Az országgyűlési választás óta sok magyarázat és teória született arról, hogy ki és miért győzött vagy vesztett április 3-án. Balogh Robert alábbi jegyzetében nem csak erről olvashatnak. Finoman szólva nem csak erről. Terápiás, mélyreható elemzés következik.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Előhang
A választás óta sok magyarázatot olvastam, hallottam arról, ki és miért győzött, vesztett 2022-ben. Kézenfekvő lenne magyarázat gyanánt az évtizede fokozódó médiafölény, az egyre durvuló hangnemmel, az abszurditásig fokozott álhírekkel, a tendenciózus félretájékoztatással, az egyre fokozódó, egyre alpáribb, személyeskedő lejárató kampányok sorozatával.
Lehet ennyire egyszerű?
A politikai elit szimbolikus tettváltás-sorozata a rendszerváltás óta gyakorlatilag az emberek feje fölött zajlik, egyre érdektelenebbül, egyre kevesebben figyelnek rá. Volt időszak, amikor a szakmaiság illúziója dívott, programok és szakértők versenyeztek, aztán jó ideje már a hatalmon lévő elit programot sem kínál. Csak önmagát. Volt egy kegyelmi időszakom az év elején. Olyan intenzíven dolgoztam valamin, hogy nem maradt időm a napi politikával foglalkozni majdnem három hónapon keresztül. Amikor visszacsöppentem a kelet-közép-európai valóságunkba, ledermesztett az agresszió szintje.
Aztán április elején megtörtént a választás. Győzött, aki győzött.
Ez a buborék, amelyben élek, csalódott, gyászoló emberekkel telt meg. Sokan tették fel a kérdést, hogy miért az győzött harmadjára, aki. Nem volt elég még belőle?
Nehéz lenne olyan társadalmi réteget megneveznem, akikbe ne törölte volna bele a lábát a hatalom. Az ápolónőkbe, a tanárokba, a vasutasokba, a közmunkásokba, a diákokba, a nőkbe, a gyerekekbe, az öregekbe, a rokkantakba, a keresztényekbe, a zsidókba, a cigányokba, a svábokba, a homoszexuálisokba és a heterókba… Lehetne még sorolni … aztán mégiscsak megszavazták. De kik?!
Sokakkal beszéltem, próbáltuk magyarázni a győzelem okát. Hogy hülyeségeket beszélnek? Mert annyival gyengébb az ellenzék, mint a hatalmon lévő elit? Szomorúan jelentem ki, hogy minimális a különbség, egy országban, egy kultúrában élünk. Mégis, mivel győzött a magát hol konzervatívnak, hol illiberálisnak nevező, hol népi, hol nemzeti, hol technokrata, hol kommunista felhangokat használó pártszövetség? Mi volt a közös a mostani hatalom három egymásutáni győzelmében? Az egyszerűbb válasz az lehet, hogy erőt mutattak, egyértelmű üzeneteket fogalmaztak meg, gyakorlatilag ugyanazt sulykolták a média minden szintjén. Ennyi elég lenne?
Hogy a kampányidőszakot négyévesre nyújtották. Hogy a választási költségvetésben osztogatnak, amit a felpörgetett inflációból visszaszednek újra és újra? Folyamatosan fenntartották a veszélyhelyzetet, olyan érzést keltve, hogy fenyegetettek vagyunk. Mintha ez az ország a világ egy nagyvárosnyi lakosságával nagyobb jelentőségű lenne önmagánál. A gondolkodásban itt éreztem azt, hogy végre megtaláltam egy fontos nyomot.
Aki nem hallotta még azt a mondatot, hogy Magyarországon élnek a világ legszebb női, az ne olvasson tovább!
Második előbeszéd.
