Több mint hétezer hátrányos helyzetű gyermek érettségizett az elmúlt 16 évben az Arany János Tehetséggondozó Programnak (AJTP) köszönhetően. Az országosan 32 intézményben (gimnáziumban és kollégiumban) folyó projekt évente mintegy 3 milliárd forintnyi állami forrásból valósul meg, a szakemberek szerint azonban hosszútávon „nyereséget termelnek” a költségvetésnek az AJTP révén diplomához jutó fiatalok. Ám az eredmények ellenére ma nehezebb jelentkezőket toborozni a programra, mint 15-20 évvel ezelőtt. Ennek okairól is beszélgetünk a Pécsi Leőwey Klára Gimnáziumban, az „aranyos” diákokkal és pedagógusokkal.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Hajni és Fruzsina közgazdász, Florina grafikus, Dáriusz agrármérnök, Dávid rendszergazda, Zoltán jogász akar lenni. Mindannyian jövőre érettségiznek, utána pedig a Pécsi Tudományegyetemen folytatnák. Ők, hatan a pécsi Leőwey Klára Gimnáziumban tanulnak, az Arany János Tehetséggondozó Program diákjaként. Tanulmányi eredményük és családjuk nehéz anyagi helyzete miatt voltak jogosultak arra, hogy részt vegyenek a programban. Közös bennük az is, hogy tudásuk alapján reális esélyük van bejutni az egyetemre, s bár ezt a programnak is köszönhetik, valamennyien azt mondják: megszenvedték a programban kötelező szabályokat és szigort. Hogy megértsük szavaikat és helyzetüket, előbb szóljunk pár szót az AJTP születéséről, működéséről.
Az AJTP atyjaként emlegetik az immár 90 esztendős, Széchenyi-díjas néprajzkutatót, Andrásfalvy Bertalant. A Pécsi Tudományegyetem nyugdíjas tanára, az Antall-kormány művelődési minisztere 1999-ben írt arról, hogy az ötezer lelkesnél kisebb települések fiataljainak alig másfél százaléka jut be a felsőoktatási intézményekbe. Ennek egyik oka, hogy a kistelepüléseken magas az olyan fiatalok aránya, akiknek szülei iskolázatlanok és rendkívül alacsony jövedelműek, és az ilyen családokban felnövő gyerekek érvényesülési esélyei eleve rosszak. A másik ok, hogy a falusi általános iskolák maguk is hátrányos helyzetűek, hisz az ottani oktatás színvonala meg se közelíti a városi intézményekben tapasztalt nívót. Andrásfalvy és később az első Orbán-kormány abban látta a megoldást, ha a kistelepülések fiataljai számára egy bentlakásos gimnáziumi felzárkóztató és tehetséggondozó programot indítanak. Ez meg is történt az ezredfordulón, és az Arany János nevét felvevő program azóta is – kormányokon átívelőn – eredményesen működik.
Az AJTP rendszere az elmúlt 21 évben lényegében nem változott. A felvett gyerekek előbb egy nulladik évfolyamot kell kijárjanak, s ott a fő cél az, hogy a hátrányos környezetből érkező gyerekek behozzák lemaradásaikat, főleg idegen nyelvből, informatikából, matematikából, magyarból és történelemből. A nulladik év vízválasztó, aki nem jól teljesít, azt már ekkor eltanácsolják (de az is jellemző, hogy a követelményektől visszariadó diák megy el magától). A nulladik osztályok általában 32-34 gyerekkel startolnak, s az érettségiig a diákok negyede-harmada lemorzsolódik. Fontos része a programnak, hogy a tanulók kollégisták, még akkor is, ha közelben vagy helyben laknak. A diákotthon egyfajta szakkollégiumként működik, ahol – többek között – kötelező felzárkóztató és tanulásmódszertani, önismereti foglalkozásokat tartanak. Alapvető cél, hogy az osztályok kohézióját erősítsék, ennek érdekében havonta egy gazdagító programhétvégét tartanak tanulóiknak. A diákoknak a kollégium ingyenes, a menzáért pedig az ár felét kell fizetni. A tanulók másféle anyagi segítséget is kapnak, így állják a sportolásból, szakköri munkából és zenetanulásból adódó kiadásaikat, és térítésmentesen szerezhetnek jogosítványt. Félévente egyszeri motivációs díj jár a jól tanulóknak, a jelesek akár 60, a négyesek 30 ezer forinthoz juthatnak. Évente egyre távolabbra szerveznek ingyenes kirándulásokat a diákoknak, s az utolsó tanévben már külföldi utat is finanszírozhat a program.
