Élet és halál közt volt az a koronavírus-megbetegedésen átesett, két hétig kórházi ellátásra szorult férfi, akinek gyermeke olvasói levelet írt a Szabad Pécsnek. Arról, mi történt, milyen módon, milyen gyorsan, mi történt a kórházban, be volt-e oltva az édesapja, s arról is, hogyan élték meg ezt az időszakot ők, a legközelebbi hozzátartozók. Az olvasói levelet anonim módon közöljük.
A cikk a hirdetés után folytatódik
„Bevezetőmet talán azzal kezdeném, milyen nehéz volt megírnom ezeket a sorokat, amik édesapám történetét tartalmazzák a Covid-19-cel történő megfertőződéstől kórházi ápolása végéig. Talán sokkterápiaként írtam ki magamból, de mindenképpen azzal az alapvető céllal, hogy mások, akik hasonló helyzetbe kerülnek, érezzék, hogy nincsenek egyedül. Nektek szól levelem, és mindazoknak, akik átéltek hasonlókat a közelmúltban.
Amikor valaki megfertőződik
Édesapám egy keddi napon arról panaszkodott anyukámnak, hogy kapar a torka, és úgy érzi, náthás, de nem a megszokott módon. Otthon maradt táppénzen, még örült is neki, kicsit kipihenheti magát, megissza a forró teáit, és pár nap múlva újult erővel vetheti bele magát a munkába.
De a tünetei nem múltak, sőt.
Napról napra gyengébb lett, végül csütörtök estére be is lázasodott, ekkor már abszolút nem volt étvágya. Szombat reggelre kapott időpontot tesztre, ami azonnal kimutatta, hogy fertőzött. Addigra már nehezen vette a levegőt, figyelmeztette is a tesztelő orvos: azonnal hívják a mentőket, ha rosszabbodna a helyzet.
Amikor rosszabbra fordulnak a dolgok
A pozitív Covid-19 tesztet követő napokban először változatlanul rossz, majd fokozatosan egyre rosszabb állapotba került. Nem volt étvágya, egész nap aludt, jártányi ereje sem maradt.
Ezen a ponton már mind éreztük távolról is, hogy baj van.
Szerda reggelre kritikus állapotba került, a szaturációja, azaz a véroxigénszintje 68-ra esett (92 alatt már veszélyesen alacsony), és alig tudott levegőt venni. Mentő vitte el otthonról, ahol anyukám magára maradt, rémülten, sokkos állapotban és bizonytalanul.
Amikor vigasztalod a szeretteidet és magadat is
Nem a megyeszékhelyre szállították, hanem egy kisvárosi kórházba, ahol azonnal megállapították a kétoldali tüdőgyulladás tényét. Ebben az esetben minden Covid-19 fertőzöttnél ugyanaz a protokoll lép érvénybe: meghatározzák a szükséges oxigén adagját, ami édesapám esetében a kórház maximális kapacitását jelentette, 15 liter percenként, az egész arcot takaró oxigénmaszkkal. Ezen kívül bekötötték az infúziót és minden műszert, ami az állapotkövetést segítette. Hasra fektették egy kórteremben, majd elkezdődött a feszült várakozás.
Az első két nap (mint utólag kiderült, de erről majd később…) kritikus volt: annyi levegője sem volt, hogy telefonon beszélhessen velünk. Magas lázzal, fájó háttal és mellkassal, köhögve, kiszolgáltatottan feküdt a többi beteggel együtt, arcán a maszkkal, ami minden kórházi elfoglaltságot ellehetetlenít. Rettegés, gyötrően lassú percek, órák, napok.
A harmadik napra már kicsit jobban tudott beszélni, fel is hívta édesanyámat azzal, hogy jobban érzi magát egy kicsit, és az oxigén adagot is csökkentették. Azonnal elkezdtünk bizakodni, ráadásul már együtt, eddigre édesanyám negatív tesztje is megérkezett.
Amikor letaglóz a félelem
Hétfő reggel következett az ötnapos kontroll-röntgen a tüdejéről. Azt gondoltuk, jobban lett hétvégére, biztosan látszik majd a javulás is. De jelentősen romlott az állapota, hétfőn visszaállították a maximális oxigén kapacitást, a felvételről pedig csak annyi információt kaptunk a kórháztól, hogy sokkal rosszabb. A következő napokat a tehetetlenségből és félelemből származó különböző reakciók határozták meg: a düh, a kétségbeesett telefonálgatás a kórházba, a végtelen kimerültség érzése, és a bizonytalanság. Szeretnél beszélni az orvosával, hogy végre rendesen elmondják, mi történik az apáddal, de félsz, ha felhív, rossz híreket közöl.
