Tudtam, hogy ezt a jegyzetet egyszer meg kell írnom. De nagyon szerettem volna, ha jóval később jön el ez a nap.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Amikor szombaton, késő délután olvastam a Dunántúli Napló főszerkesztőjének jegyzetét a péntek esti tojásdobálásról (erről és a tüntetésről nem tudósított a megyei lap amúgy), tudtam, hogy nem halogathatom tovább.
De azt is, hogy legalább egy éjszakát, vagy akár több napot mégis kell még várnom. De most már azért, mert különben a nagyon ritka alkalmak egyike lenne, amikor indulatból írok. Ám azok közül is olyan, amikor az indulat nem használ, hanem kifejezetten árt a mondanivalónak.
Nem írtam volna meg ezt a jegyzetet, még nem írtam volna meg, ha a Dunántúli Napló 2016. december elsején kinevezett főszerkesztője nem írja le a saját jegyzetében a következő mondatot:
?Sőt, az is belefér, hogy mindez olyan emberek ötletét követve történjen, akik gond nélkül fordulnak tökéletesen szembe egy-két-három évvel ezelőtti önmagukkal.?
Még egyszer, immáron csak a lényeg:
?? akik gond nélkül fordulnak tökéletesen szembe egy-két-három évvel ezelőtti önmagukkal.?
Nem beszéltem a Főszerkesztő Úrral 2016. december 12-e óta. Azóta nem is köszönök neki. És ez így is marad. Kevés emberrel vagyok így. Talán még ketten lehetnek ilyenek.
Két oka van ennek a döntésnek.
És nincs köze ahhoz, hogy ő is ott volt, amikor kirúgtak a Dunántúli Naplótól. Nincs köze ahhoz, hogy ott, amikor először megszólalt a hosszú hallgatás után, akkor sem kellett volna. Nincs köze ahhoz, hogy azt megelőzően 12 nappal ő maga mondta azt nekem, hogy nem akar kirúgni. És hogy azt megelőzően pár órával a másik, ?nagyobb? ember, aki abban az irodában volt még, amikor kirúgtak (formailag közös megegyezés volt), azt mondta, hogy az új főszerkesztőre bízza, kivel akar együtt dolgozni, ő dönt, ki megy és ki marad.
A döntésemnek, hogy nem beszélek a Főszerkesztő Úrral többet, és nem is beszélek vele, nincs köze ahhoz sem, hogy aznaptól, hogy főnök lett, sok tekintetben azonnal megváltozott. Egy normális, jó fej, laza srác helyett egy igazi (SÍPOLÁS)/rossz értelemben vett főnök lett. Én legalábbis ilyennek láttam több mint 12 éven át, normális, laza, jó fej srácnak, ’16. dec. 1?12. közt meg egy (SÍPOLÁS) főnöknek. Ilyen ugyanis másokkal is megtörtént már a történelemben, nem is ritkán, akiket kineveznek főnökfélének, akár szintén egyik napról a másikra is.
Nem azért nem köszönök neki, mert nem hittem el neki az első perctől kezdve, amit válaszolt, és amit állított magáról és indokairól. Mármint, amikor azt kérdeztem tőle az első főszerkesztői napján, hogy miért vállalta ezt el, és miért vesz ebben részt. És nem azért nem beszélünk, mert nekem még kb. két héttel a kinevezése előtt is ijedten tagadta, hogy belőle lehet az új főszerkesztő, amikor félig-meddig viccesen azt mondtam, szerintem őt nevezik ki. Nem azért nem köszönök neki, mert lehetett olyan (sípolás)/naív/hiú, hogy elhitte valóban, hogy majd olyan újságot fog tudni csinálni, biznyos keretek közt, amit ő szeretne. Még ezt is elhiszem neki.
És nem is azért nem beszélek vele, mert olyan székbe ült bele, amit, amúgy, nem érdemelt volna meg. Az ő fordulatával élve, egy ideális világban. Merthogy azt gondoltam, és talán még ma is így gondolom, hogy egy ideális világban megérdemelte volna, és alkalmas is lett volna rá, mert minden képessége adott volt és megvolt ahhoz, hogy egy rendes napilap főszerkesztője legyen.
