Újabb novellát közlünk a Szabad Pécs Karácsonyi történetek című, éveken átívelő, 2017-ben indult sorozatában. Szenteste Lackfi János költő versét közöltük – ITT olvashatják el –, karácsony első napján Ungár Tamás Sanyi emléke című, megrendítő, sőt letaglózó, családi történetre, megtörtént eseményre emlékező novelláját publikáltuk. Karácsony második napján, az alábbiakban, a Karácsonyi történetek sorozat ötletadójának, a Szabad Pécs felelős szerkesztőjének e sorozatban bemutatkozó, Pécsen, valós helyszínen játszódó fikciós írását olvashatják.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Kígyó és barack
Újabb áldott és boldog nap – ezt is gondolhatta volna Gordon atya, amikor a templom felé közeledő néhány fős menetet megpillantotta.
De csak nyugtalan volt. Mélyről jövő nyugtalanság volt ez, nem érzett hasonlót két évtizede, s azt megelőzően is csak egyszer, nem sokkal a felszentelése előtt. Egyik sem végződött jól, de erről soha, senkinek nem mesélt.
Voltak más titkai is, azokat ki is beszélhette volna, de csak hétköznapi gyarlóságokat tudott volna megvallani, ha hitt volna a gyónásban. Azzal nyugtatta magát, hogy nem kell hinnie ahhoz, hogy jól csinálja, és ő nagyon is jó benne. Azt kérdezi, azt mondja, amit a fülkében ülők hallani akarnak, és ez a lényeg. Pedig nem erre született, mindig magának való volt, az embereket igazán sosem szerette.
A nap végén zenével nyugtatja magát, a legtöbbször az Enjoy the Silence-t teszi fel, de csak ritkán a rádióbarát négyperctizenötös verziót, inkább a 7:18-ast. El is játszott ezekkel a számokkal. Máté 7. fejezete a képmutatásról és a hamis prófétákról szól. „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik báránybőrbe bújva jönnek hozzátok …”. Máté 7:18 pedig így hangzik: „Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, a rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt”. Gyakorta idézi is ezt prédikációiban, de csak ő tudja, hogy a Depeche Mode miatt, meg a képmutatás miatt. Nem cinizmus, önirónia. A templom előtt álló mandulafa jól jön ilyenkor, ki is mutat rá, a hívek szeretik a megfogható képeket. Aztán persze elmondja, hogy jól kell élniük, jó fa, jó gyümölcs stb.
Ha nem zenét hallgat (a Mode mellett legtöbbször Bowie-t), akkor olvas, vagy csak gondolkodik. Sokszor Júdáson. Mert azért vele valami nagyon nem stimmel! Áruló volt és gyenge, de nélküle mi lenne?
A menet még közelebb ért, már azok is megláthatták őt, de Gordon nem intett nekik, csak sóhajtott, majd visszament a templomba. Ott már minden készen állt. Meg sem tudná mondani, hány szertartáson van túl csak az idén, hát még mennyi volt az elmúlt 33 évben.
A mostani azonban más lesz, érezte. Néha megérzett dolgokat, csakhogy most ott volt az a mélyről jövő nyugtalanság is.
A hegy oldalában álló, hófehérre meszelt templom közel s távol a legfelkapottabb helyszínek egyike, a kápolna előtt álló mandulafa miatt is. Legalább száznegyven éves, virágzása pedig messze földön híres. Kígyózva-göcsörtös törzse a legszebb olajfákat idézi. És már termett, idő előtt, Gordon csak most vette észre, de a legfurcsább, hogy nem mandulát, hanem egyetlen, barackra emlékeztető gyümölcsöt.
Történetek szólnak arról, hogy mióta áll itt. Mondják, hogy egy nagy járvány után a túlélők adtak így hálát, a templommal és a mandulafával. Egy, már csaknem elfeledett verzió szerint azonban senki sem ültette, s jóval régebbi a templomnál, újra és újra kinő, pontosan ugyanott, ahol ma is áll.
Talán sokan emiatt jönnek hozzájuk, ők pedig fogadnak bárkit, amíg győzik. Igenek, síró anyák, elcsukló hangok, közhelyek. Szerencséjük van, mert nyáj már nincs, az idősek többsége leköltözött a városba. A hegyen kiváltságos, de a jó levegőnél fontosabb, hogy mennyi idő alatt ér ki a mentő.
Gordon már az oltárnál járt, amikor bevillant, mit látott. Rohant a bejárathoz. És tényleg! Nem is az volt a legnyugtalanítóbb, hogy mindenki feketében volt, hanem hogy teljesen szótlanok voltak. Senki nem beszélt a másikhoz, csak lépdeltek, komótosan, de ütemesen, egyszerre.
