Spoilermentes kritika az utolsó Bosszúállók-filmról. Ami korántsem hibátlan, de nyilván ez senkit sem fog visszatartani a moziktól. És nincs is ilyen cél. A Jedi visszatért is mindenki megnézte a Birodalom visszavág után.

A cikk a hirdetés után folytatódik



Nem újdonság, százezer cikkben leírták, meg még fogják is, hogy a Marvel újraírta a képregényfilm fogalmát. És a kaland- és akciófilm, sőt a mozifilmek műfaját is. És ez az elmúlt 10-11 évben minden pénzt megért a rajongóknak. Ráadásul a Marvel-univerzumnak alig volt gyenge pontja, bűn rossz filmet nem adtak ki a kezük közül, legfeljebb voltak csalódások (pl. a Hihehtetlen Hulk, vagy a kivételesen vicces és eltalált, ráadásul /számomra/ abszolút meglepetést jelentő, semmiből jövő A galaxis őrzői után következő második rész), vagy felejthetőbb darabok, de volt egy masszív jó minőség, és kivételesen jó akciófilmek is, mint például az első Vasember, vagy az egyértelmű csúcspontot jelentő Bosszúállók: Végtelen háború.

Én kifejezetten szerettem a Branagh-féle Thort, itt éreztem a legjobban, hogy van egy szuperhősfilm-műfajról nagyon egyedien gondolkodó rendező, de a Taika Waititi-rendezte Ragnarök humorát és lazaságát is bírtam. Sőt, még a teljesen elborult és szinte érthetetlen Doctor Strange is kiválóan működő filmmé tudott lenni, amikor a néző végleg feladta és elengedte a valóság legalább pici darabjához való ragaszkodást. És erre a képességre itt volt azt hiszem a leginkább szükségem, habár a Marvel-filmek éppen azért is hódítottak, mert azt tudták adni, amit a legtöbben várnak a mozitól, azt hogy ha oda bemegy, akkor olyat mutasson neki, ami szórakoztatja és lenyűgözi, és amit a valóságban nem láthat, amit csak filmen, trükkökkel lehet, és aminek a végén azért győzedelmeskedik a jó.

A cikk a hirdetés után folytatódik



Azok közé tartozom, aki a legkevésbé a nagy csatajeleneteket szerettem még a Marvel-filmekben is. Sokkal izgalmasabb az, hogy Doctor Strange hogyan válik más emberré és fedez fel magában egy képességet, hogyan alkalmazkodik, vagy hogy a kis vézna, de jószívű és bátor Steve Rogers a beinjekciózás után, nagydarab erőemberként is megőrzi-e a legfontosabb emberi tulajdonságait.

A cikk a hirdetés után folytatódik



14/16, de legalábbis 18 felett még bonyolultabban működik az ember, és még az előzőekene is túlmegy. Mert meg lehet találni a felnőtteknek is érdekes részeket és szereplőket a simán 10-16 évre belőtt célcsoportnak készülő darabokban, így lesz sokkal érdekesebb a nem is kis jelentőségéhez képest is Loki, avagy motívációja miatt az őrült titán, Thanos, és lesz (számunkra mindenképpen) a legjobb Marvel-film a Bosszúállók: Végtelen háború, ami a Marvel-univerzum Birodalom visszavágja.

A profitmaximalizálás is munka: egy év alatt négy filmet mutatott be a Marvel, a két Bosszúállók-film közé még egy új Hangya-filmet és a valós képregényes időrendben amúgy kb. második  Marvel Kapitányt is.

Annyit a mostani, legújabb filmről is el lehet árulni, hogy ezekre az új darabokra szükség is volt ahhoz, hogy az utolsó Bosszúállók-mozi a jelenlegi dramaturgiáját megkaphassa. Kár, hogy mindazt, ami jó és logikus volt Thanos-ban, felrúgták az alkotók. A Bosszúállók: Végjáték mindent eldöntő csatajelenete viszont már rém kínos, zavaros, szinte követhetetlen, emiatt pedig a valóban meglévő tét ellenére is egész egyszerűen unalmas.

Az előző filmben is túltolták, ami amúgy szokása is a Marvelnek, de mg érezni lehetett a feszültséget és a tétet, azt, hogy egy ritka megátalkodott főgonosszal állnak szemben. Ám annak van egy világos célja, amit el akar érni, ráadásul az nem is a 98-szor hallott, leigázom a Földet, mert … csak.

A Bosszúállók: Végjáték ehhez képest ott jó, ahol nem várnánk, és éppen abban teljesít gyengén, ahol jó szokott lenni, illetve amitől eleve lehetett félni, hogy tétje van, és amin talán elcsúszhatnak. Például a nagy összegző végső képsorok egyikén, amikor sorra vesznek mindenkit, na ott kiakad a giccsméter. Pedig egyértelmű volt, hogy ez kényes helyzet, és jó lenne elkerülni a Végén mindenki összeáll egy nagy képpé tablót.

A humor mindig sarkalatos pont, bármely filmben, de az új képregénymozikban nagyjából-egészében ez működött, ezért is voltak oylan sikeresek. Főleg a harmadik Thor-filmben, vagy A galaxis őrzőiben, de most szinte csak lapos és kínos poénokra futja. Sőt, egy kicsit olyan érzésem lett, mintha a poénokat utólag, sebtiben faragták volna bele az alkotók a már kész filmbe, úgymond kötelező, sőt kényszerű elemként.

A Thornak kitalált új szerep ostobán sematikus, bántóan leegyszerűsítő, Natasha már egy ideje nem Fekete Özvegy, de megérdemelt volna a 3 órából az első harmadban még néhány plusz jelenetet, leginkább a vívódása, s hogy ő mit is veszített. A Sólyomszemmel közös jelenetei viszont mind rendben vannak. A legjobb jelenetek azok, amelyekben igaz, tiszta emberi érzelmek kerülnek felszínre, és ahol az embert látjuk a maszk, a pajzs vagy a páncél mögött.

Kevés szerep jutott Brie Larsonnak is, és a Hol volt eddig-kérdésre adott válaszának kurtasága is elkeserítő, nézőként, aki vár is valamit a pénzéért. De, hát mit is lehet tenni, ha olyan szereplőt kell behozni, kényszerűségből, aki az utolsó előtti pillanatban került csak a szemünk elé? Hasonlóan elnagyolt és sekélyes a Fekete párduc és a wakandaiak felbukkanása, habár az is igaz, hogy egy 3 órás film is elég kevés ahhoz, hogy ennyi karakterből egy csomóan ne cameoszereplőkké silányodjanak végül. És ez akkor is érdekes, ha a Marvel legnagyobb dobása kétségtelenül az volt, hogy a szuperhősök kezdtek megjelenni egymás filmjeiben, majd ebből kinőttek a Bosszúálló-filmek. Amik most befejeződtek. 

KategóriákJAZZ