Aradi Hanga színikritikája a Janus Egyetemi Színház Az arab éjszaka című előadásáról. Tárnoki Márk rendezését idén októberben mutatta be a JESZ, a jelenlegi korlátozások miatt egyelőre ezt az előadást sem lehet látni.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Roland Schimmelpfennig Az arab éjszaka című drámája a kortárs európai drámairodalom egyik kiemelkedő darabja, magyar színházak is előszeretettel tűzik műsorra. Igazi kamaradarab, játszása kihívást és hálás feladatot egyaránt jelent a színészek számára: az öt játszó végig jelen van a színen, a szövegek összemosódása, feszes ritmusa, szakadozottsága, a dramaturgia ide-oda ugráló felépítése megköveteli a színészektől az összes szöveg pontos ismeretét, a folyamatos „készenléti” állapotot. Az előadás sikere nagyban múlik a benne játszó színészek összhangján, kölcsönös bizalmán, a közös játék elfogadásán. A pécsi Janus Egyetemi Színház előadásában mindez megvalósul, sőt kiegészül az apró stúdiótermet plafonig megtöltő lelkesedéssel, a „színpadról” áradó játék örömével, előadók és befogadók közös figyelmével.
Nem látod, kedves játszó, de a maszk alatt mosolygunk, izgulunk, izzadunk, hang nélkül sírunk és nevetünk veled. Psszt, történik valami!
Schimmelpfennig drámájában a párhuzamosan futó monológok és önnarrációk magukban hordozzák az elidegenítés mozzanatát. Mivel a szövegben minden mozdulat pontosan narrálva van, ad(hat)ja magát a színpadi megvalósítás „mozdulatlansága”, színészek elbeszélő pozíciója is. Bagossy László 2004-es rendezésében (a Madách kamara színpadán) a szereplők egymás mellett ülnek, az előadás hangsúlyosan szövegközpontú megvalósítása a drámának. A gesztusok, hangok, a kifejező beszéd játéka ugyanakkor igazi színházi élménnyé teszik a „statikus” elbeszélésformát is. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban 2018-ban Widder Kristóf fiatal rendező állítja színpadra a drámát fizikai színházi előadásként. A mozgás (csakúgy, mint a narráció) az elidegenítő hatást erősíti. Tárnoki Márk (az SZFE-n frissen végzett zenés színházi rendező) pécsi rendezése valahol a két megvalósítási út között helyezkedik el, ügyesen viszi színre a mozdíthatatlanság és mozgékonyság furcsán kaotikus összhangját.
Aki abszolút spoilermentes élményre vágyik, eddig olvasson és ne tovább! Nekik legyen elég annyi: őszintén remélem, a színházak újranyitása után számtalan lehetőségük lesz még megnézni Az arab éjszakát.
Öt darab 2×2 méteres „kocka”, vízvezetékekből eszkábált „lak”, ablaktalan, falatlan panellakás, beduin sátor, alagsor, lépcsőház, liftakna. Egy tízemeletes panel valahol Európában, akarom mondani a sivatag közepén, 2020-ban, akarom mondani valamikor a távoli múltban. Közép-európai rögvalóság, akarom mondani távol-keleti mesevilág.
Nem is lehetne jobbkor bemutatni Schimmelpfennig varázslatos-realista drámáját, mint idén, karanténon innen és túl, ebben az új, változó, félelmetes, ijesztő, groteszk világban. Mi oldhatja fel a bezártságot, mi lehet gyógyszer a tehetetlenségre? Mi segíthet nekünk megérteni, mi (rém)álom és mi (rém)valóság? Mikor lesz már vége?
Mit tehet értünk egy előadás? Segíthet nekünk nevetni magunkon, bezártságunkon, tehetetlenségünkön, (rém)álmunkon és (rém)valóságunkon. Talán egyszer vége lesz.
A Janus Egyetemi Színház játékterében minimalista, direkt hanyag megvalósításban áll előttünk a „díszlet” (látvány: Kuti Letícia). Minden játszó egy-egy kockában helyezkedik el, saját területüket az előadás egész ideje alatt nem hagyják (hagyhatják?) el. A korlátozott teret a mozgás humorával oldja/nyitja Tárnoki: a tízemeletes épület lépcsőin fel-le futkosó szereplők a színpadon helyben futnak. Újra és újra, „fel és le”. A statikus mozgásforma ritmust és feszességet is ad az előadásnak, az öt játszó közül ugyanis legalább egy folyamatosan, izzadva fut. Mi, a nézőtér kényelmes székeiből ámulunk kitartásán. Közben persze nevetünk is rajta, hogy lehet ilyen elszántan futni a sehova.
A mozgás mellett a színpadi zene szintén az elidegenítést szolgálja, két színész, Nagy Henrik (Karpati Peter) cajonon, Czéh Dániel (Kalil) basszusgitáron kíséri az előadást. Czéh kezében ráadásul a gitár a kellék szerepén túllépve, karakter is lesz. Az épület folyosóin bolyongó Kalil útjába kerülő nők teste, hangja a férfi kezében megszólaló gitár maga. Az erősítő kakofóniába csapó búgása az akart-akaratlan orgia közepébe csöppenő férfi kielégülése-félelme.
