Kortárs irodalommal, novellákkal és verssel is készült karácsonyra a Szabad Pécs. Tehettük mindezt azért, mert számos, Pécshez, Baranyához kötődő író, költő, irodalmár, újságíró fogadta el erre szóló felkérésünket. És ami különösen megható számunkra: a Szabad Pécset ismerő, kedvelő, olvasó emberekről van szó.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A Szabad Pécs Karácsonyi történetek 2019 című sorozatunkban ma este Aknai Péter író A partvisfenyő című novelláját olvashatják.
A PARTVISFENYŐ
Aknai Péter
A szentestét megelőző napokban olyasvalami történt, ami addig teljességgel elképzelhetetlen volt: nem volt fenyőfánk. Hiába küldött ki Mamuskám az alvégbe, felvégbe, újtelepre, minden utamat teljes sikertelenség övezte. Kezdődött azzal, hogy a minden évben kiszámítható és amúgy pazar választékkal rendelkező Imre kisasszonynál – régóta foglalkozott a fenyőtenyészettel – minden tétel elfogyott. Nem maradt se erdei, se luc, se törpe, se óriás, de még hibás fenyőfa sem. Nyesedék is alig.
Csalódottan rángattam a kiskocsit hazafelé. Jól tudtam, a nap hátralévő része azzal fog telni, hogy biciklivel járom a falut széltében-hosszában, házalok és keresem a karácsonyfának való fenyőt. Így is történt, ám nem volt szerencsém: ezúttal nem segített a nagymama makulátlan néptanítói pedigréje sem, pedig ez alapban ötven százalékos kedvezményt jelentett az egyszeri falusiak körében. Nem beszélve a nyugdíjas korú hajdani tanítványokról! Ők hallani sem akartak anyagi ellenszolgáltatásról, ők a tekintetes asszonynak ingyen adtak mindent, ami a ház körül megtermett. Csak nekem kellett szabódni egy kört, hogy ez, azért mégsem járja. De persze járta. Nem ezen múlt: nem volt sem eladó, sem ajándékozható fenyőfa. Az öreg Bugertől kaptam ugyan pár csokor csapzott fagyöngyöt, amin a kifakadt bogyók úgy néztek ki, mint a puttonyos takony – pótlásnak ez szóba sem jöhetett, így meg se mutattam a zsákmányt a nagymamának. Délutánra már bármilyen fenyővel kiegyeztem volna, és olyan eretnek gondolatom is támadt, hogy a csendes éj leple alatt elsomfordálok a természetvédelmi terület felé a kisbaltámmal, ahol szórványosan akadnak fenyőfák…
Tekintettel a fenyőhelyzetre, Mamuska válságértekezletet hívott össze a konyhában. Mindenkit odarendelt, aki mozdítható volt, még Öcsi bácsit is, aki a felszólításra előbb turházott egy középhangosat, amolyan tiltakozásféleképpen, de aztán csak kigurult hozzánk. Amikor kiért, Mamuska abbahagyta a gyufametéltnek szánt tészta nyújtását, és nekem adta át a stafétabotot, illetve a tekerőt, vigyázó tekintetének felügyelete mellett.
Szerettem tekerni azt a masinát.
A plébánia eneszkás rokonságtól kapta ajándékba. Lehetett állítani a tészta vastagságát, a metélt szélességét; gyorsan megszokta a mama, hiszen addig csak késsel vagdosta szét a kézzel nyújtott tésztát, de ezzel a nyugati típusú, kurblis masinával nagyon fel tudott gyorsulni, nem beszélve a metélt esztétikai minőségéről. A gyufametélt készítés amúgy egész életében kardinális kérdés volt, mert az, hogy szenteste halászlé van, amit ő prezentál, soha nem képezte vita tárgyát. Amíg Mamuska él addig dunai halászlé volt, van és lesz, olyan szentségtörést pedig nem követhet el senki a házban, hogy paszírozott-paszmatyolt, netán az eredendő bűnnel azonos szinten kezelt halászlékockából és krumpliból rottyant hamis hallevet – már ha lehet egyáltalán hallének nevezni ezt a típusú elegyet… Nem mindegy továbbá a tészta tojástartalma, a tojást tojó tyúk megítélése, származása, minőségi besorolása, valamint a metélt vastagsága, szárításának időtartama és tárolásának módja sem.
