Kortárs irodalommal (is) készült karácsonyra a Szabad Pécs. Pécshez, Baranyához kötődő írók, költők, irodalmárok, újságírók felkérésünkre írt műveit közöljük.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A Szabad Pécs Karácsonyi történetek 2019 című sorozatunkban ma Balogh Robert író, újságíró Isti útjai című novelláját olvashatják.
Balogh Robert
Isti útjai…
„A probléma problémája többnyire a léte, a léte vagy nem-léte, azazhogy nincs módunkban őt fölismerni, nem tudjuk, hogy vékony jégen járunk, s alattunk dühösen morog a sértett folyó.”
(Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása)
Az angyal feladata egyszerűbb ennél nem is lehetett. Az angyal feladata a feladat. Csak várakozott, csak beállt a sorba, csak megvárta, míg kezet foghat ő is, mint bárki más. Talán negyvenhetedik leszek. Talán negyvenhatodik. Egy pillanat, egy elmormogott boldog karácsonyi ünnepeket kívánok önnek és egész családjának, uram, s már nyújtja is a kezét. A tenyerén, mármint az angyalnak tenyerén, pontosabban az angyal mutató ujjának második percén, a hüvelykujja felőli oldalon van egy megkeményedett bőrdarab, annyira érdes, hogy már-már karmolásszámba megy vele kezet fogni, s mindez azért, hogy hat, azaz hat darab aprócska vírus gazdát cseréljen. A megfelelő emberben, a megfelelő helyen ez a hat vírus csodákra képes. Jelentsen ez bármit. Mert mi a csoda? Természetfeletti? Mi a természet? Bármi az, amit annak nevezünk. S ha isten – akarom mondani Isten – mondja, akkor lőn. Testet ölt. Amikor magához intette, hogy most dolga lesz – mármint az angyalt az isten–, nem gondolt nagyra. Hogy csak valami alantas. Istennek nem ildomos, ragyogás alatti, kis nyomoronc, teremtett féregnek való feladata lesz. Itt vár már szinte hatezer esztendeje. Mikor is volt a teremtés. Azt a teremtésit! Itt ül a fenséges trónus lábánál. Azóta – pontosan 5779 éve – várta, hogy csettintsen neki a Magasságos. Néha látta, hogy felhorgad, s már-már csettintésre emeli két örökkönvaló ujját, de csak az örökkönvaló orrát piszkálta meg. Ő meg ott ült a lábainál, hogy készen álljon, ha jönnie kell a végítéletnek, mert akkor ugye ő megindul, trombitál, kaszabol, mint a középkori freskókon – egyes barokk ikonokat jobban kedvelte, mert ott még előtte is leborultak az emberek – de a modernitás már kevéssé töltötte el megelégedéssel. Nem attól tartott, hogy holmi betonvasak miatt kicsorbulna a rábízott kard. Hanem, hogy ő, az emberi történelem végi poszt indusztriális társadalom esztétikájában nem több, mint bogyókat faló Pacman, vagy esetleg egy látványosabb 3D-s szerepjáték egyik pályavégi gonosza. Néha el-elröhögte magát. Hogy mennyiféle a stílus, de mindegyiken átüt az elbizakodottság… Hogy a művész tudja, miként ábrázolja a végítéletet. Négy lovas, lángpallos, mindenféle cirkalmak… Legjobban Jan van Eyck Utolsó ítéletét szerette. Azt a laza és elegáns mozdulatot, ahogy hátranyúl a hosszú kardért, suhintani… Itt állt, mintegy ötezernyolcszáz esztendeje, bámulta a Földet, s szorongatta Isten pallosát, de úgy szorította a kezdetektől – Kezdetektől – fogva, hogy a mutatóujján megkeményedett a bőr. Az elején nem sejtette, hogy mindez egy nagy terv része.
–Isti útjai kifürkészhetetlenek – magában csak így hívta Istent. –Isti, baszki, itt állok tisztelettől meggörnyedten a tróncsid előtt, szorongatom ezt a szokatlanul hosszú kardot, gyakorlatilag ülök, de a jó fogás, s az illendőség miatt lábujjhegyen állok görbült háttal. Elegánsnak nem túl elegáns, de ez jutott. A teremtésben – Teremtés – rögvest nem fejtetted ki Isti, hogy mi az a kardérzék. Ez a 110 centiméteres pengehosszúságú, majd két kilós fémdarab gyors és hatékony. Amolyan másfélkezes használatra való. De amióta nem hordanak páncélt, egykézzel is elég hatékony lenne. Ez csak olyan másodlagos fegyvernek számít, mi, angyalok a tekintetünkkel is ölni tudnánk. Talán egy szálfegyver hatékonyabb lenne a harcban. De ki tudna szembeszállni velem, nem igaz, Isti?! Néztem a kardom diadalát a csatamezőn. Nekem csak egy ósdi formája jutott. Markolom több ezer éve mozdulatlanul a kardgombot. Közben az újabb kardok karcsúbbak lettek. A csatamezőn a 16. század óta nem ilyet használnak. Nevetségesnek érzem magam, Isti. Öt évszázad óta nevetségesen mutatok, ahogy markolom a kardgombot. A kezembe forrott a vas, ahogy rámarkoltam, a bőröm vassá lett. S csettintettél, Isti. Mondhattam volna azt, hogy végre, de oly mindegy. Ha azt akarod, még 23 ezer évig állok itt mozdulatlanul, annyira szeretlek. Belenéztél a tenyerembe – gondoltam, de nem, a mutatóujjamat bámultad. Jó lesz már, mondtad. S odafújtad azt a hat kis vírust. S megmondtad, kivel fogjak kezet. Egy miniszterelnök. Se nem fiatal, se nem öreg. Pocakos. Aki sokat utazik, találkozik a kollégákkal… De már Karácsonykor kezet fog mindenkivel, meg is ölelik egymást az emberek. Még sosem ölelt meg senki. Nos, én kivártam a sorom. Közben elbeszélgettem a vírusokkal. Nem túl fantáziadúsak ezek a szubmikroszkópikus lények. A programot végre kell hajtani. Első, második, harmadik lépés… Egészen egyszerűen haladnak, viszont hatékonyak.