Tudni kell azt is a történet megértéséhez, hogy a kórház, ahol ápolják, olyan kommunikációs protokollt dolgozott ki, amiben az orvosok nem beszélnek a betegek hozzátartozóival. A kórházban alkalmaznak valakit (nem egészségügyi végzettséggel), aki felolvassa a hozzátartozóknak azt, amit az orvosok felírnak nekik. Mi ezzel a gond? Például az, hogy nem tud válaszolni a kérdéseinkre: miért lett rosszabbul öt nap kezelés után? Mit tehetnek érte ezek után? És persze – mivel e sorok írója abból él, hogy kérdéseket tesz fel, amiket megválaszol magának – mikor igyekeztem ebből az egyetlen kommunikációs csatornából a lehető legtöbb információt kigyűjteni, sértettséggel, tagadással és türelmetlenséggel kellett szembesülnöm. Abban a lélekállapotban még egy kedves köszönömtől is a sírás peremére sodródtam.
Amikor már óvatosan bizakodni mersz
A következő egy-két napban az életéért küzdött, küzdöttek. Már tőle tudjuk, hogy az orvosok az ágya mellett ültek egész este, egész éjjel, figyelték az állapotát, az infúziót, az oxigént, ha nekik el kellett menniük, váltották őket a nővérek. Elképesztő erőfeszítéseket tesznek a betegekért. Meg is hozta a gyümölcsét a fáradtságuk, hiszen pár nappal később már arról számolt be, hogy éhes, a vasszöget is megenné, és már unja a „gyíkhúst”, amit a kórházban kap.
Ma (a levélíráskor, néhány napja – a szerk.) hazaengedik. Két hét ápolás és küzdelem után visszatérhet az otthonába, igaz, egy oxigénpalackkal, amit szükség esetén használnia kell, és szigorú pihenéssel, amíg teljesen felépül. A megkönnyebbülés, mikor hallottuk, hogy hazajöhet olyan érzés volt, mint mikor gyerekkorunkban elhittük, hogy húsvétkor a fészekben legelésző nyuszi hozta a homokozóvödröt vagy babát, a megkönnyebbülés pedig egy csapásra felszabadított annyi energiát, amitől hirtelen aludni sem voltam képes.
Amikor összegzed a történteket
Mi a tanulság? Sok tanulság van, számunkra ezek jelentéktelenek ebben a pillanatban, mások számára viszont fontosak lehetnek. Tudom, nem ért tragikus véget a történetünk. Nem szorult lélegeztető gépre, és „csak” két hetet töltött kórházban. De higgyétek el, ettől még leírhatatlan borzalmat élt át ő is, mi is.
Mondhatnátok, az ő hibája, nem oltatta be magát. Jelentem, tavasszal felvette mindkét vakcinát a Szputnyik-V ellenanyagból, éppen csak a harmadik oltásra nem jutott el, mielőtt megbetegedett volna. Azóta kiderült több rokonról és ismerősről is, hogy a tavaszi Szputnyik-V oltásukkal őszre gyakorlatilag nem volt már védettségük a betegség ellen, az antitestek elfogytak. Már nem tudjuk meg soha, de valószínűleg ez történt édesapám szervezetében is.
Hova összegezhetünk? Moroghatunk, mert kényelmetlen a maszk arra a 10 percre, ameddig beszaladunk a boltba, de gondoljunk ilyenkor azokra, akik a kórházban vagy fuldokolnak az oxigénhiánytól, vagy égeti a légcsövüket az oxigén, ami nélkül nem maradhatnak életben. Zsörtölődhetünk azon, hogy nem akarjuk, hogy belénk szúrjanak valamit, amit nem ismerünk, de jusson eszünkbe, hogy akik a kórházakban az életükért küzdenek és tele vannak csövekkel, kanüllel és egész nap szurkálják őket, hetekig nem látnak emberi arcot, csak védőruhás, maszkos alakokat. Amikor azt gondolja bárki, hogy ez egy mondvacsinált betegség, nem kérem, hogy élje át, ezt senkinek nem kívánom, csak kérem, fontolja meg, hányszor volt életében olyan szituáció, amikor a kórházak megteltek betegek ezreivel, akik nem kapnak levegőt és egy hajszálon egyensúlyoznak az alig jó és borzasztó állapotok között.”
