Történetek versengenek egymással a világban, így a közösségi médiában is – mondja dr. Rand Waltzman. Az amerikai adattudós Álhírek és dezinformáció címmel tartott előadást a múlt szerdán a PTE bölcsészkarán. Ezt követően beszélgettünk az Amerikai Védelmi Minisztérium, vagyis a Pentagon közösségi médiával foglalkozó egyik kutatási projektjének volt vezetőjével a Paulus étteremben. Ő szalámis pizzát evett az interjú előtt, mi valamivel könnyebbet.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Magyarországon nemrég országgyűlési választás volt, az Orbán Viktor miniszterelnök-vezette Fidesz újra kétharmados többséget szerzett a magyar parlamentben. A magyar ellenzék, sok hazai és nemzetközi kutató, és Orbán külföldi kritikusai szerint a magyar kormány az álhír- és rémhírterjesztésben, a dezinformálásban, a félelemkeltésben volt sikeres, egy európai uniós ország kormánya szinte a teljes kampányát építette erre, s ez hatásos volt. Mire figyelmezteti az elsöprő politikai siker az információ-kutatót?
Az a legfontosabb kérdés, hogy kinek a feladata, felelőssége ez. A létező világok legjobbikában ez azoknak a feladata lenne, akik teljesen semlegesek. De ez naivitás lenne, mert a semlegesség illúzió. A legmegfelelőbb módja annak, hogy ezt a helyzetet kezeljük, az, hogy több forrást használunk, hogy olyanoktól szerezzük be az információt, akik különböző szempontokat tartanak fontosnak, de egy valamiben egyetértenek: abban, hogy fontos a kiegyensúlyozottság.
Professzionális forrásokból érdemes tájékozódni, vagy olyan barátainktól, akiknek megosztásaiban megbízunk?
Nem igazán az számít, hogy mely médiumtól szerezzük meg az információt, hanem az, hogy ki használja, irányítja a saját céjai elérésére azt a médiumot. Az újságokkal kapcsolatban a közgazdaságtan szólhat közbe, ugyanis ha nem egy meghatározott szempont szerint közvetítik a híreket, akkor ott maradnak pénz, üzlet nélkül. Olyanokra kell támaszkodni, akik nem függnek sem a kormánytól, sem kereskedelmi szempontoktól vagy befolyástól. Persze ebben az esetben pénzt fog kérni az adott médium, hogy eltartsa magát. Meg kell találni azokat az embereket, akiknek egyfelől van pénzük, másfelől nem érdekli őket, hogy a saját nézeteiket tolják előtérbe. Olyan adományozókat kell találni, akik hisznek abban, hogy fontos a kiegyensúlyozottság. Persze sok gazdag ember nem így gondolkodik, úgyhogy ez nagyon nehéz feladat.
Nem lehetne javítani a helyzeten, ha már az alapfokú oktatásban sokkal nagyobb hangsúlyt kapna a téma, és a kezdetektől oktatnák a forráskritikai módszereket?
Ez nem oktatási probléma. Azért nem, mert nem mindenki képes a forráskritikára, bár ennek az okai különbözőek lehetnek. Van, aki csak nem tudja az időt, energiát rászánni.
Dr. Rand Waltzman, információkutató – Fotók: Babos Attila
Lát-e esélyt rá, hogy a hírfogyasztók visszatérnek a közösségi médiától a hagyományos médiához? Vagy mondjuk arra, hogy az emberek nem csak annyit olvasnak el egy cikkből, amennyi a Facebookon megjelenik belőle?
Nem hiszem, hogy valaha visszatérnek. Szórakoztatóbban kellene tálalni a valódi, korrekt híreket, ugyanazt a tartalmat adni, mint eddig, de más formában. A középkorban a trubadúrok voltak azok, akik a híreket hozták-vitték. Nem működött volna a dolog, ha végigjárják a városokat, megállnak a főtéren és elmondják, mi újság, ezért elénekelték. Ha újra vissza akarjuk vezetni az embereket a hírolvasáshoz, érdekesebben kell a híreket tálalni, hogy ne csak azt a pár sort olvassák el, amit mondjuk a Facebook felkínál.
Mitől függ az, hogy egy országban mennyire fogékonyak az ott élők az álhírekre, konteókra és társaikra?
Ez attól függ, mennyire találják azokat szórakoztatónak. Miért létezik a pletyka? És miért fog örökké létezni? Ezópusz meséit vagy a Grimm-meséket annak idején erkölcsi leckének szánták, de rájöttek, hogy ezeknek a leckéknek a terjesztésére nem az a legjobb módszer, hogy egy vén, szakállas ember unalmasan előadja őket, hanem jó sztorikra van szükség.
De itt a mocskos politika van a mesék mögött, sokszor kifejezetten aljas szándék, a hatalom megtartásának vagy megszerzésének szándéka bármi áron.
Akkor is az a megoldás, hogy jobb, szórakoztatóbb valódi sztorikat kell mondani, mint ők. Ma a korrekt, pontos hírek nagyon sok esetben unalmasak, ezen kell változtatni, mert az álhírek, a szándékos dezinformálás céljából előadott sztorik szándékosan izgalmasak, érdekesek, és még hihetőnek is tűnnek, főleg, mert sok esetben részigazságokat tartalmaznak, ezért annyira kedveltek, és jutnak el tömegekhez. Lehet, hogy úgy tűnik, lenézem az embereket, de nem erről van szó. Ez egyszerűen csak annak felismerése, hogy milyenek az emberek.
Tehát végső soron történetek versengenek egymással?
Pontosan. Erről szól a dolog. A cenzúra nem segít. A jobb történet kiüti a gyengébbet, és annak helyébe lép. A valódi, korrekt, pontos, igaz információkat kell jobban, élvezetesebb formában tálalni, és hajtani az izgalmas igaz történeteket.
Vegyünk egy országot, ahol még úgy-ahogy működik a médiapiac, de az erőforrások egyre inkább az egyik oldalt erősítik, és ezen az oldalon mindent bevetnek, tehát álhíreket is terjesztenek, tudatosan dezinformálnak. Van-e értelme a jogi elégtételnek, van-e értelme bíróság elé vinni azt, aki tudatosan dezinformál?
Nem hiszem, hogy ez a hatékony módszer. A megoldás az, amit mondtam: gyorsabb, ütősebb, jobb sztorikkal kell előjönni.
Vagyis az nem megoldás, hogy mondjuk egy álhír apropóján szépen, okosan, szemléltetve elmagyarázzuk, mi az igazság?
Ha egy hírről bebizonyítja, hogy hülyeség és ostobaság volt, akkor azok, akik elhitték, úgy fogják értékelni, hogy ők voltak a hülyék és az ostobák, ezért nem jó út az a hiteles, szakmailag korrekt szerkesztőségek és újságírók előtt az, hogy megcáfolják az álhíreket, pontról, pontra kilőjék a hazugságokat, hiába van egyébként igazuk. Így ugyanis nem lehet barátokat szerezni, és a legjobb értelemben véve befolyásolni embereket, márpedig erre nagy szüksége lenne az objektív, független szerkesztőségeknek, hogy minél több emberhez eljuthasson a szavuk.
19? Lapot!
