Stark András orvos, pszichiáter, egyetemi oktató, filmklubvezető 1948. május 4-én, éppen 73 éve született. 2017. december 9-én halt meg.
A cikk a hirdetés után folytatódik
2017. május 4-én egyik interjútól a másikig menet összefutottam Stark Andrással a Rókus dombon. Remek tavaszi időnk volt, kabátomat a kezembe tartva talán tíz percen át is beszélgettünk, csak úgy. Az összefutottam túlzás, egyikünk sem az a kimondottan loholós fajta. Mosolyogva mesélte, hogy nyugdíjas lett, de mivel az egyetemi adminisztráció nem tudta leírni helyesen a nevét, lehet, hogy mégsem neki kellett volna nyugdíjba vonulnia. Mivel aznap volt a születésnapja – feldobta reggel a fácsebuk – hát a beszélgetés vége felé azt mondtam neki, hogy András, egyébként boldog születésnapot! Meglepődött, és rögtön megkérdezte, hogy hát te ezt honnan tudod?! Mondtam, ugyan némileg degradálva is a gesztust, hogy a közösségi oldal egy algoritmusa minden nap megmutatja az aznapi születésnaposokat. És azt is elmondtam, hogy ugyan én magam a születésnapomat nem szoktam feltüntetni ilyen helyeken, mert nem gondolom, hogy a szüleimen, legközelebbi szeretteimen kívül ez bárkire is tartozna… Itt azonban András közbevágott. Fél kezét feltette a Gyermekkórház téglákból kirakott kerítésének mohás felületére, a másikkal érzelemdúsan gesztikulálni kezdett, s magyarázott:
– Meg kell adni a lehetőséget az embereknek, hogy kifejezzék a szeretetüket!
Ennyire egyszerű volt az érveinek a lényege, ezt a mondatát szó szerint fel tudom idézni. Merthogy sem idő, sem alkalom nincsen rá a mai rohanásban. Csak egy ilyen virtuális felület maradt. Kicsit érveltem a magam koncepciója mellett, hogy ez így mennyire személytelen, gépies, erre ő érzékeltette a saját alapállását, hogy nincs rá mód másként kifejezni a szeretet jelentőségét, mert nem futhat mindenki össze véletlenül…
Stark Andrást még a múlt században ismertem meg, hol újságíróként, kamerával a hátam mögött, vagy egy riportermagnóval megtámogatva felbukkantam a közelében. Jó interjúalany volt. Először talán egy szoboravatón, ahol vele és Schweitzer Józseffel készült egy nyúlfarknyi beszélgetés a híradó részére. Abból a beszélgetésből Schweitzer rabbi emberségén és tudásán túl Stark András egy mondata ragadt meg bennem – amit addig nem tudtam – hogy „A Világháború után nem jött vissza annyi zsidó gyerek Pécsre, hogy az iskola működni tudjon.” De besegített pár kedves mondattal egy olyan író esetében, akit más módon nem tudtam volna megközelíteni. Többször interjúztunk. Hol a terrorizmusról faggattam, hol a színházról – utóbbit szenvedélyesen szerette, ennél jobban talán csak a filmet. Egy Ingmar Bergman-filmből készült előadásról beszéltettem, így értettem meg, mekkora forradalmat hozott a svéd rendező a saját korában. Ahogy különböző helyeken dolgoztam, hol a filmklubját ajánlotta, hol egy-egy eseményről beszéltünk, amelyet ő szervezett, a Szalon rendezvényeivel a város kulturális életét színesítő helyszínt hozott létre, olyan emberek találkoztak, olyan témákkal, amelyek más formában nem jöhettek volna létre ugyanígy. Marianna D. Birnbaum, Mácsai János, Tompa Andrea vagy Závada Pál. Kicsit összefolyik már bennem, melyik rendezvénye hol is volt. A Művészetek Háza, a Zsidó Hitközség, az Apolló mozi… Mert a nevével jegyzett Filmklubon és a Szalonon túl még megszervezte az 1. Zsidó Kulturális Fesztivált is – olyan programokkal, mint a Pécsi levelek 1944-ből (Zábrádi Mariann szerkesztette felolvasószínház pécsi dokumentumokból, amely olyan szembenézésre nyújtott lehetőséget, amilyenre sem azelőtt, sem azóta nem nyílt alkalom), vagy a Sólet fesztivál, Bálint András Arany estje, vagy amikor Hámori Gabriella Gyarmati Fanni naplójából adott elő.
Jaj, és az alaptevékenységéről egy szót sem beszéltünk. Mármint hogy pszichiáterként dolgozott. Hogy megszervezte – nem egymagában – a S.O.S. Élet Telefonszolgálatot, ahová az évek alatt több ezren fordulhattak a bajban, vagy ott volt a Bizalom. Hogy miként tette ezt, nem tudom, sosem voltam a betege, de az interjúk közben megérezhettem ebből valamit. Egyrészt a kíváncsiságát, hogy mennyire motiválta az odafigyelését, az intimitásra való érzékenységét, az érzékeny reagálását. Egyik interjú készítésünk közben felrémlett bennem vele kapcsolatban egy szó, hogy bizalom. Nem véletlenül nevettük el magunkat, amikor kimondtam, merthogy ott ültünk a Bizalom Magán Pszichoterápiás Központban. Csak annyit mondott, hogy nem véletlenül lett ez a név.
De visszatérve a születésnapi beszélgetésünkre. András, képzeld el, amikor meghaltál, sokáig nem tudtam mit kezdeni a ténnyel. Mindenki a maga módján gyászol, én, akiket szerettem, azoktól valami gesztussal tudok búcsúzni. Hát, amikor közeledett a magam születésnapja, a hatásodra, láthatóvá tettem a születésnapom. A hatás valóban döbbenetes volt, több mint 300 reakciót kaptam. Ennyi ember mutatta ki – ahogy te mondtad – a szeretetét. A magam ellenőrzésére a következő alkalommal – midőn tettem egy teljes kört a Nap körül – visszaállítottam rejtettre a születésnap tényét. Nulla reakció érkezett rá. Nekem így teljes a kép.
Még egy fontos, ismétlődő jelenet, amelyben András a főszereplő. Sokszor megfigyelőként létezek, így hát belém égett ez a jelenetsor – egyszer sem éreztem irigységet – hogy középen áll Stark (mert így emlegették mindenütt, hogy A Strak), s körötte a hölgykoszorú. Fiatalabbak, idősebbek, s mivel a pszi-szakma zöme hölgyekből áll, hát ők álltak körülötte. És ő volt a kakas. Baromi jól csinálta. Többször volt az az érzésem, hogy András számára a pszichiátria, a szakmája, a tevékenysége a gyereke. Amikor először láttam filmesszét tőle – valamit megmutatott Ingmar Bergman és József Attila párhuzamaiból – megértettem, hogy mekkora munka állhat mögötte.
Nem tudom, ki hogy van vele, nekem hiányzik Stark András. Pár szó, gesztus, egy-egy kérdésem most is lenne hozzá, ha szembe jön. Vagy legalább odaköszönnék neki és a feleségének a Ferencesek utcájában egy kis teraszon ebéd közben. Ő integetne, s jelezné, hogy álljak meg, mert lesz egy rendezvény…
Boldog születésnapot, András!
