Kilátások, esélyek, sorsok, történetek – munkakeresés ötven felett. Hiába – Valóság. Kőhalmi Endre tárcája.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Az egészről a kuplung tehet, de semmi baj, jön nemsoká’ az autómentő. Addig is leülök a padra és várok. A kisváros lusta délelőttjében van időm nézelődni. Ember nem lévén az utcán, a felhőket, vagy a nagynéha elsuhanó kocsikat bámulom. Aztán figyelmes leszek egy hajlott hátú, girhes emberre, aki már valószínűleg jó ideje bámul. Koszlott szövetnadrágban és szakadt télikabátban, a csövesek formaszettjében méreget, bal kezében az elmaradhatatlan nagy, nájlon-zsákanyagból készült túlélő szatyra. Lassan elkezdek a zsebemben kotorászni némi apró után, s közben feljogosítva érzem magam, hogy én is belebámuljak a borostás, sűrűn ráncosodó képébe. Aztán belém hasít a felismerés: Úristen, csak nem a Sanyi az?!
Ő is rájön, hogy ismerjük egymást, közelebb jön és megkérdi: Szevasz, Endre! Te vagy az?
Leül, cigaretta után kotorász, majd amikor megkínálom, udvariasságból még megkérdi, hogy vagyok, de meg se várja a választ, inkább mesélni kezd.
Sanyit még a főiskoláról ismerem, afféle életművésznek készült, sok halasztással, rengeteg átdorbézolt éjszakával, rekordidő alatt végezve a népművelés szakot. Szerettem, mert minden linksége ellenére jóeszű, vidám fickó volt. És most itt van és próbálja elmesélni, mi is történt vele az elmúlt majdnem negyven évben.
Szomorú, és sajnos szabványos történet. Diploma után kultúrház-igazgató lett, elvette a falu egyik legszebb lányát, jött a három gyerek – “az otp” /a réges régi csok/ miatt –, unalmas, egyhangú meló évtizedeken át, amibe belefásult, és amiben kiégett.
Nem bírt a vérével és nőzött, asszonyát csalta fűvel-fával, aki, amikor már nem bírta tovább ezt, kitette a szűrét. Ott maradt a Sanyi egyedül, s amíg lehetett, meghúzta magát a kultúr vendégszobájában. Aztán jött a rendszerváltás, a helyi hatalmasságok jöttek-mentek, mígnem a mostani megelégelte Sanyi léhaságát és „koncepciót váltott”.
Túl az ötvenen munka nélkül maradt. Pár évig kereste a régi kapcsolatokat, de azt tapasztalta, hogy az egyívású górék is sorra kikoptak. Próbálkozott a munkaügyi központtal, de a kiközvetített állások vagy keveset fizettek a megélhetéshez, vagy a próbaidő leteltéhez közeledve közölték vele, hogy mégse ő kell, hanem egy fiatalabb. Aztán, mikor betöltötte a hatvanat – feladta. Az álláskeresési alamizsnából már régen kiesett, rendes, tisztességes munkát nem talált, a válás után megmaradt kevéske pénz elfogyott, így hát Sanyi hajléktalanná is vált.
Az átmeneti szállóból egyre ritkább fellángolásai közepette még próbálkozott azért időnként – de hiába. Van még két éve a nyugdíjig, addig ki kell húznia. Igaz, abban se lesz sok köszönet, megélni abból úgyse tud.
Beszéd közben néha szikrát kap, olyankor hadarósan vázolja légből kapott terveit. A szembogara még csillog, a tekintete nem vesztette el az értelmet.
Míg hallgatom, azon tűnődöm, vajon van-e még valami, bármi esélye. Kimászhat-e ebből a szakadékból? Vagy annak omló fala a végén maga alá temeti?
Látja, hogy töröm a fejem. S, mintha olvasná a gondolataimat, erősen bizonygatja, hogy még van benne erő, tudás, tapasztalat, és majd meglátom én, hogy egyszer még rendbe jön az élete.
Aztán, ahogy jött, úgy illan el belőle az elán, halkan, szinte magának fogalmazva motyogja: még 11 hónap.
