Idén is folytatódik a Szabad Pécs Karácsonyi történetek című sorozata, amelyben kortárs írók, költők és drámaírók ünnephez kapcsolható novelláit, tárcáit, verseit közöljük lapunk indulásának évétől, 2017-től kezdve. Szenteste Lackfi János költő Lélekszakadva című versét közöltük, amit – Lackfi János költészetének méltatásával együtt – ITT olvashatnak el. Karácsony első napján lapunk külsős munkatársának, Ungár Tamásnak Sanyi emléke című, családi történetre épülő novelláját publikáljuk.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Sanyi emléke
Apám sose bocsátotta meg magának, hogy „akkor” elfutott. Ám ha nem futott volna el, a családja örökre kipusztul.
Ungár Jenő egy négygyermekes, neológ zsidó családban nőtt fel Szombathelyen. Szüleinek péksége volt, és Jenő 1918-ban – bár még alig 6 éves volt – örökhajtós biciklijének, hátsó sárhányója fölé szerelt fonott kosárban hajnalonta kenyeret és kalácsot szállított a közeli üzletekbe. Pár év múlva meg gyakran beállt a pékség boltjában a pult mögé, és sámlin állva szolgálta ki a vevőket. Közben be nem állt a szája, a kuncsaftokat a gyerekeikről, az aznapra tervezett ebédről, a moziban játszott filmekről faggatta. Színház volt számára ez a munka, bolti eladót játszott, élőben, mély átéléssel. A vevők is színészekké váltak, hagyták, hogy a kisgyerek felnőttet alakítson, de magukban derültek Jenci gesztusain.
A pékség sokáig nem ment jól, pedig a család minden tagja odaadóan szolgálta a vállalkozást. A sütöde a világválság idején végképp megrogyott, ám akkor Jenő három évvel idősebb bátyja, Sándor azt javasolta apjának, hogy vigyenek naponta a Szombathely környéki falvakba péksüteményeket, hisz ilyesmit a helyi kisboltok nem árulnak.
Az ötlet bejött, mert a falusiak a kenyeret egy hétre megsütötték, ám kiflivel, zsemlével, császárzsemlével, brióssal, pereccel, buktával, túrósbatyuval nem bajlódtak. Így amikor az Ungár-pékség egylovas szekere megérkezett Herény, Kámon, Olad, Sé, Szentkirály, Gencsapáti, Perenye, Nárai, Torony és Vép községekbe, percek alatt széthordták az efféle csemegéket. A kocsis kiszolgálta a vevőket, felvette a másnapi megrendeléseket, majd a listát postagalambok nyakába rögzített, aprócska szütyőben hazaküldte. Így bár a szekér csak sötétedéskor ért haza, a pékség már napközben tudta, hogy az éjjel mit kell megsütni virradóra. A vállalkozás fellendült, és pár év múlva a család felújította a házát, emellett vásárolt két motorbiciklit és két autót: egy Tatraplant és egy Steyr-Puchot.
Jenőnek a bátyja volt a példaképe, mindenben igyekezett követni őt. Sanyi eljárt vívni és pingpongozni, ezért Jenő is. Sanyi szeretett táncolni, ultizni, autózni, Hévízen fürdeni, Bécsben vásárolni, Jenő szintén. Amúgy nem hasonlítottak egymásra, Sanyi szőke volt, magas, arisztokratikus testalkatú, választékos modorú, Jenő feketehajú, alacsony, izmos, állandóan viccelődő, aki versenyben zsákolt a pékségbe lisztet szállító fuvarosokkal. Sanyi tanult volt, Jenő ötödikben kimaradt az iskolából. Később a pék szakmát azért kitanulta, igaz, annak fogásait már 7-8 évesen magába szívta.
Sanyi és Jenő modern felfogású, erős magyarságtudatú zsidók voltak. Szerették Arany és Petőfi verseit, az aradi vértanukat kapásból elsorolták, Trianont feldolgozhatatlan veszteségként élték meg. Héberül nem tudtak, a jiddisből is legfeljebb tréfás kifejezéseket ismételgettek, a zsidó szokásokat csak szüleik házában, a jeles ünnepeken tartották. Ateisták voltak, de nem kérkedtek vele. A kóser étrendet otthon betartották, másutt viszont könnyedén mellőzték, a sóletet, ha tehették sonkával ették, nem libacombbal, a zsidó zenénél jobban szerették Strausz keringőit és a magyar nótákat.
