Balogh Robert visszaemlékezése és jegyzete Faludy Györgyről, és nem is csak Gyurka bácsiról. Plusz irodalmi szemelvények a XX. századból.
A cikk a hirdetés után folytatódik
„Azt hiszem, ha az állam csupa jó emberekből állna, az mind azért tusázna egymással, hogy ne uralkodjék.”
Platón
Balogh Robert
Hát, ha körülnézek egy kicsit Magyarországon, akkor úgy tűnik – Platónra hivatkozással élve – nem csupa jó ember él ebben a kis szélfútta, Covid-csupálta államocskában, mert itt aztán tart a nagy tusakodás, ki is uralkodjék.
Többször eszembe jutott mostanában Faludy György. Többször volt alkalmam beszélgetni vele, akár nagyobb nyilvánosság előtt, leginkább interjút készítve, de egyszer előfordult az is, hogy csak úgy, nyilvánossági kényszertől mentesen is beszélgettünk – szerette a fiatal írók társaságát.
A pódiumszereplései kötelező eleme volt, hogy elmesélje – négy alkalomból háromféle módon hallgattam meg –, miként találkozott József Attilával. Mert ő tényleg találkozott vele. József Attilával.
Még Kádár János – az egykori pártfőtitkár elvtárs – tudott így róla, József Attiláról beszélni, merthogy találkozott vele. A mozgalomban. De most nem Kádár az érdekes – bár néha, valami érzékcsalódás révén úgy tűnik, mintha most is az ő rendszerében élnénk.
Sőt, nem is József Attila, hanem Gyurka bácsi. Nem Villon-fordításai vagy bulvárszereplései, hanem a művei. Fellapozgattam néhány könyvét, ha már úgyis eszemben járt.
Nézzük csak miket írt!
„A légszenny hamar felfalja a termést;
a föld népe már nemcsak nő, de robban;
s az új vírusok ellen semmi nem véd,
mint a pestis ellen a középkorban.”
(Faludy György CCCVIII. Észak-atlanti Szövetség (1995))
Oké, a robban/ de a középkorban rímpár nem a magyar költészet csúcsa, de most ez a verse, minthogyha aktuális lenne. Nemcsak a légszennyezés, meg a vírus miatt.
“Nem vagyok barátja a művészet, a sajtó, rádió vagy televízió állami ellenőrzésének. Keserves tapasztalatokkal rendelkezem, mi történik, ha az állam (vagy egy párt; akármelyik párt!) rátehénkedik az irodalomra.”
(Faludy György – Eric Johnson: Jegyzetek az esőerdőből)
Hoppá! Még egyetemista korom előtt olvastam ezt a gondolatébresztő könyvét, jóval később találkoztam az írójával, aki akkor, közel a kilencvenhez már nem tudott kitartóan ezen a nívón fogalmazni, de fontos volt az élettapasztalata, a gesztusai, s mindaz, amit képviselt torzonborz hajával.
Faludy 1938-ban emigrált Franciaországba. Nevezzük megérzésnek, ami miatt elindult, a húgát a nyilasok pár évre rá a Dunába lőtték. A németek Franciaországban utolérték, onnan Marokkóba menekült, majd 1941-ben az Egyesült Államokba hajózott, három évig az amerikai hadsereg katonájaként szolgált.
Azt hogy ő is tévedhet, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a II. Világháború után hazatért. A Népszava szerkesztőségében tevékenykedett, mígnem, 1950-ben letartóztatták (koholt vádakkal, mi mással), és mehetett a recski munkatáborba. Több alkalommal hallgattam meg azt, amit a Pokolbéli víg napjaimban leírt, hogy rabtársaival tanultatta meg verseit, évek múlva jelentethette meg ezeket kötetben. Recsket felszámolták 1953-ban, ő kiszabadult, az 1956-os forradalom után újra emigrált. 1963-ig Londonban élt, az Irodalmi Újság főszerkesztőjeként dolgozott, megírta az előbb emlegetett Pokolbéli víg napjaim cím alatt az addigi életét:
“Magyarországhoz ellentétes erők vonzottak és taszítottak tőle. Budapesten akartam élni holtiglan, és boldog voltam, hogy megszabadulok tőle; természetesnek tartottam, hogy magyarnak születtem, büszkélkedtem vele és átkoztam is. Itt a politikai tényezőknél sokkal súlyosabbakra gondolok. Arra, amit Ady Endre magyar ugarnak nevezett, és minden tartozékára, illetve a krónikus magyar provincializmusra. Nem Ady fedezte fel: néhány költőnk mellett Széchenyi István, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Szalay László, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem és mások is tudták, mekkora csapást jelent. Szerb Antal, a maga szelídségében „magyar finitizmus” néven könyvelte el. Értvén alatta, hogy lényegbevágó kérdéseket nem szeretünk felvetni, és válaszainkat nem gondoljuk végig.”