Szóval, élnek itt szép nők, az biztos, ahogy szép férfiak is (meg, teszem hozzá halkan, talán kevésbé szépek is), mégis, ahhoz hogy ne fogyatkozzon rohamosan a népességünk (gyerekkoromban még 10,8 millióan voltunk, most 9,7 milliónyian), anyagilag kell támogatni, hogy gyerekek szülessenek. Hogy van ez? Pénzért ki csinál gyereket? (Lennének olyan körülmények, akkor egyszerűbb lenne a kérdés megválaszolása). Ugyanilyen gondolatritmussal végigzongorázhatunk hasonló ellentmondásokon. Magyarországon ingyenes az egészségügy, csak győzzük kivárni a több hónapot, félévet, akkorák a várólisták, így marad a magánegészségügy. (Érthetetlen, hogy amikor 300 forint vizitdíjat kellet fizetni, az vérlázítónak tűnt, ma a magánegészségügyben az első konzultáció talán megmarad harmincezer alatt. Igaz, a havi pár ezres tandíj elleni hangok már kétszer is segítettek a Fidesznek az elmúlt 25 évben, aztán látjuk, mennyiért lehet tanulni a többségnek egyetemen 2010 utántól.) Annyi ellentmondás feszíti itt a közrendet – közbeszerzéseket, közügyeket titkosítanak évtizedekre, amíg állam- és magántitkok valahogy mégiscsak nyilvánosságra kerülnek (sundán-bundán?).
A homoszexuálisok jogait tipró, márványkőbe vésett alaptörvény írója drogokkal a hátizsákjában menekül egy homoszexuális gruppenről, mert Covid-járvány idején nagy zajt csaptak Brüsszelben és a szomszédok, vagy a konkurencia (hasonló célra szakosodott lakás tulajdonosa) kihívta a rendőrséget…
Ebben az országban a menekülteket migránsnak nevezték (ami társadalmi szinten vált szitokszóvá), míg mások, pénzért állampolgárságot vásárolhattak (köztük bűnözők is). Ebben az országban tizenkét éve folyamatosan rémítgetés folyik (gyakorlatilag mint egy bulvártévé híradójában), ebben az országban folyamatosan vér nélküli háború zajlik. Hol a migránsok ellen, hol egy gazdag, idős bácsi ellen, aki rengeteg pénzzel támogatta korábban a hatalmon lévőket is (ahogy az ellenzékben lévőket is), de mivel ma is a függetleneket támogatja inkább, mint a hatalmat, még az ördögnél is gonoszabb ellenségképet lehet formálni belőle (Ki ez a bácsi? Koncertje lesz? – kérdezte az ovis kisfiam a sok óriásplakát láttán.)
Ja és az illető ráadásul zsidó, arra meg csak utalgatni sem illik, de ott van az egész mögött egy konkrét, burkolt zsidózás. Miért volt, és miért van erre szükség? Kell az ellenségkép? A homoszexualitást miért keverték össze a pedofiliával? Semmi közük egymáshoz.
De még arra is emlékszem, hogy a rendszerváltás előtt a mocskos kapitalista fogalma akkor foszlott szét bennem, amikor nyugaton beléptünk az első élelmiszerboltba! Az a választék engem meggyőzött. A rendszerváltás előtt az ország élén egy apafigura állt, aki a hatalomra jutása idején véres kezű diktátornak számított, mégis azt mondták, megvédett minket a nagyobb rossztól, neki köszönhetjük a gulyás kommunizmust, azt hogy a legvidámabb barakkban élhettünk.
Egy volt munkásőr szájából hallottam ilyesmi mondatokat, hogy ő beleolvasott még a Demszkyék szamizdataiba, de nem voltak azok olyan fontos dolgok, csak valami kis súlytalan, értelmiségi dumák. Nem értette, miért kellett egyáltalán foglalkozni velük. Ma vajon mit gondol egy hatalmon lévő az ellenzéki sajtóról, ha a független újságírók jogtalan lehallgatásába (Pegasus) sem bukott bele még a felelős miniszter? Talán éppannyira fél a jelenlegi hatalom az ellenőrzéstől, mint az antivilágban?