Sanyi 28 évesen megnősült, Jenő ebben nem követte bátyját, noha nagy tisztelője volt a szebbik nemnek. A tánciskolába eljárt harmincévesen is, amit azzal magyarázott, hogy a kezdő fiúk falábúak, őmellette a lányok gyorsabban megtanulják a keringőt. Ebben volt némi igazság, de abban is, hogy a ledérebb lányok nemcsak az iskolában vettek tőle „táncórát”.
Jenő két végéről égette a gyertyát, hajnali kettőkor kelt, beállt dagasztani és kenyeret sütni, hat órától a boltban kiszolgált. Délben ebédelt, aztán aludt 3-4 órát. Utána vívó- vagy pingpongedzésre ment, na meg, benézett a tánciskolába. Aztán hazament, megfürdött, elegánsan felöltözött, és elsétált a Kovács Szálló kávézójába ultizni. Másfél-két óra kártyázást követően, 9 óra tájban átballagott a szálló éttermébe, ahol várta őt a törzsasztala. Táncolt, vacsorázott, leküldött két-három hosszúlépést. Az asztalhoz kérte a prímást, aki fejből tudta a kedves nótáit. Sose énekelt, mert rossz hallása volt, hagyta, hogy a többiek danásszák el a Vén cigányt, az Akácos utat és a Gyere Bodri kutyámat. Éjfélkor ért haza, aludt két órát, és ment dagasztani.
Viccet sose mesélt, de szinte mindent elviccelt. Ha valaki megkérdezte tőle, mikor nősül, komoly arccal válaszolt:
- A héten nem lesz rá időm, a jövő hét meg még messze van.
- A végén öreglegény leszel – mondogatták ismerősei.
- A végén biztosan – bólintott rá.
- Mikor jön már meg az eszed? – győzködték tovább.
- Ma kint voltam az állomáson, de nem jött.
A zsidótörvények elfogadása után már nem volt kedve tréfálkozni. 1941-ben munkaszolgálatra vezényelték őt és a bátyját. Az orosz fronton szolgáltak, legtöbbször az állásépítés volt a dolguk.
1944 májusában a visszavonuló magyar egységeknek ástak lövészárkot a Kárpátokban, amikor hazavezényelték őket. Otthon nem beszéltek arról, hogy munkaszolgálatosként mennyi megaláztatás érte őket, szégyellték, és nem akarták, hogy a család asszonyai rettegjenek a jövőtől. Július elején a szombathelyi állomásra idézték az egész famíliát, és vagonokba terelték mindannyiukat. A szülőket, Ungár Lászlót és feleségét, Herminát, a négy gyereket, Sanyit, Jenőt, Lilit és Jolit. Bevagonírozták Sanyi feleségét és kisfiát, Tomit, Lili férjét és két gyermekét, Gyurit és Mártit, és Joli férjét, Gézát. Sanyit és Jenőt Mauthausenbe vitték, a többieket Auschwitzbe.
1945 májusában a 12 tagú családból hárman tértek vissza: előbb Jenő, később Joli és Géza. Jenő 80 kiló volt, amikor elhurcolták, 38 kilóval szabadult, mire hazaért – az amerikaiak kosztján – 45-re „erősödött”. Korábban a pékségben dolgozott segédként és sábeszgojként Egyed Pista és a felesége, Rozi. Ahogy meglátták a csont és bőr Jenőt, zokogva ölelték. Aztán meg azért, mert megtudták Jenőtől, hogy kilencen odavesztek. A család Roziékra bízta az értékesebb bútorokat, képeket és perzsaszőnyegeket, ők hiánytalanul visszaadtak mindent, és viszonzásul semmit nem fogadtak el. Az Ungár-házban hagyott holmikat ismeretlenek az utolsó szegig széthordták.
Rozi rántott levesekkel, csirkehússal, darástésztával, baracklekváros piskótatekerccsel feltáplálta Jenőt, Jolit és Gézát. Az analfabéta asszony egyszer óvatosan megkérdezte tőlük, hogy a többiek hogyan haltak meg, ők azonban nem tudták válaszolni, csak sírtak. Rozi elment a barátok templomába, gyertyát gyújtott a halottakért, és órákon át imádkozott értük. Főleg a három kisgyerekért, az „aprószentekért”, és soha többé nem kérdezett róluk.
