Mocorgó vízcsepp címmel egy dokumentumdráma felolvasószínházi ősbemutatója zajlott a Pécsi Nemzeti Színházban a PécsLit Irodalmi Fesztivál kiemelt eseményeként, mert az előadás napján napra pontosan két éve, 2020. szeptember 14-én halt meg Pécs díszpolgára, a Kossuth-díjas költő, Bertók László, akinek életéről Lázár Balázs, egykori pécsi színművész, költő írt darabot. Hatásában valahogy így lehet elképzelni a görög drámákat: ez az előadás Pécsről, egy köztünk élő/élt emberről szólt, s tudott érvényeset mondani a sorsa alapján a mi életünkről, a 20. századról. Vagy, ahogy Bertók írta: „Hátam mögött a sors dadog/ előttem a történelem.”
A cikk a hirdetés után folytatódik
Bertók László a Priusz című könyvében leírta a fiatal felnőtt korában – 19 évesen – vele megtörtént, sorsfordító eseményeket. A könyv ereje abban van, hogy a Bertókra jellemző visszafogottság és fegyelmezettség miatt se nem heroizál, se nem ironizál, de nem is érzeleg egy pillanatra sem. A lehető leghívebben törekedett arra, hogy leírja, amit történt.
Gimnazista korában Bertók László megalapította öt társával a Csokonai Vitéz Mihály irodalmi kört. Ki gondolná, hogy ebből több minden következett annál, hogy néhány Petőfi, Ady vagy József Attila epigon költeményt írnak a maguk szórakoztatására. Bertók miután sikeresen leérettségizett nem került be az egyetemre, írt néhány dühös verset, akkoriban Rákosi Mátyás vezette az országot, zajlottak a padlás-söprések, a téeszesítés. Az ÁVÓ tudomására jutott a verseknek, házkutatást tartottak, és a 19 éves fiú nem egyetemre került, hanem az ÁVÓ kaposvári pincéjébe, majd börtönbe.
A vád: a „népi demokratikus államrend elleni izgatás”. Az akkori kihallgatásoknak, a börtönnek, a tárgyalásnak Bertók László egész életére kiható következményei lettek.
„Kérem, én beismerem, hogy ott egy kicsit begolyósodtam. […] Azóta van, hogy pánikba esem, ha észreveszem, hogy »figyelnek«, hogy az ablakon át esetleg belát valaki, hogy tetten érnek, bármilyen ártatlan dologban.”
Milyen őrült világ az, amikor egy ilyen naplóbejegyzésért börtön jár?
„Elvitték minden gabonánkat.
Anyám sírt, apám hallgatott.
Öcsém lopott a sajátunkból
a lónak egy marék zabot.”
Bertók a Priuszban nem hősnek állítja be magát, csak embernek.
„Kérem, én nem akartam megdönteni a rendszert”
Lázár Balázs remekül vette észre, hogy a Priuszban Bertók nem csak a saját portréját vázolja fel, hanem egy korszakét is. Esterházy Péter azt írta a Priuszról, hogy „ez az igazi történetünk, ez a nemtörténet”.
Mert bár semmi forradalmit nem tett, csak írt néhány verset, mégis jóval később jutott egyetemre, megcsúszott a karrierje, élete, másrészt az ÁVÓ pincéjében átéltek nyomán, és a börtönben, vagy a később is zajló meg- és odafigyelés miatt kialakult benne egyfajta szorongás.
De.
Szerencsére van de. A tehetsége, egyénisége miatt sokan mögé álltak, támogatták, védték. Erről szól ez a darab, hogy mégis miként lett ebből a somogyi – vései – parasztgyerekből országos hírű költő.
Lázár Balázs dokumentumdrámája plasztikus erejével ragadja meg a Rákosi-korszak embertelenségét és megmutatja a korai Kádár-korszak működését a végeken, egyetlen ember sorsán keresztül, úgy, mint egy fejlődés történetét, megmutatja a grádicsokat, olyan közismert költők is szerepelnek a Bertók alakja mellett, mint Csorba Győző és Takáts Gyula.
Nekem, e sorok írójának abban a szerencsében volt részem, hogy egyetemistaként bejáratos lettem Bertók Lászlóhoz, a Három az ötödiken c. szonettkötetéről készítettem vele interjút, aztán valahogy ott ragadtam a fotelben. Órákig beszélgettünk. Aztán előbb óvatosan, majd rendszeresen el-eljártam hozzá, hol új szövegeket mutattam neki, hol csak beszélgettünk a Képcsarnok fölött, Király utcai lakásukban, hol még újabb interjúkat készítettem vele, amiket ő módszeresen kijavított… A beszélgetésekben gyakran előkerült, hogy ő az ÁVÓ pincéjében lett költő, időnként beszélt arról, hogy fiatal kora óta átmegy a túloldalra, ha rendőrt lát, voltak ismétlődő, redundáns elemek a hosszúra nyúlt traccspartikban. Például megtudtam, hogy remekül lehet udvarolni Petőfi vagy József Attila versekkel. De Lázár Balázs éppúgy ott vendégeskedett Bertók Lászlónál, ahogy fiatal írók sora ült az asztalánál, így talán egy, vagy akár többgenerációs élményt rögzíthetett ez a darab.