Nem nagyon van gyomrom ahhoz, ami most következik. Az ország jelenlegi vezetőjéért mostanában miséket mondatnak (ez a spontán kibontakozó személyi kultuszra emlékeztető valami, amelyben hol kezet csókoló idős asszonyokat dob elé a sors, hol bánatos röfiket az ólban (Helló, röfik!). Korábban, bár konkrét bizonyíték nincs rá, csak következtetni lehet rá, de a „Csuhások térdre, imához!” és más hasonló, egyházon gúnyolódó mondatokat neki és a pártjának számítottak fel, aztán jött valami érdekes: a pálfordulás.
És ami még ennél is fontosabb, a pálfordulások sora. Természetesnek gondolom a személyiségfejlődést, vagy változást (és Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel c. zseniális novellája smafu lenne?), de ekkora gyakorisággal már talán túlzás. Ez valakinek tetszik, valakinek meg nem, a valóság az, hogy politikusunk saját közönsége, hívei, rajongói fogékonyan reagálnak az újabb és újabb pálfordulásaira (gyakorlatilag párhónapos politikai emlékezettel rendelkezünk, a többi már csak esetlegesen egymásra hányt emlékek tárháza).
Nos, most közeledünk az írás valódi témájához.
Elnézést a hosszadalmas bevezetésért, igyekeztem meghúzni a szöveget, de aztán csak mindig hosszabb lett!
A médiában, de személyes környezetemben is több, az emberi pszichével foglalkozó szakemberektől hallottam azt ismétlődően, hogy a magyar társadalom beteg. Méghozzá nagyon beteg.
Feltettem magamnak a kérdést, hogy mennyire?! A „nagyon”-nál egzaktabb válasz végett elkezdtem adatokat gyűjteni (KSH, Eurostat, nyilvános adatbázisok, újságcikkek, szakcikkek…), s megnéztem, mennyire vagyunk betegek. Nem a vesénk, vagy a tüdőnk és a beleink. Hanem a pszichénk egészsége. Szakembert azért nem vonhattam ebbe bele, mert lehet ma arra kérni egy orvost, hogy elemezze a politikát, egyes politikusi döntéseket orvosi szemmel? Ugye, hogy nem! Maximum egy-egy nárcisztikust vagy megélhetési celebet, esetleg négyszemközt.
Szóval, mennyi az annyi?
A 2022-es választás győztese 53 %-kal (3 060 706 szavazattal) vitte az országgyűlési kétharmadot. Ez a rendszer sajátossága, ráadásnak meg ott van az, hogy a jelenleg hatalmon lévők nem szégyellték magukra szabni a választási törvényt előzőleg. Kire szabták volna? – teszem hozzá. A kérdés az, hogy az ellenzékre szavazó 1 millió 947 ezer 331 magyar állampolgár szembesült a társadalmi valósággal, avagy inkább az 53%?
Az írás további részében a miértekre keresem a választ.
Pár napja azt olvastam, hogy Magyarországon a legjobb élni a világon. Mindegy is, ki mondta … valaki magasról. De tudok még hasonló mondatokat idézni. Magyarország a legszebb hely a világon. Budapest a világ legszebb fővárosa. Vagy, ahogy már említettem: a magyar nők a világon a legszebbek.
A világon létszámarányban a legtöbb Nobel-díjast mi adtuk. Ilyesmiket mondhat valaki egyszer-egyszer, túlcsordulva a bortól, emelkedett hangulatában a pesti Vigadó valószerűtlen lépcsején lefelé caplatva, pillanatnyi elfogultságában, de amikor nemrég a fővárosban jártam, a körúti húgyszagban többször elkeseredtem. Aki megfordult már Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban, annak a szép országokról alkotott fogalma, minimum árnyaltabb. Ha úgy fogalmaznánk, nemzeti büszkeségünkben, hogy „inkább nézem az abonyi kettőt!” akkor azt már megértem, sőt, el is tudom fogadni.
