Szekunder szégyenérzetem van amiatt, hogy Weöres Sándor nevét az alábbiakban tárgyalt ügyhöz nélkülözhetetlen leírni. Mert úgy tűnhet, hogy róla is szól a pécsi szoborügy. Pedig neki ehhez az égvilágon semmi köze nincs. És én is csak sejtem, hogy mit szólhatna ehhez az egész cirkuszhoz, ha látná, vagy hallana róla, de érdemben valószínűleg semmit, legfeljebb mosolyogna a sok … de ezt a mondatot be sem fejezem inkább. A pécsi Weöres Sándor-szobor megtestesíti mindazt, ami ellen a kultúrát, a művészetet védeni kell: a kurzusművészettől, a direkt politikai megrendeléstől, az ócska, silány minőségnek, a dilettantizmusnak a nem is csak elfogadásától, hanem egyenesen jutalmazásától.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Egy rakatnyi Haragosi ül egy semmibe száguldó kicsi kocsin.
Nem tudom kiverni a fejemből ezt az elképzelt képet, amikor a Weöres Sándor-szoborra és az a körüli ügyekre gondolok.
Weöres Sándorról szeretünk pécsi költőként beszélni, és erre minden okunk megvan, meg a büszkeségre is pécsiként, nem árt tudni azonban, hogy ő életének csupán egy részét élte Pécsett, persze még később is kötődött a városhoz. Mindezt és benne a csupánt csak azért hangoztatom, hogy még így is nem akármilyen nyomot hagyott.
Mert nem csak egy kedvelt költőről van szó, nem csak egy kivételes irodalmárról, könyvtáralapítóról, hanem egy sok más tekintetben is kivételes emberről. Akinek gazdag és termékeny életútjának kiemelkedő helyszíne és fejezete volt a pécsi tartózkodása, alkotása és létezése.
Néhány éve Weöres Sándor szobrot kapott Pécsen. Olyan szomorú körülmények közt és olyan gyenge minőséget, hogy ennél fontosabb ügyek, persze, voltak a városban, de kevés szomorúbb dolog történt az elmúlt évtizedekben. Az egészre rátett egy lapáttal, hogy Páva Zsolt személyében akkor nem csak fideszes polgármestere volt a városnak, hanem egy művészeteket, kultúrát értő és kedvelő polgár polgármestere is.
Már akkor ügy lett belőle, joggal, annak azonban most ismét van egy felhabzása, egy újabb fejezete, sajnálatos és arcpirító fejleményekkel.
Azt elöljáróban elmondom, hogy ha volt akkor és ott, a szobor átadásán igaz ember, akkor az bizonyosan Böszörményi István szobrászművész volt. A lisztszórás elhíresült persze, sőt a bulvár szintjét is megütötte, de sokkal többről volt szó, ráadásul a lisztszórás ott és akkor többszörös szimbólum is volt. Azt, hogy a sokszoros szimbolikába belegondolt-e, nem tudom, de abba biztosan, hogy a lisztes akcióval úgy tiltakozik, hogy egyszersmind nem okoz kárt a szoborban.
Mert ez nem volt célja. Azt is tőle tudom, hogy azzal sem ért egyet, amit most a pécsi önkormányzat új vezetése tervez: hogy elvinnék arról a helyről a szobrot, ahová kihelyezték, a pécsi történelmi belváros közepéről, a Király utca Széchenyi tér felőli végéről, a városháza tövéből.
És azzal, hogy jobb most már békén hagyni a szobrot, magam is egyetértek. Pedig ezt a szobrot sosem szerettem, soha nem is fogom szeretni. Annak ellenére is, hogy művészetszerető pécsi polgárként engem is arcul köptek jelképesen. Nem annyira, mint Böszörményit és kollégáit, akiknek szobrászként is odarondítottak az arcukba.
Egy apró, de annál fontosabb momentum miatt a szobor eltávolítását mégsem tartanám talán ördögtől valónak, de nem az eltávolítást és áthelyezést, hanem csak az eltávolítást. Erre az apró részletre a későbbiekben még visszatérek.
Sokszorosan botrányos, keserűséggel átitatott ügy ez, és vajmi köze van Weöres-höz. A szobornak is, a felhajtásnak is.
De erről kizárólag a politikusok tehetnek, mindegyik szereplő, aki eddig ebben az ügyben érdemben megszólalt, szándéktól és arcbőrvastagságtól függetlenül. Kligl-t, az alkotót is a politikai szereplőkhöz sorolom most tematikailag, felelőssége ugyanis nem kérdőjelezhető meg.
Az egész ügy akkor is probléma lenne, ha nem lenne a “szobor” (igazából ez egy plasztikus háromdimenziós képregényfigura, mindennemű szobrászati eszköztár használatát nélkülöző valami) olyan pocsék, mint amilyen lett. Nem lenne annyira giccses, közhelyes, gyenge minőségű, Weöres-t nem hűen ábrázoló /még csak nem is közelítő/.