Mindenütt a megyeszékhelyek valamelyik elitiskolája fogadta be a programot, Pécsett a Leőwey Klára Gimnázium és társintézményként a Kodály Zoltán Kollégium lett a projektgazda. Eleinte két-két és félszeres volt a jelentkezés a Leőweyben induló AJTP-osztályba, aztán a 2010-es évektől csökkent az érdeklődés. Az iskola igazgatója, Zalay Szabolcs elmondta, hogy intenzíven toborozniuk kell immár a programra a fiatalokat. A direktor egy pedagógusokból és diákokból álló csapattal októberben szinte naponta felkereste a hátrányos helyzetű települések iskoláit, hogy meggyőzzék a tehetséges diákokat: felvételizzenek az Arany János Programra. A kevesebb jelentkezőt Zalay azzal magyarázza, hogy eleve kevesebb a gyerek: pécsi statisztika szerint tíz éve 1200 nyolcadikos végzett a városban, most 700, és hasonló a fogyás aránya a megyében is. De az is rontja a program esélyeit, hogy a középfokú szakképzés iskoláiban a fiatalok immár lényegesen több anyagi támogatást kapnak, mint az AJTP-osztályok tanulói, s ott havonta több tízezer forintos ösztöndíj jár. A szakiskolák megerősítésében a kormány azon szándéka érhető tetten, hogy igyekeznek a szakmatanulás irányába terelni a rátermett fiatalokat. Ugyanakkor Zalay megjegyezte, hogy a következő ősztől már az AJTP-osztályokban is havi ösztöndíjat kaphatnak a diákok. Vagyis eljutott a kormányig, hogy a szakiskolákkal szemben túl sokat vesztett vonzerejéből a program, aminek viszont az lehet a következménye, hogy sok olyan hátrányos helyzetű fiatal nem jut majd el az egyetemre, akinek pedig a tehetsége okán ott lenne a helye.
A program ugyanis épp azt akarta és akarja elérni, hogy a hátrányos helyzetű, ám tehetséges fiatalok diplomát szerezhessenek. Ha ők elveszítik erre az esélyüket, akkor az ország is sokat veszít, és újratermelődhet a falvakban a tanulatlanság. Mellesleg az AJTP már a havi ösztöndíj nélkül is kiemelten támogatott program, hisz a 32 intézmény évente 3 milliárd forintnyi forrást kap az államtól. Ám gazdasági szakemberek állítják, hogy még így is megéri a költségvetésnek, ugyanis, ha az Arany János-os osztályokból 4-5 fiatal diplomával itthon vállal munkát, akkor az ő fizetésük lényegesen magasabb lesz, mint kevesebb iskolát végzett sorstársaiké, és így annyival több személyi jövedelemadót és forgalmi adót fizetnek be az államkasszába, hogy az fedezi a program kiadásait.
De térjünk vissza a bevezetőben említett hat gimnazistához. Közülük leghosszabban Petrovics Zoltánnal beszélgettem, őt és családját felkerestem otthonukban, Drávaiványiban. Ott megtudtam, hogy a fiú szülei, idősebb Petrovics Zoltán és felesége, Szilvia a pécsi elektronikai üzemben, az Elcoteq-ben – betanított munkásként – dolgozva ismerték meg egymást. Összeházasodtak, előbb Zoli született meg, hat évvel később jöttek az ikrek, Dávid és Dani. A család eleinte Drávasztárán egy szoba-konyhás, örökölt házban lakott, majd a szülők 2017-ben – a gyerekek után járó CSOK-ból – egy háromszobás, öreg, de komfortos parasztportát vettek Drávaiványiban. Az Elcoteq már tíz éve bezárt, ezért az apa sokáig alkalmi munkát kellett vállaljon. A festőnek tanult férfi volt, hogy megkeresett napi 15 ezer forintot, ám a napszám bizonytalansága miatt ez év tavaszától egy pécsi gyárba ingázik, ahol 210-220 ezer forintot kap kézhez. Azóta éjjel kettőkor kell keljen, 3-kor elbiciklizik Sellyére, ott vonatra ül, ötkor Pécsett leszáll, és fél hatra beér az üzembe, ahonnan délután ötre ér haza. Szilvia helyzete kényelmesebb, ő Sellyén egy varrodában takarít napi hat órában, és elég beérnie fél tízre.