Sváb nagyanyám, amikor elráncigálták életében egyszer a Balatonhoz, azt találta mondani, hogy „Igen, ez is egy tó”. Nem hatotta meg egyáltalán a látvány. Számára a szülőfaluja adta meg a biztonságot és a nyugalmat. Ha onnan eltávolodott 20-30 kilométerre, már nem érezte magát otthon, számára a haza fogalma a szülőfaluját jelentette. (Kiskamaszként értettem meg őt először, amikor az Alföldön jártam. Idegesített, hogy órák óta megyünk és még mindig ugyanolyan lapos a táj.)
Ha ma azt állítja egy politikus, hogy Magyarország a legszebb hely a világon – s a mondatait nem helyezi el egy koordinátarendszerben, akkor azzal manipulál. Jobb esetben legalább tudatában van annak, hogy nem ez volt élete legfajsúlyosabb mondata. De miért teszi ezt? És miért teheti ezt újra, meg újra?
Mert milyenek a magyarok?
(A leghelyesebb válasz az ilyenek meg olyanok lenne.)
A nemzeti karakterológiát vizsgálva, elsőre az önsajnálat jut eszembe. Ilyen mondatok, hogy a helyzet kilátástalan, változásra nincs esély, a szar is le van szarva! Önértékelési problémák mellett a szorongás határozza meg a hangulatot… Ha a tüneteket nézzük, s ennek orvosi leírását, akkor gyakorlatilag ezt hívják depressziónak.
Az adatokat tekintve a depresszióról megoszlanak a vélemények, több mindent olvastam róla, azt hogy a lakosság akár 1/3-át is érintheti, de 1/6-ánál kisebb adatot nem találtam.
Nos, akkor 1,5 milliótól, maximum 3 millió főt érinthet, és ebből súlyosan depressziós a lakosság 7%-a (mintegy 700 ezer ember).
A szenvedélybetegségekre koncentrálva különös helyzetre bukkanunk: az illegális szereket használó kisebbséget üldözik, ellenben a legális drogokkal élőket nem. Talán, mert komoly bevételt hoznak a költségvetésnek. Több alkoholistát láttam konkrétan elsorvadni a környéken, de a felmenőim között is akadt jónéhány.
Az alkoholizmus Magyarországon a népesség 9,4%-át érinti (kb. 1 millió embert), de olvastam másfél milliós becslést is, amit legtöbben túlzónak minősítettek, tehát legalább 1 millió ember küzd különböző szintű alkoholizmussal. Hogy tisztábban lássuk: a magyar férfiak 31%-a küzd alkoholproblémákkal (a legnagyobb fogyasztók: iskolázott, középkorú férfiak).
Egy átlagos háztartás bevételének alkoholra, dohánytermékre és narkotikumra költött aránya Magyarországon 2020-ban 8% volt. A KSH szerint 2022 februárjában 363 100 forint volt az átlagkereset Magyarországon, azaz 29 048 forint az átlagos ezirányú költés. Ebben benne vannak a függők, meg azok is, akik ilyesmire nem költenek egy fillért sem.
No, de tudom még fokozni! A társfüggés fogalma közismert. A „co-dependency” szó társfüggőként magyarra fordítása erősen korlátozó, az a helyesebb, hogy valaki részese a függőségnek, vagy inkább a függőségben társ. Szóval a „függőségben társak” hányan élnek az országban? Másfél millióan? Három millióan? Kik ők? A „függőségben társnak” lenni azt jelenti, hogy az alkoholista felesége, apja, anyja, két gyereke szintén résztvevője, el/megszenvedője a betegségnek.
Alávetettségben zajlik ez a betegség, ígérgetések és agresszió váltja egymást, ez keretezi az életüket, s így lehetetlen egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatokat kialakítani. Ha csak az egymillió alkoholistát tekintjük alapnak, akik velük együtt szenvednek, hányan vannak a betegségben? Számukra az a közeg a természetes. Vagy ha nem is az, de ez van, napra nap. Nincs kilépés a párkapcsolatból mert anyagi függés van, vagy neveltetési kényszer, vagy más ok. De akik benne maradnak a kapcsolatban (nemcsak a feleségek, szülők, hanem a gyerekek is), azok csak reagálnak a betegre, óvják, segítik, veszekednek vele, és mindennek ellenére benne maradnak a kapcsolatban.. Akik a másik embernek, a másik véleményének kóros alárendeltségében élnek, azok képtelenek az egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatok létesítésére más szinten is.
Nézzük csak, mit csinál a társfüggő: másoktól teszi függővé önértékelését, véleményét, hangulatát vagy tetteit, élete nehézségei miatt másokat okol, ahelyett, hogy felvállalná a felelősséget. Nem érzékeli a határt önmaga és mások között, könnyen befolyásolható, ugyanakkor akaratos és manipulatív, kapcsolataiból hiányzik a kölcsönös szabadság és az önállóság. De az a furcsa, hogy ez a jellemzés nem csak az atomizált családi szinten van így.
A társfüggés társadalmi szinten is működik.
Sőt, úgy tűnik számomra, hogy ez a magyar társadalmat meghatározó egyik fontos jelenség. A hatalmat gyakorló és az erőforrások felett rendelkező csoport immár létrehozta és fenntartja a társfüggő viszonyt. Ma ez annyira természetes, hogy fel sem tűnik, magától értetődő (gyakorlatilag következmények nélküli társadalommá lettünk), a társadalmi morál részévé vált a függés, társfüggő szervezetek társfüggő, manipulatív kultúrát hoztak létre (miért törekednének másra?), ezáltal a társfüggő minták még jobban terjednek.
Túl meredek? Túl általános, amit írtam? Mi másért lehet megszavazni egy ennyi hibával, ilyen alacsony hatékonysággal dolgozó hatalmi struktúrát újra és újra, anélkül, hogy gyerekként, alárendeltként kezelné a választóit? Az is nagy kérdés, hogy az ellenzék, illetve az ellenzéki szavazók egy egészségesebb, együttműködésen alapuló társadalmi rendszert szeretnének-e kiépíteni, vagy csak diktátort váltanának? Mert a jelenlegi társadalmi együttműködésnek magas az ára. A demokrácia a hülyék adója? Mármint nem csak a korrupcióra gondolok. Magyarország minden szinten a függők országa. A 18-64-es korosztályban a lakosság kb. 30%-a rendszeres dohányos, az összlakosságnál ez 19,2% volt 2019-ban. Sajnos a függőségek közül egyedül a dohányzás kezd kikopni a „rossz szokások” közül, elég sokat tettünk érte össztársadalmi szinten, ha így haladunk tovább, még egy évtized, és ciki lesz a kávé mellé elszívott cigi. Kinek ne poénkodott volna már barátja, férfi ismerőse, arról, hogy a „dohányzás impotenciát okoz” feliratú doboz helyett inkább egy „tüdőrákot-okozósat” kért?
A függők országa vagyunk. A szerencsejáték-függésben a felnőtt lakosság 4%-a (de legalább 300 ezer ember) érintett, mérsékelt rizikófaktorú veszélyeztett a felnőtt lakosság 10%-a (700 ezer fő). Matekórán mindenkivel kiszámoltatják, hány százalék esélye van a lottó ötösnek (43.949.268 féle lehetőséget lehet megjátszani az ötös lottón.) Legális a lottó több variánsa, a totó, a lóverseny, számtalan sorsjegy, de még autónyeremény-betétkönyv is létezik, nem beszélve a kaszinókról, online lehetőségekről… Ez mind-mind a függők állami szintre emelt kihasználása.
De milyen függők léteznek még?
