Az közismert, hogy Kalmár Lajos Pécs egyik legjobb profi fotósa. Azt már kevesen tudják róla, hogy harminc éve hord ruhákat az ormánsági cigányok számára, becslése szerint eddig körülbelül jó pár tonnát, ennek „eredményeként” 1999-ben megkapta az ArtsLink-et, a Open Society Foundations által adható legmagasabb díjat, amelynek következményeként San Franciscóban tölthetett hat hetet. Most pedig az ukrán határra jár, adományokkal segítve a menekülteket.
A cikk a hirdetés után folytatódik
– Ha baj van, menni kell – mondja Kalmár Lajos. – Eddig kétszer voltam az ukrán határon, először Haller Szabolcs fotográfus, másodszor pedig Bánkuti Gábor történész, a PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék egyetemi docense jött velem.
Hogyan szervezted meg a gyűjtést?
Engem sokan ismernek. Kiírtam a Facebookra, hogy megyek, és szükségem van segítségre, rengetegen segítettek miután több mint háromezer Facebook-ismerősöm van. Első alkalommal annyi adomány jött össze, hogy zsúfolásig megtelt az autóm. Később még több minden érkezett, és akkor rájöttem, nem tudom használni a saját kocsimat, mert nagyobb kell, így másodjára Bánkuti Gábor öccsének az autójával mentünk. A Bóbita Bábszínháztól megtudtam, hogy ők is szerveznek gyűjtést, ezért a hozzám irányuló árutömeget oda irányítottam.
Milyen árutömegről van szó?
Mindenféléről. Rengeteg ember ad különböző dolgokat zsákba tömve. Ám a határon már szortírozva kérik a segélyszállítmányokat: élelmiszerek, női cipők, gyerekcipők, papucsok, zuhanyrózsák, macskahordozók, kerekesszékek stb. – naponta változik, hogy éppen mire van szükségük. Mára ott tartunk, hogy 12 köbméteres autókat ajánlanak fel nekem, olyan sok az áru.
Melyik határátkelőre viszitek az adományokat?
Most már oda, ahová kérik. Eredetileg Beregsurányba vittük, mert arról tudtuk, hogy az viszonylag gyengén van ellátva. Ez lényegében egy kúria, ami mellett van egy iskola tornateremmel, vaságyakkal. Ma már azt is tudjuk, hogy ott nem kérnek ruhát, nem azért mert nem lenne rá szükségük, hanem azért, mert nem tudják hová rakni. A következő transzport például Nyíregyházára megy a görög katolikusok raktárába, ahol csak ruhát gyűjtenek, mert jövő héten jönnek azok a vonatok, amelyek a sebesülteket hozzák, nekik szükségük lesz ruházatra, vagy, horribile dictu, a belőle készült tépésekre.
Milyen a szervezettség a határon?
Félelmetes. A magyar állam ad rendőrt, katasztrófavédelmist, a MÁV pedig jegyet. Ezen felül minden más tevékenységet a civilek végeznek. Úgy kell az egészet elképzelni, mint egy árutőzsdét. Keresek autót Budapestre négy személyre nagy csomagtartóval, keresek babakocsit satöbbi. Ott vannak a jehovisták, a hit gyülisek, láttam rabbit is, ott vannak a máltaiak és karitászosok is, reformátusok stb., követhetetlenül sok szervezet. Ami rendkívül tanulságos: nincs semmiféle széthúzás.
A menekülők jó része nem magyar.
Valóban, ők már átjöttek. Bár tegnap hoztunk át belső Ukrajnából jövő magyar cigányokat, őket Jászberénybe vittük, az volt az úti céljuk. Az első utunkról visszafelé pedig egy anyát hoztunk Budapestre a lányával, akik Bécsbe igyekeztek. Nem tudtunk közös nyelvet találni, és nagyon meg voltak rémülve az úton Budapest felé.
A komlói zeneiskolában van egy ukrán származású zenetanár, Natasa, még kislánykorából ismertem, őt felhívtuk Messengeren, elmondtuk neki a tudnivalókat, ő pedig elmondta utasainknak ukránul. Aztán három és fél órát álltunk velük sorban a Keletiben este, sok száz emberre volt két pénztár. Végül a reggel hat óraira kaptak jegyet Bécsbe. Záhonyban is azon csodálkoztunk, hogy miért hat kocsiból áll egy szerelvény, miért nem tizenhatból. Ugyanez a probléma volt Budapesten, a Bécsbe induló szerelvény is nagyon rövid. Lengyelországban ezt biztosan sokkal jobban megszervezték, oda közel kétmillió menekült ember érkezett eddig.
Kalmár Lajos fotói:
Szóval a civil szerveződések sokkal gördülékenyebbek.
Tegnap láttam olasz tűzoltókat, németeket, akik saját költségükön jöttek mikrobuszokkal, Hollandiában élő ukrán családot óriási Volvóval, utánfutóval, három gyerekkel, rengeteg francia önkéntest. Német rendszámú autók, buszok viszik a menekülteket, mert a vonatok hamar megtelnek. Az utak tele vannak oda-vissza cikázó autókkal, akik szállítják az embereket, még komplett focicsapatok is érkeznek. Amikor ott voltunk, éppen vártak egy csomó buszt, mert négyszáz embert visznek Spanyolországba, egy spanyol falu felajánlásaként. Bár itt még nem folyik a vér, de amit tapasztalunk a határon, az is nagyon nagy dráma.
Tervezel újabb utakat is?
