Karácsonyi ételosztás volt pénteken a pécsi Búza téren (illetve hát a Vasarely téren), több helyi cég és magánszemély támogatásával és önkormányzati szervezéssel. És Pécsett járt ezen alkalomból Márki-Zay Péter ellenzéki miniszterelnök-jelölt is. Nem ment minden flottul, de a végére összeállt a kép. Balogh Robert riportja.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Nem tudom, ki látott már ételosztást. Vagy két évtizede letaglózott a magyarországi szegénység nyomorúságos valósága, amikor testközelből szembesültem vele Budapesten. Másfél kilométert, vagy többet kellett gyalogolnom egy sor végéig karácsony előtt, csakhogy beadhassam egy könyvem valakinek a Színművészetire (Stazi, te dicsekszel?!), de az utcán akkora sor állt, de akkora, hogy nem találtam az átjárást… Hát elsétáltam a sor végéig… Iszonyatosan hosszan álltak az emberek. Mind időben, mind térben iszonytató sor állt ott. Néztem az arcokat, a családokat, a magányosokat. Éreztem a szegénység szagát. Azok az emberek végigvárták, akár órákon át a téli hidegben, hogy a krisnásoktól egy tál meleg ételt kapjanak, és egy szatyornyi ételt. Ott csak elrohantam a sor mellett. És csupán egy káromkodásjelzőkkel bővített kérdés jutott eszembe, ami a tegnapi, pécsi sor láttán is, újra és újra: „Milyen ország ez, ahol ennyi a szegény?!”
„Nem a szegénységet kellene megoldani előbb, mintsem, hogy űrkutatási kormánybiztosa legyen az országnak?”
Mi jelenti ma a szegénységet Magyarországon? Ha nyolcéves a kabátod? Hogy a gyereked ingyen kap enni az óvodában, iskolában? Hogy nyári cipőben jársz télen is? Hogy csak zsíros kenyeret eszel egész hónapban? Hogy decemberben is strandpapucsban jársz, csak húzol egy vastagabb zoknit? Vagy a rózsaszín nyári szoknyád alá téli harisnyát veszel? Ha felpüffedt a képed az olcsó szesztől? Ha nincs pénzed, hogy rendberakasd a fogaidat? Hogy kisnyugdíjasként Magyarországon eldöntheted, hogy gyógyszert veszel, vagy eszel? Mennyi is lesz a minimálbér jövőre, havonta? 270 euró? Ha kijön a családsegítő hozzád és azt mondja, nem vagy nagycsaládos, nem jár neked tűzifa, de te csak mondod, hogy nincs veled hat gyerek, de akkor is meg lehet fagyni! És másnap a katasztrófavédelem hoz neked annyi fát, hogy átvészelheted a telet! És akkor majdnem elsírod magad, hogy te is számítasz, de még az éjjel be kell hordanod a kamrába, mert már este észreveszed, hogy feszegetni kezdik a kerítésed a környékbeliek. És a tűzifa ott pihen, ahol korábban, amíg élt anyád, a kolbászok.
Ott ragadtam a Búza téren december 17-én, s mivel könnyen szóba állnak velem az emberek, sokszor kérdeznem sem kellett. Jöttem-mentem, vagy belehallgattam beszélgetésekbe (az író a füléből is él), vagy bekapcsolódtam. Álltam itt, néztem ott, beszélgettem megint, újra és újra elámultam (az előző bekezdést a téren szedtem össze). Elnéztem a serénykedő aktivistákat, meg a nevetgélőket. Hallgattam a veszekedőket, hallgattam az okoskodókat, a hétfői pártgyűlésen dől majd el a dolog, addig várjuk ki a dolgot – elképesztő, milyen információkat lehetett volna az elhíresült kémprogram, a Pegasus nélkül is megtudni, akár a helyi, akár az országos politikáról.