Érdemes belegondolni, hogy úgy 70.000 a pszichiátriai szerfüggők (benzodiazepin-függők: altatószer-függők, szorongáscsökkentő-függők) száma. De 100 ezer hashajtó-függő él Magyarországon, 25 ezren pedig orrcsepp-használat miatt szenvednek addikciótól. Ez együtt egy újabb 200 ezres csoportot képez Magyarországon.
A függők legjobban kriminalizált rétege az előző csoport felét, ha kiteszik, mégis őket jelölték ki a legjobban üldözendő rétegnek. A rendszeres drogfogyasztók száma 80-100 ezer fő. Hogy mit használnak? Marihuána, hasis, ecstasy, amfetamin, kokain, LSD, mágikus gomba, mefedron, GHB, heroin, crack… És biztosan mást is. Az adatok szerint a drogfüggőségben szenvedők 13-16%-a fordult segítségért. Annak az eldöntését szakemberekre bíznám, hogy mi veszélyesebb, az alkalmi füves cigi vagy a rendszeres pálinkafogyasztás?
Olvastam olyan adatot, hogy a magyar társadalomban élő fiatalok 41%-a szenvedett valamilyen szintű evészavarban. A pszichés alapú táplálkozási zavar sem elhanyagolható, ez is egy tünete a beteg társadalomnak.
Ahogy a befejezett öngyilkoságok száma is beszédes. 2020-ban 1706-an haltak meg így. 2019-ben „csak” 1550 volt, a hatalmas ugrást lehet a Covid-ra, a bezártságra és a szorongásra fogni, és azt is tudni kell, hogy ezen a téren a férfiak dominálnak.
Nem sorolhatók a függőkhöz, de ne feledkezzünk meg a komoly pszichológia betegségekről sem, például a skizofrénekről: a lakosság 1%-a érintett.
Ha az adatokat összesítjük, akkor kiderül, hogy a csoportok között – természetesen – bőven találunk átfedéseket. Az előbbi felsoroltakból ki-ki a maga kedvére párosíthat betegségeket. Depressziós alkoholista, evészavaros droghasználó… Egy és ugyanaz a csoport, amiről beszélünk. Nem sok olyan család létezik Magyarországon, ahol ne lenne érintett. Átlagoljuk, húzzuk, vonjuk, kijön belől egy adat: az ország 40%-a érintett. A komoly betegek és a család, a gyerekek, a barátok. Akik szintén terheltek. Akiknek a problémái súlyosabbak az átlagnál. Akik nehezebben látnak ki a betegség alól. A magyar társadalom jelentős részét meghatározza a társfüggés. Ezzel lehet magyarázni a jelenlegi helyzetet, mert a társfüggő folyamatosan reakcióban van valamire, irányítható, manipulálható. És a társadalom nem most lett ennyire manipulálható, a szocializmusban éppúgy folyt a társadalmi szintű manipuláció, mint ahogy most is ez folyik.
A szoc-lib intermezzo is érdekes volt, de 12 év távlatából a mai folyamatokra kifejtett hatásáról kevéssé beszélhetünk. Inkább az a kérdés számomra, hogy a beteg társadalmakra jellemző bezárulást, a folyamatos szorongást, vajon mi oldhatja fel? Az orvostudomány a függést és a társfüggést is gyógyíthatatlannak tartja. De a tünetek enyhíthetők. Nem tudom, létezik-e társadalmi szintű terápia, amely a függést, mint vezérelvet elvetni képes, és ami társadalmi szinten enyhet adna. Mert ma a demokrácia alapját jelentő érveket ütköztető vita a gyengeség jeleként van számon tartva, szemben az apafigura egyértelmű kinyilatkoztatásaival. Ahogy József Attila fogalmazta a Dunánál című versében:
„s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Ehhez új és még újabb közösségeket kellene építeni. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban. Beszélgetni. Szót érteni egymással. Már, ha létezik ilyesmi cél, akkor meg kell teremteni az eszközöket hozzá.
A valóságot éppen csak karcoló percéletű próbálkozásokkal nem sokra jutunk.