A menetet egy kalapos, csontkeretes szemüveget viselő férfi vezette. Ötven biztosan elmúlt, de hetven is lehetett, mindenesetre semmi nehézkes nem volt a mozgásában. A háromrészes öltönyt, fehér inggel viselő keménykalapos ért Gordonhoz elsőként, őt tizenegyen követték.
– Jó napot! Megérkeztünk. Mindjárt kezdhetjük is, csak egy percet kérünk – s egy intéssel jelezte, hogy ők maradnak kint, a pap meg távozhatna.
Az atya hozzászokott már az ilyesmihez, azt azonban csodálta, hogy még a kalapos sem mutatkozott be. Erős akcentussal, a szavakat nehezen formálva beszélt, talán ezért ódzkodott, de az arát és a leendő férjet még csak nem is látta!
Odébállt, persze, s azt már a templomból látta, hogy a csoport kört áll a mandulafa körül, és megfogják egymás kezét. Halk morajlás, majd egyre hangosabbb kantálás hallott, de azt nem lehetett kivenni, hogy milyen nyelven énekelnek, előbb úgy tűnt, nem is szöveget mondanak, csak dúdolnak vagy hümmögnek, de kihallatszott, hogy valaki előénekelt. Hirtelen nagyon sötét lett, pedig szó sem volt korábban viharról. A kántálás már kifejezetten hangos és, ütemes lett, aztán hirtelen valószerűtlenül erős, vakító fény áradt a templomba. Az egész csak egy pillanatig tartott, majd ismét sötét lett kinn, a mandulafa pedig lángba borult.
Gordon ismét rohant, kifelé a még mindig üres templomból, de mire a kapuhoz ért, már a szeme elé kellett tennie a kezét, úgy tűzött nyugatról a már lefelé ereszkedő nap. Az atya most már teljesen meg volt zavarodva. A mandulafa sértetlen volt, sem hamu, sem megszenesedett levelek, de még csak égésnyomok sem voltak a fa törzsén, viharfellegeknek nyomuk sem volt, rég nem látott bárányfelhők pihentek az égen.
Még fél óra lehetett napnyugtáig. A násznépet viszont mintha kicserélték volna. Hófehér lepelben álltak, a kalaposról eltűnt a fejfedő, ő is és a többiek is sokkal fiatalabbnak tűntek, ragyogtak. És bár Gordonnak tiltakoznia kellett volna, vagy legalább megszólalnia, nem volt rá képes, olyan nyugalmat árasztottak a jövevények.
Mégsem tizenketten voltak, a kör, amit formáztak szétnyílt, és kilépett belőle két fiatal.
Egy földöntúli szépség, fehér selyemruhában. Vállára omló haja sem tudta eltakarni a homlokára festett arany őszibarackot. A fiú talpig feketében volt, régies anyagú, de jó szabású öltönyt, inget és nyakkendőt viselt. Kígyófejmarkolatú díszes sétapálcával lépte át a templom küszöbét.
A násznép, hat-hat ember, a padsor két felén foglalt helyet. A volt keménykalapos hirtelen felállt, s az oltárhoz lépett. Fényes, csillogó piros almát vett elő valahonnan, majd beleharapott. Szó nélkül nézte mindenki, ahogyan komótosan elfogyasztja az egészet. Amikor végzett, a násznép felpattant és tapsolt. És ezzel vége lett. Gordon továbbra is kővé dermedve nézte, mi történik.
A menet kivonult a templomból, elől a keménykalapos, a végén az ifjú pár, akik addig nem is érintkeztek egymással. Amikor viszont a mandulafához léptek, megölelték egymást.
A pap nem hitt a szemének: a násznép az egyik pillanatban még ott volt, aztán mindenki eltűnt, egy szemvillanás alatt, mintha soha nem is léteztek volna.
A fiatalok kibújtak egymás szorításából, de a kezüket nem engedték el, szólni azonban továbbra sem szólaltak meg, majd hátulról is megölelték a fát. Az atya feléjük lépett, de akkor a mandulafa csodás termése és ők is eltűntek, mintha a föld vagy a kis havihegyi fa nyelte volna el őket.
Gordon keresztet vetett, és a kápolnába ment, hogy a templomkönyvért siessen. A dátumhoz és a bejegyzéshez érve egy pillanatig fel sem fogta, mit lát, aztán elképedt és sírva fakadt. Nagyon hosszú idő után imádkozott ismét őszintén, térdre ereszkedve.
Disclaimer: Babos Attila fenti, Kígyó és barack című novellája a Litera 2025-ös, A Fa című nyilvános irodalmi pályázatának egyik pályaműveként már olvasható volt a pályázat Facebook-oldalán, a most közölt verzió annak minimálisan módosított változata.
19? Lapot!