(Faludy György: Pokolbéli víg napjaim)
És ez ma is így van? Elég a kérdő mondat? Vagy felkiáltójel illenék inkább a mondat végére? Vagy kérdjem meg Gyurka bácsit, hogy mit csinálna? Most, mikor az állam – Platón hasonlatával élve – hajóként viselkedik? Nagy, ménkű nagy hajóként. Nem is tankerként, még valami annál is nagyobb hajóként, amely eddig nyugatnak tartott – értsük ez alatt azt az irányt, s minden mást is ezzel együtt, amit szimbolizál. Mi is a nyugat? Amit István király választott Bizánc ellenében, ahová vágyakoztunk évszázadokon át, akár a Kádár-rendszer ellenében is, mi, kompország lakói.
Szóval, ez a hajó, most, az összes eresztékével, illesztésével remegni kezdett, a kormánylapátot egyre inkább elcsavarták, s a több évtizedes irányt – Go West! – felváltotta a Kelet.
Nem azt mondom, hogy nem szeretem a keleti kultúrát! Évekig hallgattam Karátson Gábort a Tao te Kingről előadni, rajongtam a japán kultúráért, a kortárs koreai filmek társadalomképe, még a horror is, van olyan izgalmas, mint a legnívósabb magyar filmé…
De itt nem kulturális irányváltásról van szó, hanem társadalmiról! Egy olyan társadalomról, ahol a kultúra szabadsága – hát hogy virágnyelven mondjam – ködben tovatűnő szirmok sápadtságával vetekedő. Visszatérve a hajó-hasonlathoz: ez a mi hajónk talán egy évtized alatt lesz képes megfordulni. Annyi legalább kell, hogy a társadalom elfogadja, kilépjünk innen-onnan, deklaráljunk, stb. Az még nagy idő. De(!) elkezdtük a manővert(?).
A motorok hátramenetbe kapcsoltak, elfordult a kormánylapát – honnan veszünk fel gigantikus hiteleket, ki épít fel gigaberuházással olyasmiket, amikről azt sem tudjuk, szükségünk van-e rá (mint a vágykeltés a Big Brother-ben, ki tudta korábban, mi fán terem a jacuzzi, ott megnéztük, aztán mi is akartunk egyet). A propaganda is jól dolgozik, s ha így teljesít még sokáig, szívünk egy ütemre dobban majd, s lelkünket eltölti a vágy, hogy kis zászlókat lobogtatva köszöntsük XYZ elvtársat, bajtársat, stb., ha városunkba látogat, s megtekinti a zászló/üzem/út- avatására felgyűlt pionírok/cserkészek tömegét…
Szóval, Gyurka bácsira visszatérve: ha nem 121 éves lenne idén, vagy jobban mondva, még élne, úgy vélem, most összepakolná a motyóját, s vagy ifjú feleségével, esetleg férjével, vagy akár ismét magányosan is, de útra kelne. És mi, itthon maradottak meg hümmögnénk, hogy miért maradunk. Hogy belülről bomlasztunk? Hogy neveljük a gyerekeinket? Hogy ébren tartsuk a tüzet? Hogy nem akarunk mosogatni Kelet-Londonban stb.? Ehelyett ki-ki vérmérséklete szerint szorong, megköti a maga különbékéjét, vagy a választásra készül, hogy majd most megmutatjuk nekik.
Zárásul még pár Faludy-sor a Pokolbéliből.
„A május elsejei felvonulás, melyet egyik régi barátommal néztem végig a Vorosilov útnak átkeresztelt Stefánia út széléről, sem volt vidítóbb. Nagy tömeg jött vörös zászlók alatt, táblákkal, melyeken Marx, Engels, Lenin és Sztálin felnagyított képeit hozták, meg a szovjet generálisokét. A menetben a szavalókórusok a köztársaságot éltették és halált követeltek a fasisztákra.
– Sokan vannak – fordultam kísérőmhöz.
– Az Olasz fasorban néztem a menetet, amikor Szálasit tették meg államfőnek a nácik – felelte. – Azok is sokan voltak. Legalább ilyen sokan.
– Igen – nyugtattam magamat, félhangosan. – De ezek mások.
– Nem – felelte barátom határozottan. – Ugyanazok az emberek.”