Ha nem lett volna az egész koncepció eleve olyan elbaszott, amilyen volt. És ami miatt ma már nem is áll az, amit annak idején kitaláltak. Egy akkori éttermi teraszra helyezés, a székek közé ékelés. Ami egy agyrém volt, ráadásul az az étterem, ahol a fideszes politikusok előszeretettel ünnepeltek választásokkor és fogyasztottak a mindennapokban is akár, a múltté lett mára, teraszostól, tulajdonosostól, politikusostól.
Csak a szegény Weöresről mintázott szoborféleség (igen, azt hiszem ezzel meg is találtam az igazi megnevezését a Weöres-szobor helyett), az maradt ott.
Akkor is felettébb bosszantó és végtelenül szomorú lenne ez az egész ügy, ha nem egy olyan képzőművészeti múlttal és jelennel rendelkező városról beszélnénk, mint Pécs. Ahol a szobrászművészet kiemelkedő alkotói éltek, dolgoztak, ahol a fővároson kívül egyetemi szintű képzőművészeti képzés van, ahol művészeti doktori iskolák vannak, amely közelében állt és áll a szétbarmolt szoborpark. Ahol nagy sikerrel kisplasztikai és kerámia biennálék zajlottak, amely város a kultúra és a művészetek fellegvára volt, amely részben ennek a kulturális örökségnek köszönhette többek közt az EKF-címet.
Akkor is probléma lett volna, ha az ún. alkotó legalább egyetlen egyszer is, legalább egy kicsit is szimpatikusan nyilatkozott volna a szoborról.
Nem is nagyon nyilatkozott mondjuk, most igen, most viszont hőbörög. De ezúttal igaza van. Kurzusművészként dolgozott Pécsnek, nem vetette meg a rendes pályázati körülmények mellőzésével neki adott csontot. Mert sajnos a körülmények miatt az volt, hús és csont, más nyelven: pénz, megbízás, iparosmunka. Ettől még a hőbörgése most jogos.
Mert a politika szólna bele most is a művészetbe és a kultúrába. A legjobb szándékkal, ezt nem kétlem, de károsan. Ez a szobor ott áll most már évek óta, és része lett a városnak. Szégyenfolt is persze, seb a város szövetében, gyalázat a város művészeire nézve, de ott van, és ha eltávolítják onnan, akkor nem politikai oka kell, hogy legyen.
Mert lehet, hogy jogos lett volna oda tenni, ahová most szeretnék, hiszen Weöres kötődött a Szent Flórián térhez és környezetéhez. De nem oda helyezték. És ezzel a lépéssel egyébként egyúttal ezt a bűn rossz, Weöres-ről mintázott szobrot még inkább legitimálják, az áthelyezéssel. Ami miatt az alkotó joggal hőbörög.
Még ha az én szememben morálisan ezt sohasem tehetné meg.
Nem túl sokkal a szobor felállítása után hívtam fel, még napilapos újságíróként az alkotót, az iránt tudakolódva, hogy vajon mit szól ahhoz, hogy a minősége miatt is bírált szobra már most veszített eredeti mivoltából (a fényét nem volt szívem ideírni), meg van kopva a betű a költő elé kihelyezett könyvben, az egyik csészét sem látni már.
Ő viszont sértődötten azt mondta, hogy őt már nem érdekli ez az egész ügy és a szobor sem már. Amire én is begurultam, azt kérdezve, hogy a nem kevés pénz, amit kapott érte, az érdekelte-e, de erre már rámvágta a telefont.
És még azt sem mondom, hogy nem lehetett dühös a világra, a politikusokra, meg akár saját magára is, hogy ebbe belerángatták, hogy elfogadta a pénzt, hogy esetleg nem kívánta már az egészet a háta közepére. Azt meg el is mondta már előtte, hogy hogy is van ő az olyan fontoskodó újságírókkal, mint én is, akik nem hagyják őt békiben.
De ilyen esetben még a leghiúbb ember is visszakozik később. Szóval maradjunk csak abban, hogy akkor azt mondta, hogy őt már nem érdekli ez a szobor.
Morális szempontból és az igazságosság bárminemű értelmezése felől is a pécsi Weöres-szobornak nem a pécsi Király utcából, hanem a Föld színéről kellene eltűnnie.
Megtestesíti mindazt, ami ellen a kultúrát, a művészetet védeni kell: a kurzusművészettől, a direkt politikai megrendeléstől. A dilettantizmustól. Amikor az ócska minőséget nem csak megtűrték, elfogadták, de kitüntetőleg is eljártak. Minden forint, amit ezért fizettek, az közpénzzel való pofátlan visszaélés, herdálás volt. A rendes pályázat mellőzése pedig az arrogancia és a hatalmi gőg bizonyítéka.