Mert a felolvasószínházi élmény nem egy szófordulata szíven ütött – mondjuk, hogy meglátjuk, mi mocorog ebben a gyerekben, tehetség, vagy a kukac, avagy a „híres” vései pálinka felemlegetése – de az is mesteri volt, ahogy Lázár megidézte a darabban Bertók hangütéseit, tempóváltásait. Volt Bertók Laciban – nehezemre esik másként hívni – valami, amit talán a könyvtárban, talán máshol szedett össze. Olyan tömbszerűen komoly tudott lenni, mint aki megingathatatlan, megkérdőjelezhetetlen, aztán amikor elfogadta az ember fia, hogy ez van, a legváratlanabb pillanatban mondott valami meglepőt. Amikor először tapasztaltam ezt, azon gondolkodtam, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Ilyenkor egyszerre volt kedves, friss, szemtelen, kortalan és meghökkentően emberi. Már nem is emlékszem kivel beszélgettem, amikor arra jutottunk, hogy Bertók Laci olyan tud lenni, mintha sétálnánk egy mezőn a szénaboglyák között és egyszercsak valaki, tényleg váratlanul előugrana az egyik mögül és kizökkentene egy kicsit csúfondáros „Huhúúú!”-val. Hiába idősödött, hiába betegeskedett, költői frissessége – a zömmel rövidülő soraiban – megmaradt. Szerencsére Lázár Mocorgó vízcsepp című dokumentumdrámájába is – a Priusz mellett – be-beszüremlik a költészete.
Tóth András Ernő rendezte a felolvasószínházi előadást, díszletjelzéseket használt, és a színpad hátsó részére vetítette a jeleneteket, alkalmazta a drámai szöveg mellé rendelt kort idéző, árnyaló zenéket, illetve beidézte a korszakhoz kapcsolódó vizuális jelképeket is. Tóth rendezése a darabban rejlő lehetőségek felmutatására vállalkozott – egy felolvasószínházi bemutató néhány napos próbaidőszaka ennél többre nem is elég – de azért a rá jellemző dinamikus, szenvedélyes részletek is hangsúlyos szerepet kaptak a bemutatón. A színészi munkát felolvasószínház esetén még csak vázlatosnak tekinthetjük, de mindegyik színész túljutott az odavetett skicc minőségén, egyéni hangok, eleven karakterek szólaltak meg. Nehéz feladat hárult Stenczer Bélára, aki az öreg költő alakját formálta meg, Köles Ferenc több karakterszerepet is eljátszott, ahogy Urbán Tibor, Bera Márk, Katona Levente is. Györfi Anna és Füsti Molnár Éva Bertók anyját, illetve nagyanyját alakította nagy kedvvel, sokat civódva, de talán a fiatal költőt megformáló Kecskés Alexisz volt a legszerencsésebb választás.
Tóth András Ernő az előadás végén kicsit szavalókórusszerűen mondatta el a színészekkel Bertók talán egyik legismertebb versét, a Platón benéz az ablakon-t. Bármennyire is szerettem az életmű egyik kulcsversét, mégis így, az előadás végén nem andalított el a létösszegző vers szépsége a ráúsztatott, megzenésített formában (a Szélkiáltó zenekar a koncertjein a mai napig előadja), hanem új értelemmel nyílt meg a szöveg (mint ahogy a Bertók versek kérdő, latolgató jellege miatt ahogy újra-újraolvasom a textust, úgy egymásra épülő olvasatok szövetévé válik a költészete).
Mondanám, hogy nem én vagyok,
bűnössé tett a félelem,
hátam mögött a lét dadog,
előttem a történelem.
Valahogy így. Szép este volt, több ilyen találkozásra lenne szükség! Lázar Balázs darabját 2022 decemberében, Bertók László születésnapjához (december 6.) illesztve jelenteti majd meg a Jelenkor folyóirat.
Felevatták Bertók László síremlékét
Bertók László síremlékét Nyári Zsolt szobrászművész készítette el, zimbabwei fekete gránitból. Sem a sírkő, sem a sírkőre választott fa motívum nem tolakodó, egyszerű, organikus és finom. Nem kell, hogy több legyen önmagánál. A fekete gránit keretez is, s a fa törzsének ez is egy részlete. A rajzolatok rétegzettségéből szabadon asszociálhatunk. A fatörzs részlete szerepelhetne akár illusztrációként Bertók egy-egy késői kötetében, mondjuk a Háromkák, a végtelenül finom, bertóki haikuk kötetének borítóján.
Mohácsi Balázs költő a sírnál elmondott beszédében elemezte, hogy Bertók költészetében a fa motívum hány formában bukkan fel. És tényleg. Nyári Zsolt elmondta, hogy több variációból választották ki a megvalósultat, aminek a modellje egy lehántott kérgű diófatörzs részlete volt. Egyből eszembe jutott, hogy tényleg, a diófa, mennyire fontos volt Bertók Lászlónak.
„Verébfiókák
repülni tanítják a
béna diófát.”
vagy ahogy a napfogyatkozás élménye versben rögzült:
„Azok a pici holdak,
ahogy a diófalevelek között
átboldogoltak”.
És hogy ez a síremlékavató mennyire emberi volt, azt Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztőjének egy gesztusa is megmutatta, ahogy megsimogatta a sírkő fekete „fáját”, mások is követni kezdték. Ahogy már mindenki megteheti a Pécsi Köztemető, díszparcellájában.