A rendezvény szervezője, a pécsi önkormányzati képviselő Ágoston Andrea elmondta, hogy „9 körül kezdtek gyűlni az emberek a téren – dél körül kezdődött az ételosztás, kicsit később a csomagoké. Addig a várakozók zsíros kenyeret és teát kaptak. De már hónapok óta kezdték a gyűjtést, hogy segíteni tudjanak.” És ahogy beszélt, előjött belőle az egykori aktivista indulata, amikor azt mondta, hogy számára elfogadhatatlan, hogy mennyi szegény ember van ebben az országban. Hárommillió? Négymillió? Több? És kimondott egy kulcsmondatot, hogy nem számítottak ennyi emberre a Búza téren. Mert az előző években kimondottan rossz időben osztottak ételt, vagy az eső esett, vagy a szél fújt. Aztán elsietett, tette a dolgát. Én meg toporogtam az egynehány fokban, nem terveztem itt álldogálni egy órát sem, lehetett úgy hat fok a tér napsütötte részén, árnyékban, széllökésben kellemetlen volt az idő.
Nem ment minden zökkenőmentesen. A várakozó emberek, mint mindenki, aki sorban állni kényszerül, és maga a várakozás, mint kényszerűség, tehetetlenség, kiszolgáltatottság végtelen hosszúságúra nyúlik (miért, miért miért?), hát totyog, tolakszik, nyomorog, ha csak tízpercenként fél métert tolódik előre az első sor ember, akkor az három óra alatt hány méter (számolják ki!).
A mikrofont magához ragadta egy jóember (ne is nevezzük nevén, maradjon jóember Bulgakov Mester és Margaritája nyomán), egy általam nem ismert ellenzéki politikus, vagy talán csak politikusféle. És olyan színvonaltalan megszólalást hallottam, hogy majdnem odamentem hozzá, és elvettem a mikrofonját. De hát hogy jönnék én ehhez?! És harmadjára, negyedjére is nívótlan hangon, lekezelő stílusban beszélt a kordonon túl lévőkhöz. Hogy menjenek hátrébb, hogy ne lökdösődjenek, hogy…
Magamban mentegetni kezdtem, biztosan fáradt, biztosan nem látja át az egészet, nem ért a tömeg mozgatásához, nem ért a nyilvános megszólaláshoz, mert hát az is egy szakma… De akkor mit keres itt?! Csinálja azt, amihez ért, ragasszon plakátot vagy cipeljen szatyrokat, de ne járassa le annak a sok, jószándékú embernek a munkáját, akik hónapok óta…
El is vették tőle a mikrofont. Szerencsére. Még egy középiskolai menzán is csak a tolakodás ment, pedig ott a jövő értelmisége oszotta a könyökösöket, semmi különbség nincsen az emberi természetben. A sor az sor. A kiszolgáltatottság pedig kiszolgáltatottság.
Amikor elkezdték a csomagokat osztani, az emberek tülekedtek. Az első harminc-negyven a sorban, aki megkapta a tömött szatyornyi ételt – mind hangosan panaszkodott, hogy mennyire tolakodtak az emberek. Hogy ezek bolondok. Hogy ő többet nem jön ide. Hogy ezek a marhák, még a gyerekeket sem nézik. Aztán rend lett. Néhány rendőr és közterületfelügyelő is odaállt. Ettől még nem kerekedett táncmulatságba illő hangulat, de a feszültség elmúlt. Amikor egy fiatal nő kezében elszakadt a szatyor, felcsattant egy mélyebb, sokat megélt női hang:
- De béna vagy, Roxi! – ezen azért már többen felnevettek, ám Roxi nem hagyta magát, rácáfolt a hirtelen kapott jelzőre, fél perc alatt megoldotta az egész helyzetet: tíz lépésre, egy kuka mellett talált egy papírdobozt, abba szedte össze az ajándékot.
Aztán családok is jöttek, idős néni, sovány, sápadt bácsi, olcsó pufidzsekikben családok. Nem igazán volt mosoly az arcokon, talán csak néhányuknak. De miért is lett volna általános boldogság?! Az egyik várakozóval szóba elegyedve megállapítottuk, hogy itt is csak magyarok vannak, ki így, ki úgy, de panaszkodik. És ha hetente lenne ilyen ételosztás, tán még több kuncsaft lenne. Így mondta, kuncsaft! És rámutatott valakire a tömegből, hogy az ám ott csaló, az a szépfiú. Az a copfos. Mert az egyik szegényeket segítő alapítványnál dolgozik. És már másodszor áll sorba ételért, pedig munkája van, fizetéssel. Mondtam neki, hogy aki kér, annak adni kell. Ezen elgondolkodott és igazat adott nekem. De hogy ő most álljon be abba a sorba tülekedni? – kérdezte, és a csomagra várókra mutatott. Van olyan család, ahonnan hárman is itt vannak. Aztán csak mondta tovább – gondolom nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki meghallgatta, hogy húszezer forintból él. És vigyáz a ruhájára. Elmesélte, mit szokott enni – nem makrobiotikus diétát tart, az biztos. Otthagyta a határőrséget egy nő miatt… Végül, unszolásomra, beállt a sorba.