Igen, de éppen azoknak segítek, akik most mennek, például én már tudom, hogy a Caritas autójába hogyan kell bepakolni az adományokat, és milyen sorrendben kell kipakolni. Hiszen először a nyíregyházi görög katolikusoknál a ruhákat kell kirakni, utána jönnek a címzett csomagok és így tovább.
Segít valaki finanszírozni mindennek a költségeit?
Igen. Besegít több tanítványom is a benzinköltségbe, számos ismerősöm, de Bánkuti Gábor barátai is, különböző módokon és területen.
Így dolgoznak a határon – A karitatív tanács szervezte meg a segítségnyújtást, és osztotta el azt, hogy melyik szervezet melyik településen dolgozzon, mondta el a Szabad Pécs kérdésére a múlt héten Wittmer-Besze Erika, a Katolikus Karitász sajtóreferense. Vele is Haller Szabolcs fotográfus segítségével, telefonon tudott beszélni a Szabad Pécs. Ő akkor éppen a barabási művelődési házban volt, ott rendeztek be az önkormányzat felajánlása nyomán egy melegedőpontot, és itt fogadták azokat, akik a barabási határra érkeznek. Mint azt a Karitász szóvivője elmondta, semmilyen negatív reakcióról nem tud a helyiek részéről, akikkel pedig ők kapcsolatban kerültek, azok a helyiek, és ne kevesen, a kezdetektől részt vettek a segítségnyújtásban. Ez egyébként mind az öt kárpátaljai átkelőhellyel rendelkező magyar településen így van a tudomásunk szerint. A szakmai koordinációt természetesen a segélyszervezetek végzik mindenütt. Amikor egy új menekült, vagy új menekültek megérkeznek, rögtön megkérdezik őket, hogy hogyan szólíthatják őket, jönnek-e értük. Az első időszakban mintegy 70-80%-ban voltak azok, akikért ment ismerős vagy rokon a határmenti településekre, de ez a szám úgy csökken, ahogy csökken a határhoz közeli településekről érkezők, és onnan többségében ukrajnai magyarok száma. Egyre többen vannak, akik már belsőbb területekről érkeznek, nincsenek itt ismerőseik vagy rokoanaik, nem magyarok. Ezeknek a menekültek egy része jellemzően tovább akar menni, valamelyik nyugat-európai országba. Most a kisebb határátkelők is 0-24 órában működnek, békeidőben ezek jellemzően a legforgalmasabb időszakokban voltak csak nyitva. Amíg a háború első napjaiban kocsival érkeztek a legtöbben, ma már egyre kevesebben jönnek így. Arra kérdésünkre, hogy mennyire érte váratlanul őket az orosz támadás, azt mondta a Karitász sajtószóvivője, hogy teljesen. A menekültek, akik erről beszélnek és olyan városból érkeztek, amelyet támadás ért, azt mondják, hogy egészen döbbenetes élmény volt nekik arra ébredni, hogy bombák hullanak az égből, és nem is értik, hogy mi és miért történik. Nemcsak fiatalok, idősebbek is jönnek sokan. A menekülőknek nagyjából a fele azonban gyerek volt Barabáson a pár nappal ezelőtti helyzet alapján. Sok anya és nagymama is érkezik, gyerekekkel. Alapvetően az, amire szükség van, a tartós élelmiszer, illetve a kispalackos ásványvíz, valamint olyan eltartható ételek, amelyeket nem kell melegíteni. Volt olyan Kijev mellől érkezett család, amelyik hátrahagyta a nagypapát, mert ő nem akarta elhagyni az otthonát, a házat, azt mondta, arra is vigyáznia kell valakinek. Ők éjjel menekültek, az anya ukrán, az apa dél-afrikai, nem csak a saját gyerekeiket hozták magukkal, unokatestvért is. Az anyuka hosszan sírt, amikor megérkezett, azt mondta, hogy úgy érzi, hogy csak itt, Magyarországon vett először levegőt azóta, hogy elindultak otthonról. Volt egy hölgy, aki Donyeckből érkezett, egy kutya társaságában. Ő folyamatosan mosolygott, miközben egy sarokban ült le a kutyával. Más volt ebben mint a legtöbb menekült, és örült, amikor ezt felismerték. Mosolyogva mesélt arról, hogy él benne a remény, hogy hamarosan majd hazamehet, de tudja, hogy újjá kell építeni az otthonaikat. Arról, hogy végig derűs maradt, azt mondta a segélyszervezet munkatársainak, hogy ezt szerinte nem lehet máshogyan csinálni, számára ez a túlélés eszköze. Volt olyan is, aki több száz kilométert gyalogolt a határig, és olyan fiatal és tapasztalatlan édesanya is, aki egy ötnapos kisbabával érkezett meg, a csecsemő kétnapos volt, amikor a kórházból eljöttek, mert a háború elérte a településüket. Őt a csecsemőgondozással kapcsolatos tanácsokkal is segítették. Jellemzően kis csomaggal, egy-két kis bőrönddel jönnek, amit 15-20 perc alatt össze tudtak csomagolni. Nem kevesen kisállatot is hoznak magukkal. Az a jellemző, hogy inkább a gyerekeknek csomagolnak, a felnőttek egy-két napi váltásruhával jönnek. Barabás kisebb átkelő, ott a háború első napjaiban is nagyjából 500-1000 ember érkezett “csak” a határ túloldaláról, a nagyobb átkelőknél ez most is több ezer embert jelent naponta. A legfrissebb számok szerint 420 ezernél több menekült lépte át a magyar határt. Babos Attila
Haller Szabolcs fotói:
