért is (a Szegedi Nemzeti Színházé 22 ezer fős, Debrecené 25 ezres, Miskolcé 29 ezres). Megjegyzés/pontosítás, 2025. augusztus 30. 04.30h: A PNSZ korábbi Facebook-oldalát ismeretlenek feltörték, így ahhoz már nem tudtak hozzáférni, új Facebook-oldalt kellett indítaniuk. Akkor 10 év munkája, egy 28 ezres követői táborral rendelkező közösségi oldal veszett oda. (B. A.)
De térjünk vissza a pénzhez! A rendezésekért külön díjazás jár, ami vidéki színházakban 2 millió forint körüli összeg. Ugyanakkor van egy olyan gyakorlat is, hogy a rendezők kevésbé magas összeget kapnak csak (ennek mértékét nem ismerjük), de jogosultak lehetnek jogdíjra. Állítólag ezt azért szeretik alkalmazni különösen vidéken, mert így a rendező még inkább érdekeltté válik az előadása sikerében. Plusz, ha esetleg megbukik egy előadás és egy idő után le kell venni a műsorról, akkor nem került olyan sok pénzébe a színháznak a produkció. Vagyis ez egy jó gyakorlat lehet, és inkább a színház mint a rendező érdekét nézik.
Ettől függetlenül vannak olyan forrásaink is, akik úgy érzik, hogy ez a jogdíjas gyakorlat a pécsi teátrum esetében igencsak kedvező a rendezőnek. S bár e tekintetben ellentmondásos információkat szereztünk (azt, hogy más rendezőket is foglalkoztatnak így), de Lipics Zsolt, Vidákovics Szláven és Vincze Balázs lehetnek azok biztosan, akik nemcsak rendezői díjat kaphatnak, hanem az általuk rendezett produkciók bevételéből még 1,5-2% jogdíjra is igényt tarthatnak.ó
Utóhang
A Pécsi Nemzeti Színházat nem is olyan rég, már Lipics Zsolt igazgatósága alatt egy alkalommal a csődhelyzettől a magyar állam és a pécsi önkormányzat közösen mentette meg.
A pécsi önkormányzat helyzete annyiban változott az eltelt időszakban, hogy már nem évi 527 millió forinttal támogatja a színházat, hanem 581 millióval (az állami támogatás idén 706 millió forintra emelkedett), de a színház működésébe a fentebb vázoltak szintjén jobbára alig sikerült beavatkoznia (csak mint fenntartó, megmentő).
Az új igazgatói pályázatot a Kulturális és Innovációs Minisztérium 2025. augusztus 7-én írta ki, a leadási határidő 30 nap.
Disclaimer (2): Cikkünk szerzője, Balogh Robert a Szabad Pécs munkatársa író, költő újságíró, drámaíró, színházi kritikus. Alternatív színházakban volt színész és rendező is, több darabot is színpadra állított, köztük több alkalommal saját drámáját alapul véve.