És nem csak azért nem köszönök neki, mert azt hittem, valószínűleg tévedve, hogy ő erre nem vágyik – ahogyan például én sem vágytam rá soha. Vagy, hogy elhittem, hogy hozzám hasonlóan ő sem irigy (ezt talán még hiszem róla ma is) senkire, és nem kíváncsi arra, hozzám hasonlóan pont leszarja, hogy mások mennyit keresnek, megérdemlik-e stb., és csak azzal törődik, hogy ő mit tehet a fizetéséért – sőt ezt a tulajdonságát, ami az én szememben nagyon nagy dolog, máig elhiszem.
Két, inkább három dolog miatt húztam ki a nevét teljesen az életemből – és ezért, csak ezért sem szerepel itt leírva a neve, nem holmi óvatoskodásból.
Az egyik ok egy árulás volt, ami nem hozzám kapcsolódik, hanem másvalakihez, akivel jóval szorosabb viszonyban volt. És az ok, hogy fontosabb volt akkor az új gazdákhoz való lojalitás, mint a legalapvetőbb, normális emberi reakció, az egyetlen lehetséges eljárás: nem hazudni, és nem elárulni senkit.
A másik, még fontosabb, mert számomra sokkal személyesebb ok, az az volt, hogy képes volt tökéletesen szembefordulni korábbi önmagával. Nem 90, nem 110, hanem 180 fokos fordulatot tenni. A mostanihoz képest három évvel ezelőtti önmagával.
Lemenni kutyába egy olyan pártnak, egy olyan rezsimnek, hatalomnak és ideológiának a szolgálatában, amelyről azt gondoltam, hogy sosem volt a sajátja. Én legalábbis úgy láttam akkor, úgy láttam 12 és fél éven át, és azóta is ez a meggyőződésem.
És, persze, most már két éve nem beszélünk, és nem is kérdezek senkit róla, ez saját policy-m, de éppen elég az, hogy ott van, és csinálja amit. És ez a rendszer, a NER nem is hagyja, hogy poztívabb legyen valaki, aki ilyen székben ül, és akit olyan emberek vesznek körbe és irányítanak, akik őt veszik körbe. Csakhogy azok nem érdekelnek, mert korábban sem érdekeltek, és ők nem is hiszem, hogy olyan nagyon megváltoztak.
A Főszerkesztő Úr azonban az előbb írtaknak a legpozitívabb értelemben a tökéletes ellentéte volt. Én így láttam legalábbis, és ma is hiszem, hogy az volt.
Ha a cég vezetőiben, az utasításokat kiadókban van jóérzés, becsület, akkor nem hagyták, hogy másvalaki takarítsa el helyezttük a romokat
Szabadelvű, befogadó, nyitott, gondolkodó, az emberi jogokat, a szabad sajtót, a szólászszabadságot tisztelő, segítőkész (nekem is rengeteget segített az évek során), az önkényt, a hatalmi gőgöt, az arroganciát elvető, az érvként csak a nemzetre mutogató, melldöngető stílust, a kirekesztést, a nemzeti jelképek kisajátítását, a külföldi magyarokat eszköznek és célnak használó politikát elvető embernek ismertem.
Amilyennek én is gondoltam magamat, és gondolom ma is. És ami miatt igazi barátomnak tartottam a lapnál. Annak az embernek, akivel a legtöbb közös van bennünk, akivel a leginkább megértjük egymást.
Azért nem is köszönök már, mert haragszom rá. Mert akkorát csalódtam, mint még az életben soha senkiben. Azért nem köszönök, mert haragszom magamra, és nem is értem meg, hogy hogyan nem tűnt fel ez az egész nekem. Haragszom magamra, mert nem értem, hogyan is szedhetett rá így valaki.
19? Lapot!