Elhümmögtem azon, hogy a kardot, amit a magaménak éreztem, amivel egybeforrott a testem, csak ezért kellett majdnem hatezer évig tartanom. Hogy a felhámot eltávolítsa kézfogáskor, s ezek a kis fickók könnyedén beszivárogjanak a szervezetbe, ügyesen kikerüljék az immunrendszert. Irány a véráram, s a szövetek között szaporodni kezdjenek: Keress egy sejtet! Csatlakozz a receptorhoz! Bújj ki a lipidburokból! Bújj ki a fehérjeburokból, te kis cirkovírus! Kétezer bázis elég neked. Irány a sejtplazma, a sejtmag, a programot végre kell hajtani. Mind a negyvenhat pontját Isti írta. A gyártás a sejteken belül akár egy hónapig is eltart. Kellett az idő, akkor találkozik a kis pocakos a Világ csendőrével. Addigra készen kell állnia. A sejt előbb hoz egy kis bimbót, ami leválik, kibomlik, a bimbóban megérnek a vírusok. De hogy ezért a kis bőrkeményedésért kellett a kardot markolnom. Nem lehetett volna teremteni rám egy bőrkeményedést? Nem lett volna hatékonyabb felhasználása az erőforrásoknak? S miért pont Karácsonykor indítjuk el ezt a hat kis fickót.
–Világok gyilkosa vagyok – mondta az egyik vírus a másik után.
– Lefinglak öcsém, és meghalsz! – mondtam magamban, aztán arra gondoltam, mit szólna ehhez az egész fingás dologhoz Isti? Néha olyan prűd, nem is értem. Hogy lehet valaki prűd, akit évszázadokig úgy hívtak, Szent Szellet? – futott át rajtam a gondolat, de dörgött az ég.
– De fura – mondták a sorban mögöttem–, ilyenkor télen, soha nem szokott dörögni! Mégiscsak van klímaváltozás? – de ezt csak úgy félhangosan morogva merte a mögöttem álló kérdezni, mert hogy ez a nagy ember nem nagyon hitt a klímaváltozásban, vagy legalábbis attól függött, hogy kivel beszélt.
Sorra kerültem. Egy sofőr lehet, gondolta a nagy ember, amikor rám nézett. Magában aggódni kezdett, hogy nem ismer meg valakit a környezetéből. Biztos egy sofőr, azoknak csak a tarkóját látom. Udvariasan kezet szorítottunk, láttam a fürkésző félbamba vigyort az arcán, rejtegetni próbálta, hogy fogalma sem volt, ki lehetek. Ahogy rászorítottam a kezére, egy kissé eltátotta a száját, az általam okozott fájdalom nem volt jelentős, csak meglepő.
– A család? – kérdezte a nagy ember.
–Jól van mindenki! Ilyenkor össze szoktunk gyűlni. Játszik a Liverpool? – tettem fel neki a segítő kérdést.
Megvillant a mosolya. És tudtam, a világ szeme épp rajtam van. Nem a villogó vakukra gondolok, hanem hogy most az örökkévaló éppen erre az egy pillanatra koncentrált. Kaptam egy borítékot a nagy embertől.
–Pulykapénz – mondta. Egy kis ajándék a gyerekeknek! – mosolygott. Cserébe a hat vírus már el is tűnt, a tenyere mélyére jutottak egy artériába.
–Boldog Karácsonyt! – mondtam a legőszintébben, ahogy ezt először el tudja mondani egy angyal, még ha a halál angyalának is érzi magát. Még soha nem kaptam ajándékot senkitől. Isti is elégedettnek tűnt. Mikor visszatértem a helyemre küldött egy biccentéssel. A kardot is tarthattam tovább. Felvettem a pózt, ugyanazt, mint korábban: lábujjhegyre álltam, hátam meggörbítve, s rátámaszkodtam a kardra. Azóta is így állok. Isti csak mosolygott.
–Akkor ez nem a világ vége? – kérdeztem meg pár hónapra rá, amikor már történnie kellett volna valaminek.
–A világnak mindig vége van – felelt enyhe vigyorral az arcán. Csak valahogy folyton megsajnálom őket, Angyikám!
