Migránshordák. Paranoia. 3 millió román. Gyíkemberek. Gender. Manapság, Magyarország. Balogh Robert jegyzete.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Úgy látom, hogy körülöttem sok ember szorong a maga módján, retteg, és már nem képes normális módon kommunikálni. Nem feltétlenül csak velem, hanem úgy egészében. Nem úgy, hogy fizikailag képtelen beszélni, mondjuk nincsenek hangszálai, vagy bármi más szervi oka lenne (Elvitte a cica a nyelvét?), vagy hogy értelmi fogyatékkal lenne sújtva. Nem, hanem másképpen. Író-olvasó emberként kísérleteket teszek arra, hogy azt az időt, ami jut, kihasználjam, s ha már beszélgetünk, akkor valóban beszélgessünk. Lehet bejáratott nyelvi paneleket használni, udvariassági formulákat, lehet semleges témákat körbejárni, ez utóbbiakat kerülni igyekeztem, mert hiábavaló.
A hiba – remélem – mégsem az én készülékemben van. Ha rákérdezek valamire újból, akkor sem feltétlen kapok egyenes választ még egy-egy egyszerű kérdésre sem. Valami másról beszélnek, vagy zavartan nevetnek válasz gyanánt, a lábuk rángani kezd, esetleg feszélyezetten tikkelni kezdenek. Na jó, leggyakrabban, ahogy a német regényekben írnák, annyit mondanak csak, hogy papperlapapp. Magyarra fordítva ez annyit tesz: blablablabla. Ez is hazugság, még ha csak annak lájtos formája.
Beszélgetni ma lehet-e még nem azonos elveket vallóknak? Csak úgy? Vagy biztos, ami biztos, bizonyos témákat kerülni kell mégis? Mert lehallgatnak, besúgók lehetnek köztünk, a munkahelyen, a zöldségesnél, sőt az étteremben a szomszédos ember is nagyon fülel, talán éppen arra, mit is mondunk. Közben félünk a migránshordáktól, a paranoiától, a COVID-tól, az oltásoktól, a 3 millió romántól, a gendertől, a gyíkemberektől, a melegektől is… Féltjük az állásunkat, ezért nem mondunk ki bizonyos gondolatokat. Nem merünk leírni, megosztani közösségi oldalon őszinte gondolatokat. Mert a főnök, azon túl, hogy főnök, fideszes, dékás, szoci vagy jobbikos, én meg az ellentéte. Akkor inkább hallgatok?
Nem is feltétlen a politika, mint téma, hanem már az a kérdés, hogy a média okozta sebek gyógyíthatók-e?
Nemcsak társadalmi szinten, a kisközösségekben is kárt okoznak már, sőt, egyéni szinten dettó. Nem csak azért, hogy ha valaki csak egyféle dolgot hall ki a háborús propagandából, akkor az képes-e még bármi mást elfogadni? Hanem az, hogy az a háborús retorika, az mennyit tud ártani.
Még nem ropognak itt fegyverek, de a szó éppúgy képes ölni. Nem az avada kedavra-szerű halálos átkok, hanem az, hogy már simán benyeljük azt, hogy a tettváltás-sorozat újra és újra szintet lép.
Már nincsen szükség igazi érvekre.
Aki érvelni próbál, vagy közös gondolkodásra sarkall, az tutyimutyi, aki nem elég macsó, az alkalmatlan. Miniszterelnöknek, bárminek. Azzal szemben akármi megengedhető. Az csak egy zsidó, egy fideszes, szoci vagy dékás… Felrémlenek sokszor a fasiszta és a vörös színezetű diktatúrák plakátos üzenetei arról, hogy kit kell gyűlölni, zsidót, kulákot…
Már a rövid, egymondatos üzenetekre, sőt azok átragasztására sincs feltétlen szükség. Elég egy emoji, s egy ellenemoji természetesen. Elég az alacsonyabb és pocakos embert kicsúfolni zsigerből. Elég letutyimutyizni valakit hosszú ideig, amíg a közönség nagyobb része viccesnek látja a komoly embert is. Meg mindenki mást is, aki mást hisz. Nem gondol, hanem hisz. Mert vannak még észérvek? Jóideje folyamatos kampányolásban élünk, gyakorlatilag kampánycsend nélkül. Hová lehet még ezt fokozni? Nekem elegem van a marketingstratégiákból, elegem van a kampánytanácsadók csúcsra járatott üzeneteiből, azokból, akik a sebeket nem begyógyítani akarják, hanem tovább vakarják, akik a szorongásokat nem oldani igyekeznek, hanem fokozni. Eljutottunk addig a pontig, ahol már a „nem azonos elveket valló” emberek gyakorlatilag csak hülyének nézik a másikat, vagy korruptnak és hülyének dettó.
Hát nem látja? Hogyhogy nem érti?
Ezen a ponton kellene elkezdeni beszélgetni, „s rendezni végre közös dolgainkat/ ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Írta József Attila a Dunánál c. versében egy nagyjából hasonlóan rossz állapotát megszenvedő országban, 1936. esztendő júniusában.