Zoli Sztárán végezte az általános iskolát, kitűnő volt, ezért is javasolták tanárai, hogy menjen a Leőweybe, az AJTP-osztályba. A családban az egy főre eső jövedelem átlag alatti (jelenleg 80 ezer forint). Zoli jelentkezett is a Leőweybe. A fiú a gimiben is ötös volt az elmúlt négy évben, de nehezen viselte a kollégiumi létet. Főleg, amikor hétvégi elfoglaltságok miatt nem mehetett haza. Amúgy Zoli már hatodikos korában jogász akart lenni. A döntést ekképp indokolta, míg autóval elgurultunk Drávaiványiból Drávasztárára, régi iskolájához:
- Azt gondoltam, hogy sztárügyvéd leszek, és sok pénzt keresek. Azóta is ügyvéd akarok lenni, de már nem a pénz miatt. Segíteni szeretnék azoknak, akik nem tudnak magukon segíteni. Olyan szervezetnél akarok dolgozni, ami ezzel foglalkozik. Nézzen körbe Iványiban, meg a környező falvakban! Az itt lakók 70-80 százaléka roma, és közülük sokan rettentő nyomorúságban élnek. A kívülállók azt mondják, hogy ők tehetnek róla. Ebben van is igazság. Engem is dühít, ha látom, hogy valakiben nincs semmi igyekezet, nem dolgozik, megelégszik a 22 800 forintos támogatással, és megértem, ha valaki ezt látva kifakad, és azt mondja, ők választották ezt a sorsot, megérdemlik. De a gyerekeik nem ezt a sorsot választották, rajtuk segíteni kell, meg kell nekik mutatni, hogy lehet másképp is élni, nem szabad, hogy a szüleik példáját kövessék!
Közben odaértünk a sztárai általános iskolához, ahol Zoli kicsit nosztalgikusan folytatta:
- Két osztályból összevont csoportokban tanultunk, az elsősök együtt a másodikosokkal, és így tovább. Mivel egy csoportban csak 10-15 gyerek járt, a tanároknak szinte mindenkihez volt ideje odamenni, és segíteni, ha valaki nem értett valamit, és ez ment az óraközi szünetekben is. Ezért a gimiben szokatlan volt, hogy a tanárok befejezték az óráikat, aztán elmentek a tanáriba. De az is szokatlan volt, hogy Pécsen az emberek nem köszönnek a szembejövőknek, falun ezt megszoktam. Én eleinte ráköszöntem Pécsen az idegenekre is. Éreztem, hogy emiatt bolondnak néznek, hát abbahagytam.
Zoli mosolyogva mesélte ezt, miközben a mellettünk elmenő sztáraiak már messziről üdvözöltek minket, engem is, noha akkor láttak először. Ez a közösség hiányzott a Pécsett tanuló fiúnak, és a család. A két öcs, akikkel Zoli otthon gyakran együtt muzsikál. Merthogy a horvát gyökerű Drávasztára iskolája a zenei nevelésben jó alapokat ad, az intézményben a diákok beletanulnak a délszláv kultúrába és a népzenébe. Szinte minden diák játszik valamilyen mediterrán hangszeren, és több zenekara is van a sulinak. Zoli baszprím tamburán és tambura bőgőn játszik, két öccse is többféle hangszert penget, vagy vizeskannán dobol. Ha Zoli hazamegy, sűrűn szól náluk a zene. Betársul a fiúk apja is, két kanál összekoccintásával verve a ritmust, s a nagypapa is, ő tangóharmonikával száll be a bandába. Szilvia meg a konyhában ügyködve gyönyörködik a házimuzsikában. Zolinak van egy zenekara, évente 50-60-szor fellépnek, szombatonként gyakran játszanak lakodalmakban.
- A zene fontos, az hozza össze leggyorsabban az embereket lelkileg – jegyezte meg ezzel kapcsolatban Zoli, majd hozzátette: -, az is jól jön, hogy a lakodalomban fizetnek, egy este megkeresek 20-30 ezer forintot.