Tartottam a válságértekezlettől.
Tudtam, ha Géderen nincs fenyő, akkor majd jönnek a jobbnál jobb ötletek, hogy menjek be Patajra, Kalocsára, netán Paksra. A kérdés csak az volt, hogy nekem kell-e betekernem biciklivel, kiskocsival, a nem is tudom hova, vagy anyával beülünk a libafoszöld Trabant Hycomatba, feltekerjük a fűtést, és úgy megyünk fenyőbeszerzésre a hófödte paprikaföldek között. Úgy már mindjárt más!
A vészforgatókönyv szóba jöhető variációi közül én álltam nyerésre. Illetve vesztésre, ez nézőpont kérdése. Paks lett a befutó, ami, ha a távolságot nézzük, a lehetséges kiküldetések legjobbika. Viszont semmi Trabant, maradt a bicikli, és a spárgával a csomagtartóhoz kötözött kézikocsi. Irány ki Zádorba a Dunára, onnan komppal át Paksra. Ha a folyó nem zajlik, a komp jár – ezt nem tudhattam. Ha szerencsés vagyok, már a Halászcsárdánál kapok fenyőt. Legalább találkozom a komposok jól összeszokott kis halálcsapatával, ahogy Öcsi bácsi hívta őket, amióta ő is tanúja volt egy nyáron a komp elszabadulásának.
A találkozó lehetősége kétségkívül vonzó programelemnek tűnt, még ha nem is tudta ellensúlyozni a fagypont alatti hőmérsékleten, ellenszélben – mert a Duna felől mindig fúj – kínkeserves pedálozást a Dunára, és majd a fenyőfával vissza.
A család persze támogatta az ötletet, és nyilván mindenki örült, hogy nem rá osztották ezt a feladatot. Gyerekből nem volt túl nagy választék: Kati a konyhán téblábolt, unokaöcsém, Dundika pedig nem volt Géderen, így nem maradt senki, akivel a szívás emelkedett érzésén osztozhattam volna.
Nem számítottam fordulatra, de az mégiscsak megérkezett, és különös alakot öltött Öcsi bácsi alakjában. No, meg Katiéban, aki a Bombicki névre keresztelt szovjet gyártmányú szódásszifonból próbált meg kinyerni egy pohárkával. Ám az Öcsi bácsi féle szikvízes palackban – két patront nyomott bele, hogy legyen ereje – a friss készítés nyomán olyan volt a nyomás, mint egy gejzírben, és Kati kispriccelte a pohár teljes tartalmát a konyhakőre. Még a plafonra is jutott a szódából. Öcsi bácsi persze egyből mondta a magáét, úgy-úgy-úgy kislányom, dadogott, ehhez értesz, de szódát csinálni az már neeeeem! – azzal úgy kirántotta a kamraajtót, majd kisesett a kerekesszékből. Kiesett pár partvis, nagyot koppantak a konyhakövön.
Öcsi bácsi szeme megakadt az egyik aszott partvisnyélen. Ezekből is minek ennyi, elég egy is, a többiből még karácsonyfa is lehet!, mondta, és maga is meglepődött, hogy a véletlen micsoda megoldáshoz segítette.
Karácsonyfa békebeli partvisnyélből!
A törzse már meg is van! Sudár, mint az utcafronti kertben magasodó három fekete fenyő, amelyekről olyan gallyakat vágunk, amilyent a partvisnyél megkíván.
Öcsi bácsinak kész terve volt, és Mamuska ráhagyta, ahogy mindenki más is. Addig sem minket nyektetett. Így aztán nem kellett Paksra tekernem a biciklivel, kiskocsival, helyette mászhattam fel a fenyő törzséhez támasztott rozoga létrán a fűrésszel és metszőollóval, nyesni az alkalmasnak tetsző gallyakat. Alant pedig, Öcsi bácsi, mint valami vezénylő tábornok hadonászott, és mutatta melyik fenyőgallyat nézte ki. Ritkán találtam el melyikre gondol pontosan, és ilyenkor persze csak elégedetlenkedett, hogy nem kell ehhez ész, még iskolába se kell járni, nem is tudja, miért taníttat engem egyáltalán. Csak Mari nene próbált vigasztalni, hogy ezt kicsit se vegyem magamra, mert Öcsikénél szebbek lehetünk ugyan, de okosabbak biztosan nem,és elmerengett azon, ha Öcsi bácsit húsz évvel ezelőtt agyoncsapják anyámmal, már szabadultak volna a kalocsai női börtönből. És akkor most boldogan élnének.