A Fidesz politikusai is hőbörögnek most, tiltakoznak a szobor eltávolítása ellen. És a végeredményt illetően én is velük értek most egyet. Nekik azonban a hőbörgésnél egy fokkal még jobb lett volna most lapítani, csendben maradni. Ha nem politikai ügyet akartak volna kreálni belőle, akkor jelzik, hogy ezzel így nem értenek egyet, de szégyellik magukat, mert nekik vagy elődeiknek ehhez közük volt. Egy kurzusszobrot rendeltek meg és fizettek ki, silány minőséget, vállalhatatlan helyszínt a szobornak, vállalhatatlan szobrot a helyszínnek. Bocsánatot kellett volna kérniük, elismerni, hogy hibáztak, hogy ők ezt politikailag megörökölték, és szánják ezt, de higgye el mindenki, hogy jobb, ha marad.
Mert egy szoborhoz legalább részben politikai okból és döntési helyzetből hozzányúlni éppen olyan problémás, mint így felállítani.
Említettem, hogy van egy apró, de annál fontosabb részlet, ami miatt azonban akár el tudnám fogadni azt, hogy Keserü Ilona, Breuer Marcell, Martyn Ferenc, Kígyós Sándor, Rétfalvi Sándor, Lantos Ferenc, Pinczehelyi Sándor, Pál Zoltán, Bencsik István, Bocz Gyula, Colin Foster, Böszörményi István, stb. stb. stb. városában eltüntetik ezt a … a közterületről.
És ez az ok az, ha nem szabályosan és jogszerűen áll ott, ahol áll.
Évekkel korábban ugyanis megkerestem a MANK-ot (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.-t), hogy megtartották-e a helyszínen való zsűrizést, a már felállított szobor értékelését, de nem érkezett válasz. Ennek ugyanis meg kellett volna történnie ahhoz, hogy úgymond szabályosan állhasson ott a szobor. Nem csak a válasz elmaradása miatt gondolom azt, hogy ez nem történt meg. Vagyis van rá esély, hogy lenne rá jogi ok, hogy elbontsák.
Persze a művészet nem csak csodás és kreatív dolog, hanem öntörvényű, szélsőséges, alkotó és provokáló, azaz egy, a művészi önkifejezést, a reflexiót, a valami melletti kiállást, protestálást, vagy éppen a tiltakozást hivatott őszinte alkotás. És egy ilyen folyamatta létrejött, punk módon felállított szobor tőlem nem csak, hogy maradhatna a helyén, hanem a leghangosabban tiltakozók közt lennék, ha csak el akarnák vinni máshová.
A Weöresről mintázott szobornak azonban köze nincs a fentiekhez, a kultúrához, a művészethez, mert velejéig hazug. Mindazt képviseli, ami ellentéte a művészetnek. Szóval, ha igazságot is szeretnék, az lenne a legjobb, ha a nagy politikai átvilágítások mellett ezt még megnézné valaki a nagy ház iratraktárában, vagy írna egy hivatalosat a MANK-nak, netán ilyesféle levéllel “zavarná” Kligl szobrász urat. Hátha ő ezt tudja, mert mégiscsak érdekli a saját alkotása. Legalább ennyire.
Az pedig már csak a hab a tortán, hogy Weöres egy minden szempontból teljesen elfogadott, szeretett alak, akinek szobra politikai rendszerektől függetlenül maradhatna valószínűleg bárhol, ahol felállítják.
Ugyanakkor, éppen azért, mert a szoborállítások sajnos átpolitizáltak, trendek és ideológiák, szenvedélyek és bolondériák is formálják, hogy már-már arra jutok sokszor, hogy nem bánnám, ha örökre elfelejtenénk a történelmi személyekről, de minimum a politikusokról való közterületi szobormintázást.
És csak olyan általános érvényű szobrok díszítenék a köztereket, amelyek ezt az esztétikai funkciót, a köz terének (utcájának) díszítését töltik be. Amelyek referenciát jelentenek a felnövekvő generációnak. Amelyek nevelik, ráhangolják a művészetre, az alkotásra, a minőségre, a gondolkodásra a gyerekeinket, amelyek fizikai valójukban mutatják meg a kreativitást. Mert ezek a találkozások formálják az ő ízlésvilágukat is, és persze a felnőttekét is.
Mert bármi is legyen egy szülő politikai meggyőződése, biztos, hogy a saját gyerekének és saját magának jót akar.
A szobor alkotás, önkifejezés, de a közterületen önálló életre is kel, használva lesz, akkor jó, ha a szobroknak (legalább) egy jelentős része a szabadság, az alkotás és az esztétikai funkció mellett birtokba is vehető, használható: ha leülhetnek alá, felmászhatnak rá a gyerekek, lehet alatta csókolózni, találkozni, beszélgetni, gondolkodni. Csak úgy lenni.
19? Lapot!