Bagossy László rendezésében Karpati (Csuja Imre) idősödő úrként kukkolja a negyvenes éveiben járó Franziskát (Für Anikó). Tárnoki Márk elképzelésében a szerepek megfiatalodnak, Franziska szerepében Balog Zita Mária érzéki, buja, fiatal nő, alkoholmámorban tengődő alvászavaros laborasszisztens és ártatlan, elveszett kislány egy személyben. Hosszú szőke haj, fáradt konty, lazán félregombolt férfiing, rózsaszín, csipkés bugyi – megjelenése vicces fricskája a romantikus filmek „kikeltem az ágyból a pasim ingjében és szexi vagyok” zsánerének, ugyanakkor magában hordozza a riasztó valóságot (?) is: a lány hiányos öltözetének oka folyamatos részegsége, alvászavara és amnéziája. Balog Zita kislányos arca újabb csavart ad a szerepnek, a képzeletben (?), álomban (?), emlékben (?) felbukkanó kislány ugyanolyan valóságosan tud megjelenni a színpadon, mint a többi szereplő. A karakter konfliktusa kettősségében rejlik: Franziska a férfiak vágyának tárgya és áldozata, ugyanakkor képzeletének erejével a többi szereplő sorsának fonója is, aktív Teremtő és teremtett karakter. Nagy Henrik Karpati Petere pápaszemes, kötött pulcsis, mackónadrágos fiatal-öreg férfi. Nagy játékában alig lehet haragudni a szemközti házban zuhanyzó nőt kifigyelő fiúra, aki szinte gyermeki naivitással szökik be a szomszéd épületbe, lép be az ismeretlen nő lakásába, és csókolja meg a kanapén öntudatlanul fekvő fiatal lányt. Ártatlan, kicsit együgyű, szerethető karakter ő, aki képes hősszerelmesként előadni egyértelmű határátlépését is. Elfogadjuk, itt ugyanis alig vannak határok, nem csak jó és rossz cselekedet, álom és valóság, múlt és jelen között sem. Büntetését talán megérdemli, talán nem, mi azért elmorzsolunk pár könnycseppet érte is. Tragédiája ugyanis a sajátunk: üvegbúra alá zárva figyeljük a világ történéseit mi is. Mik vagyunk mi egy globális járvánnyal szemben? Milyen hangosan kell kiabálnunk, hogy meghallják a hangunkat a világ vezetői? Mi is lassított felvételként látjuk, mi minden történik körülöttünk 2020-ban. Szegény Karpati, szegény Mi.
Hollósi Orsolya Fatima Mansurja erős-gyenge nő, szerelmét féltő, váró lány, és gyilkos féltékenységében őrjöngő hárpia. Fatima a tudatosságot képviseli Franziska hetedik emeleti, álomittas lakásában, az örökké fáradt nő lakótársaként úgy tűnik, ő felel a dolgok rendszerinti bekövetkezéséért. Aztán belecsöppen ő is az álomba, összemosódik vele, és sodródik Franziska mindentteremtő képzeletével. Czéh Dániel Kalilja gyenge-erős férfi, szerelmét féltő, váró fiú. Hűséges, őszinte, szerelemre elszánt párja Fatimának. A komikus elkerülések, üldözések, keresések, eltűnések és rátalálások viharában aztán mégiscsak ő lesz a tízemeletes épület szerelemosztó „lovagja”.
György Zoltán Dávid a Házmester (Hans Lomeier) szerepében az épület aggódó gazdájaként kutatja az eltűnt víz nyomait. Monologizál magában, magának, egy kicsit a csöveknek, egy kicsit nekünk is. A hetedik emeleti lakás ajtajában hallgatózik: hol szökhet el a víz, hiszen hallja, itt dalol a csövekben, aztán valahogy mégsem jut el a nyolcadikra, rejtély. Sorsa, csakúgy, mint a ház többi lakójáé, egybefonódik azzal a távoli sivatagi mesével, ami aztán fenekestül felforgatja az egész háztömb éjszakáját. György Zoltán Dávid Lomeiere hol a házmesteri köpenyhez makacsul ragaszkodó, volt feleségének szavait megrögzötten ismételgető, magának való munkásember, hol szerelemre találó tragikus hős.
Álom vagy valóság, követni nem tudjuk, élvezni annál inkább. Erre a röpke órára belebújunk mindenki bőrébe: házmesterek, szeretők, kukkolók, gyermekek leszünk. Jó itt ülni velük, kicsit kint hagyni az egész megmagyarázhatatlan valóságot, és elmerülni a megmagyarázhatatlan álomban. Aztán felébredünk úgyis, a megváltó víz meg sehol, eltűnt valahol a hetedik és nyolcadik emelet között, rejtély.
Az arab éjszaka pontosan olyan színházi élményt kínál, amilyenre 2020 őszén szükségünk van. Nagy kár, hogy pont most lehetőségünk sincs megnézni. Amiben bízhatunk: ezek a fiatal alkotók akkor is Pécsett akarnak majd dolgozni, amikor végre kiszabadulhatnak a karanténból. De jó lenne!