A karácsonyfánk magassága adott volt: nagyjából másfél méter a partvisnyél hossza, amibe Öcsi bácsival húsz centiméterenként keresztbe fúrtuk a lyukakat. A „fenyőfánk” törzsét zöld szigszalaggal tekertük körbe.
Én voltam a segéd.
Nem volt hálás feladat Öcsi bácsi mellett kisinasnak lenni. Igazából akkor éreztem először, hogy bárhogy döntök, úgyis megbánom. Meg hogy mindig az kell, ami nincs. Miközben a fenyőfának támasztott létrán röcögtem és szerencsétlenkedtem azzal a csorba rókafarkú fűrésszel a bácsika sűrűn érkező instrukcióinak kereszttüzében, határozottan vonzónak tűnt a dunai jeges szélben történő biciklizés a fenyőfával, kiskocsival.
Aztán az a kézi fúrómasina!
Öcsi bácsi befékezte a kerekesszéket, és felsőtesttel rádőlt a partvisnyélre rendesen, két kézzel szorítva azt a falhoz. Én pedig ott álltam Öcsi bácsi béna lábai között, neki háttal, a megfeszített hasfalamnak támasztott fúróval. Jobb kézzel tekertem, de közben figyelnem kellett arra is, hogy ne szaladjon le a fúrószál a fényesre simult nyélről, és ha már szalad, ne sérüljön a vakolat. Mert akkor jön a lebaszás. És hát a fordulatszám sem mindegy! Kézzel tekerni szaporán a hasfalnak szorított masinát alapban kihívás, és lanyhuló tempónál pedig a bácsika nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ez a tempó rejszolásra még jó lehet, de lyukat fúrni aligha.
Ha keservesen is, de elkészült a partvisfenyőnk törzse. Már csak a fenyőgallyak illesztése volt hátra. Meg a karácsonyfatalp. Utóbbit két egymásnak keresztbe fordított partvisfejből eszkábálta össze a fantasztikus nagybácsi. Hogy teljes legyen az illúzió, a végén az egészet lefújta kályhaezüsttel. A fenyőgallyak illesztését személyesen végezte, agancsnyelű bicskájával, és nagy műgonddal. Ügyelt a részletekre.
A partvisfenyőnk egészen természethű lett, a szoba félhomálya pedig elfedte a szépséghibákat. Senki meg nem mondta volna róla, hogy utángyártott darabról van szó. A díszítés már nem volt nagy kunszt, hanem a csúcsdísz, az még tartogatott meglepetéseket. Mert nincs karácsonyfa csúcsdísz nélkül! A csúcsdíszünk pedig hibás volt. Illetve törött. Az a csonka kis angyal, amelyik fénykorában nyújtott karral igyekezett fölfelé, a csóvás csillag felé. Utóbbi viszont ép, így a törött angyalt Öcsi bácsi egyszerűen levágta a bicskájával. A fénytechnikával nem volt gond: a kontakthibás fényfüzért ugyancsak a plébánia nyugatnémet rokonságától kaptuk ajándékba. A vasfüggöny túloldalán már kiszolgált villanyégőket a leleményes bácsika megjavította, így azok nálunk megbízhatóan működtek. A partvisfenyő csúcsának piros égői szépen megvilágították az angyaltól megszabadított csóvás csillagot, ami úgy nézett ki, mint a paksi szovjet felszabadulási emlékmű vörös csillaga a 6-os út mellett. Ma is ott áll a sóderből öntött obeliszk, csak a csillag hiányzik róla, amit a rendszerváltáskor vertek le örömittas helybéliek.