Jenő 1945 nyarán újraindította a pékséget Rozival és Pistával. Három évvel később államosították a vállalkozást, Jenő az állami áruházban lett eladó. Esténként a kevés megmaradt zsidó haverral kártyázott, és néha benézett a tánciskolába, hogy leváltsa a falábúakat. 1949 őszén megismerte az oladi szüreti bálban Évát. A szövőgyárban gép mellett dolgozó lány teljesen beleesett Jenőbe, aki mezítláb 4 centivel alacsonyabb volt Évánál. Ha táncoltak, Éva tűsarkúban libbent, olyankor 18 centivel volt magasabb. Jenő épp ennyi évvel volt idősebb.
1949 szeptemberében Éva a szombathelyi Horváth-kertben táncolt és fröccsözött Jenővel, és arról elmélkedett, hogy most már szívesen férjhez menne. Jenő bíztatón ránézett, és ezt mondta:
- Na, találtál magadnak férfit? Gratulálok!
- Rád gondoltam, Jenő…
- De miért pont rám? Nézd mennyi fiatal férfi néz itt téged, sóvárogva.
- Azért rád, mert szeretlek.
- És az már elég?
- Untig.
Jenő talán megmaradt volna örök playboynak, de Évának nem tudott ellenállni, és november 2-án összeházasodtak. Az is munkált benne, hogy ha neki nem lesz gyermeke, akkor a család kipusztul, hisz húga nem esett teherbe.
Az esküvőn csak a két tanú volt ott, a zsidó rokonok és ismerősök többsége ugyanis megharagudott Jenőre, hogy egy könnyűvérűnek gondolt, túlzottan fiatal, keresztény lányt vesz feleségül. Hogy ők jelezték, nem jönnek, nem hívták meg Éva rokonságát sem. A zsidó rokonok és barátok kirekesztő magatartása akkor szűnt meg, amikor 1953-ban megszülettem. Sanyi imádott fia emlékére kaptam a Tamás nevet.
Otthon sosem volt arról szó, hogy apám zsidó, de 4-5 évesen elkezdett érdekelni, hogy apám családja hová lett. Azt mondta, meghaltak a háborúban. Anyámnak élt még az anyja és hat testvére, s az ő ágán 21 unokatestvérem volt. Nem értettem, ők hogyan élhették túl a háborút, míg apáméknál szinte senki. Hétéves voltam, amikor apám nem titkolhatta tovább, és elárulta, hogy ő zsidó, és koncentrációs táborban halt meg a családja. Attól kezdve többször is kérdeztem őt, hogy miképp haltak meg a szülei és a testvérei, és azok gyermekei, de ő mindig elcsukló hangon lerázott, hogy nem tudja, nem együtt voltak, valószínűleg gázkamrába küldték őket.
Mivel éreztem, hogy nem akar beszélni a lágerről, felhagytam a kérdezéssel.
1965. december 2-án, Sándor születésnapján apámból kiszakadt a történet. Egy percig se tartott az egész, zokogva gyónta meg azt a pár rövid mondatot anyámnak és nekem, aztán bemenekült a fürdőszobába. Anyám utána sietett, percekkel később sírva jöttek vissza, és anyám szemében ott volt a parancs, hogy: „erről egy szót se többet!”.
Sándor halála apám szaggatott elmondása alapján így történt: a mauthauseni tábor melletti kőbányában dolgoztak mindketten, és Sándor apámra támaszkodva tudott már csak menni a bányából a barakk felé vivő úton. Ennek oka az volt, hogy rossz bakancsot kapott, ami feltörte a lábát. A seb begyulladt, talán vérmérgezést kaphatott, és magas láza volt. Ahogy hazafelé vánszorgott, ráordított egy német fegyveres őr, hogy „álljon ki!”. Váltott vele pár szót, aztán beleeresztett egy rövid sorozatot. Apám, nem látta ezt, mert neki mennie kellett tovább a csapattal, de a lövéseket hallva, kilépett a sorból, és megindult Sándor földre rogyott teste felé, mire az őr ráfogta a géppisztolyt, és azt ordította: „te is?!”. A ravaszon volt az ujja, és azt parancsolta, hogy: „futás!”… És apám futva visszaállt a sorba.
Azt a futást sose bocsátotta meg magának.