– Mi a tizenegy hónap, Sanyikám? – kérdezem.
Sokáig hallgat, azon tipródik, mondja-e, de aztán a „minden mindegy-emberek” erőltetett lazaságával kiböki: még ennyi ideje van hátra. Van egy biztosítása. Az az öngyilkosság esetén is fizet, de el kell telnie a kötéstől számítva két évnek…
Nehéz ilyenkor bármit mondani… szerencsére megjött az autómentő.
Sanyi megköszöni, és gyorsan zsebre dugja az ajándék ezresemet, majd botorkálva tovább ballag.
(…)
Autó híján vonatra váltok visszafelé. Tömött szerelvény érkezik, járvány van, vagy sem, de „hajózni”, hazaérni valahogy mégiscsak muszáj.
Szabad hely után nézek hát! Még keresem, amikor utánam szól valaki. Alpakka öltönyös, izzadt üstökű, rózsaszín arcú középkorú férfi. Ő is Sanyi, csak eggyel fiatalabb évjárat, mint egykori főiskolás cimborám.
Ez a Sanyi mindenben más. Nyoma sincs rajta kilátástalanságból eredő belenyugvásnak. Ő küzd, a sokadik állásinterjúról jön hazafelé. Harsány izgatottsággal magyarázza, hogy ez most mennyire jól sikerült, elkápráztatta a húsz évvel fiatalabb interjúztatót. Nem is csoda, hiszen pompásan felkészült a cégből, jók a referenciái, tud mindent a majdani munkáról. Most biztos sikerül, vége lesz annak az átkozott pechszériának.
Megkérdem, mióta van munka nélkül, hány pályázaton van túl.
Itt azonban árnyék suhan át az arcán, először zökken ki, kicsit zavarba jön, közelebb hajolva halkan mondja: az elmúlt három évben hatszáztizenkilencszer (619-szer) küldte el az önéletrajzát, a motivációs leveleit, meg amit kértek még. Számolja ugyanis.
Ő is látja rajtam, mit akarok kérdezni. Kifakad, igazi, mélyről jövő férfi keserűséggel: szégyen, ami vele történik. Tizennyolcra kapott választ. Tizenegy elutasító formalevél volt.
– De most minden más lesz! Most sikerülni fog – bizonygatja.
Második Sanyi témát vált, részben legalábbis. Mesélni kezd. 54 évesen nem könnyű, az asszony is nehezen tolerálja, hogy ide jutott. A házat el kellett adni, behúzódtak egy meszesi kislakásba. Még szerencse, hogy a gyerekek kirepültek. Ő sem kap már álláskereső ellátást. A felesége fizetéséből élnek, meg az alkalmi munkákból csordogáló szűk forintokból. Betegségei miatt bevonták hivatásos jogsiját, de azért az úrvezetői megmaradt. Azzal szokott vezetni olyan vásározóknak, akik piálás miatt büntetésben vannak.
– A munka nem szégyen – bizonygatja, nekem is, de inkább önmagának.
Aztán ismét felsistereg benne az indulat, és dühösen kifakad azon, hogy milyen dolog az, hogy a munkaügyesek szerint, akiket most hr-es vezetőknek hívnak, az ötven év felettiek, azok egyszerűen halottak, kész, végük van, nem léteznek!
Felidézi a fiatalkorunkat, amikor az ilyen középkorú embereket megbecsülték, értékelték azt a tudást és tapasztalatot, amit évtizedek alatt felhalmoztak. Ők, ha tovább akartak lépni válogathattak a jobbnál jobb állások közt, vagy ha éppen belefáradtak a munkába, elmehettek korengedéllyel nyugdíjba…
Mikor nem válaszolok, ő is elcsendesül és igyekszik összeszedni magát.
Közben hazaértünk, elsőként lép ki a vagonból, s a peronra lépve még visszaszól, hogy itt az asszony és ne említsem neki, hogy mennyire kifakadt. Aztán felveszi a széles mosolyt és elimbolyog, bele a sorsába…