Drávasztáráról Pécsre, a kollégiumba mentünk, ahol találkoztam Zoli öt osztálytársával. Arra számítottam, hogy mindenki dicséri majd a sulit, hisz a Leőweynek nagy szerepe van abban, hogy beszélgetőpartnereimnek esélye van az egyetemre és a diplomára. Nos, a tanórákra nem is panaszkodtak, tanáraik türelmesek, figyelmesek, élvezik, hogy van a csapatban összetartás, hogy ők is részesei a „leőweys” elitiskolai szellemnek (bár megjegyezték, hogy a nem AJTP-s Leőwey-diákok közül van, aki lesajnálja őket).
A kollégiumi életet nehezebben viselik. Aki Pécsett, vagy a városhoz közel lakik, az szívesen lenne inkább bejáró. De a kollégium is kötelező és fontos része a programnak. Néhányuknak megterhelő volt a kollégiumi foglalkozások egy része. Úgy látják, hogy ezek a plusz órák harmadik-negyedikben már mindenképp elmaradhatnának, mert nem adnak használható tudást, elveszik az idejüket a tanulástól vagy épp a szórakozástól, amire viszont volna igényük. A nulladik évfolyammal meg az a gondjuk, hogy annak is részt kell vennie a felzárkóztató órákon, akinek azokra nincs is szüksége.
Néha a kollégiumi hétvégéket is nehezen élték meg, az idő alatt nem tudtak az otthoni barátaikkal lenni. Azt is eltúlzott szigornak látják a kollégisták, hogy ha szerelem szövődik két bentlakó fiatal között, akkor nem időzhetnek egy szobában, holott szerintük 18-20 évesen ez a tilalom már értelmetlen és életidegen.
Az agrárpályára készül Dáriusz, azért is szeret hazajárni, mert berkesdi portájukon a kerttel és a jószágokkal foglalkozhat, s a fiú szívesen vállal napszámot, hétvégeken megkeres 15-20 ezer forintot.
A leőweys diákok felvetéseinek csak egy részét tudja a kollégium és a gimnázium saját hatáskörben figyelembe venni, esetleg orvosolni. Azonban a kötelező kollégiumot, az ottani foglalkozásokat és a nulladik évfolyamot nem törölhetik el a pécsi gimiben, hisz a programnak ezek szerves részei.
Egyébként a programban résztvevő valamennyi intézmény jó ideje szembesül a diákok kritikájával. Az egyik érintett, észak-magyarországi iskola igazgatója már 2015-ben leírta, hogy sok gyerek az ötéves kollégiumi élet kötöttsége miatt nem vág bele a programba, s van olyan város, ahol rendszeresen csak félosztálynyi diákkal indult a képzés. A Leőweyben hasonló eset sosem fordult elő, ám a pécsi gimnáziumban folyó program vezetője, Béresné Timár Andrea, angol-magyar tanár nem titkolta, hogy a diákok toborzásán megtapasztalták: a szülők gyakran azért nem engedik el csemetéiket, mert tartanak a kollégiumi léttől, s főleg attól, hogy a gyerekek így túl hamar elszakadnak majd a családtól.
Zalay Szabolcs és a Kodály kollégium igazgatója, Dobrás Éva nem vette támadásnak az általam megfaggatott diákok szavait, sőt, méltányolták őszinteségüket, és azt mondták, gondolkoznak azon, hogy mit tehetnek azért, hogy a program még vonzóbb legyen. Mindamellett megjegyezték, hogy a diákok gyakran feleslegesnek éreznek bizonyos tantárgyakat és foglalkozásokat, amelyekre később nélkülözhetetlen tudásanyag épül. Zalay Szabolcs és Dobrás Éva szóltak arról is, hogy a megszólalók évfolyama „rosszkor” járt gimnáziumba, hisz a koronavírus miatt elestek számos közösségi élménytől, s egy külföldi úttól is.
A fiúk elmeséltek néhány rosszkedvűző kollégiumi szokást, amelyeket azonban inkább nem adnék tovább.
A diákok beszámolóiból ugyanakkor az is kiderült, hogy a Leőwey végzős AJTP-osztályának tagjai életre szóló élményeket gyűjtöttek a gimiben és a koleszban is. Igaz – ahogy ők mondják –, ezeket az élményeket részben maguk okozták maguknak.
Ez a cikk a Helyközi Járat együttműködési program keretében valósult meg, ami a Partizán támogatásával jött létre, hat magyar szerkesztőség közös projektjeként. Tarts velünk, szállj fel a Helyközi Járatra! Ha van egy jó sztorid, írd meg nekünk a helykozijarat@gmail.com címre.