A szoba hosszanti falát szinte teljes szélességében uralta a hatalmas art deco ebédlőszekrény. Vagy másfél méter magas. Rajta a kézműves karácsonyfánk. A csúcsdísszel együtt a plafonig ér. És a tálalószekrény feneketlennek tűnő mélyén, bent a sötétben mézes krémes, zongorabillentyű, rigójancsi, sós stangli, pogácsa. A kedvencem, mákos-, és diós kifli, gúlába rakva, a tetején porcukor hó. A vendégeknek. Mert azok állandóan jönnek. A plébános, a kántor, az állat- és emberorvos, az agronómus, a tanácselnök, a harangozó, az iskolaigazgató, az erdész, a postáskisasszony. Meg, aki arra jár. A kistérség értelmisége ugyanúgy tiszteletét tette, mint a szomszédok, parasztgazdák, bolondosok és félkegyelműek. Öcsi bácsi vegyes-vágott ügyfélköre. Betér mindenki, mert Mamuska minden vendéggel kedves, őt mindenki imádja. Nekik, a vendégeknek tartogatja az ebédlőszekrény mélyén azt a sok finom süteményt, aminek mi, unokák csak a szélét ehetjük. Esetleg lopkodhatunk makulátlan darabokat, de csak óvatosan, mert az ebédlőszekrény ajtaja a bizonytalan nyitásra olyat sikít, hogy a szomszéd faluból is hallani. Hirtelen kell nyitni, nagy lendülettel, a nehéz ajtót kissé megemelve. A lopkodás után meg újra kell rendezni a tálat, a süteménygúlákat, hogy ne szúrjon szemet a hiány.
Lezártuk a szobát.
A konyhában még mindig Mamuska vezényelt. Leveteti velem a konyhaszekrény tetejéről a rézmozsarat, lefújom a port, áttörölgetem. A mozsár kézzel fogható közelsége megindít Öcsi bácsiban valamit. Ez a tárgy generációkon keresztül szolgálta a családot. Már a dédszüleim is használták; őröltünk a hétköznapokon, csilingeltünk karácsonykor. Illetve csak Öcsi bácsi, mert szerinte mindenki más úgy veri a mozsarat, mint a kolompot. Ki is tépte a kezemből. De tényleg ihletetten tudott vele kondítani: fogta a mozsár talpát, lógatta mintha harang lenne, a robosztus rézpálcát nagyon finoman érintette a mozsárharang falához, amiből tisztán, mélyen zengett a harangszó.
S ha zengett, az olyan volt, mint a varázsütés. Öcsi bácsi is szinte átlényegült, mikor a mozsarat kézbe fogta és megkondította. Újra megérintette ezeknek a napoknak a gyerek-izgalma: fátyolos szemmel kezdett mesélni a hajnali misére hívó harangról, a térdig érő hóról az úton. A kriptahideg templomról, ahol érezni lehetett az oltárt díszítő fenyőgallyak illatát, miközben felcsendült a karácsonyi ének, Fel nagy örömre ma született… Ahogy Gyurikával húzták haza az erdésztől kapott hatalmas fenyőfát; faragták, állították, díszítették, míg a kicsiket, Margitkát és Katinkát angyallesre küldték. Hogy ez a családszerű képződmény csak karácsonykor volt együtt, mert a rokonságnál nevelkedő félárvákat ilyenkor vezette haza a betlehemi csillag.
Olyanokat mondott, hogy rá se lehetett ismerni.
Szenteste délutánján történt még valami: az ebédlőajtó dorozmás üvegén keresztül különös fényeket láttam. Résnyire nyitottam az ajtót, és benéztem. Meglibbent a függöny. Különös illat jött odaátról. Meleg. Valami surrogás. Megbizserget évtizedek múltán is.
Az ablakból, a nagy fenyőlombok között láttuk az érkező betlehemeseket. Vagy öten jöttek, bekecsben, kucsmában, ahogy azt kell. Na, még csak ez hiányzott!, mondta a bácsika, és a kerekesszéket erőteljes lökésekkel irányította az előszoba felé, hogy útját állja az inváziónak. A betlehemesek kopognak, topognak, kolompolnak, már mondják is, Adjonisten, Megváltó, Megváltó, jöttünk meleg országból, főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott… nyomulnak befelé, ahol tágasabb, de Öcsi bácsi eléjük áll, kocsiját keresztbe fordítja előttük, és kiabálni kezd:Na, ide figyeljetek, itt van száz forint, fogjátok, aztán húzzátok az irhátokat, kint különben is tágasabb! Most mostam fel!
––––––
Az írás része a szerző 2020 nyarán, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő Ház a fenyők mögött című kötetének.