Mi lehet a karácsonyi ételosztások politikai üzenete? Megalkották már az ételosztás politikai hasznosulásának mértékegységét? Ez alkalommal nem igazán tudom, hogy akár helyben a megsegítettek, akár az ott dolgozó médiamunkások által ment-e előbbre a világ. Mert ott sürögtek-forogtak az önkormányzati képviselők, köztük Nemes Balázs, Szakács László, Keresztes László Lóránt, és a média éppúgy megmutatta őket is, mint Mellár Tamást, de nem mutatta meg a nyomorpornó előtt szelfizgető akármilyen aktivistát (egy párt feliratos egyenkabátját viselte). Megmutatta a kamera a nem tolakodó módon jelen lévő pécsi polgármestert, de az operatőrök akkor dolgoztak leginkább, amikor megjelent a „kapitány” a hajón. Márki-Zay Péter, mint ellenzéki miniszterelnök-jelölt magára vonzotta a figyelmet. Részt vett az ételosztásban, beszélgetett a rászorulókkal és beszédet mondott. Nem visszhangzott a tér az üvöltésétől, nem remegtek meg az ablaküvegek. Márki-Zay nem ígért helyközi helikopterközlekedést, sem más bombasztikus dolgot a pécsieknek. Csak normális modorban, normális emberként beszélt. Ez került be a sajtóba, ebből lett hír. „A szeretet kultúráját szeretnénk megvalósítani a gyűlöletével szemben.” És tényleg erre lenne szükség.
Nemcsak Karácsonykor.
Utószó
Az ételosztás művészet. Lokodi Ákos séfet elnéztem, milyen remekül csinálta, amit kell. A keze gyorsan járt, de beszélgetett is, ha csak pár szó erejéig, s azt nem is láthatta, milyen hamar befalták a sültkolbászait, amelyek pár rágás után éppúgy lecsúsztak savanyú káposztával, mint mustárral. De a szavaira is figyeltek, lesték a jellegzetesen széles mozdulatait. Elcsíptem azokat a pillanatokat, amikor már elfogyott az utolsó kolbász, erre elkérték tőle a flakon mustárt is. Az a hanyag elegancia és mosoly utánozhatatlan, ahogy odaadta. És elnéztem Simon Wintermans huncut, kisfiús mosolyát is. Él itt a városban egy hollandusunk, aki sokunknak példát mutat, hogy is kell segíteni. Egy időben több ezer tulipánhagymát szerzett, majd a város hírét vitte szerte Európában a kerékpárján, most az apró holland palacsintáit kínálta fel, jótékonykodott velük, és nem először, és nem is másodszor. Ez ám a civil kurázsi! Jó szó, mosoly és porcukor is járt a kis palacsintákhoz!
Az ételosztást a Demokratikus Koalíció, a Jobbik, az LMP, a Momentum, az MSZP, a Párbeszéd Magyarországért, a Mindenki Magyarországa Mozgalom, a Mindenki Pécsért Egyesület, a Pécs Jövője Egyesület, a Fórum Sopianae Egyesület, a Nő az Esély Egyesület, Péterffy Attila polgármester, Márki-Zay Péter ellenzéki miniszterelnök-jelölt, Tóth Bertalan parlamenti képviselő, az MSZP társelnöke, Mellár Tamás, Keresztes László Lóránt, Szakács László parlamenti képviselők, a Baranya Megyei Szakszervezetek Akcióegysége, a Kóstolda lakásétterem, Lokodi Ákos séf, Simon Wintermans, valamint a Mecsek Füszért támogatta.
