19 év után váltotta Pécset Bécsre Mester Zoltán, az Emberség Erejével Alapítvány munkatársa, a Szabad Pécs korábbi szerzője. Nem is annyira a tavalyi kiköltözés körülményeit, mint a kintmaradás okait írta meg az évfordulóra.
A cikk a hirdetés után folytatódik
1
Nem hiszek már abban, hogy változni fog a helyzet. Nincsen bennem belátás, hogy ezt elfogadjam. Türelem se, hogy elviseljem. Se erő, hogy mindezek ellenére változtatni akarjak.
Belátható időn belül békés módszerekkel választáson az Orbán-rendszert leváltani nem lehet. Fel sem mérhető, hogy mi munka helyrehozni a rombolást, visszajutni legalább a kiindulópontra. Talán nem is lehet, talán nem is kell.
Minden embernek személyre mért felelőssége van abban, hogy jóval szarabb hely Magyarország annál, mint ami lehetne. Mint amit megérdemelnénk. A rendszernek, ami iszonyattal tölt el, része, közreműködője, fenntartója vagyok én is. Ezzel a tudattal együtt élni képtelen vagyok.
Igyekezet, hogy ne szűkülj be. Állandó kétely, a kikezdhetetlen alaptézisek kikezdése. Az igazunkról való meggyőződés állandó megkérdőjelezése. Ezzel azt értem el, hogy szépen kimostam magam alól a sziklaszilárd erkölcsi alapot. Segített józannak maradni, de helyrehozhatatlanul instabillá tette az egész morális felépítményt. Tetszettek volna megszállottak maradni.
A legfontosabb csatát elvesztettem: a saját magammal való küzdelmet. Ez egyfelől nem sok, másnak sokkal többet kell elszenvednie a rezsimben. De nem is kevés. Annál pedig minden bizonnyal több, mint amit egy társadalomban bárkinek el kellene tűrnie.
Nem ezért költöztünk el, de emiatt nem fogunk visszatérni Magyarországra.
2
Elárultál drága hazám, te büdös kurva, megint rongy emberekkel feküdtél össze, akik nem fognak egyhamar lemászni rólad, de addig biztos nem, amíg egy érintetlen folt is van azon az elhasznált alabástrom testeden, de csuhajja.
3
Elhagytam az országot, amit régóta nem éreztem már hazámnak, inkább csak egy helynek, ahol éltem. Egy éve nem sikerül megírni erről ezt a szöveget, pedig sokszor nekiültem, hogy akkor na most, most jól megírom, de a második sor után rendszerint értelmetlennek, patetikusnak, modorosnak éreztem az egészet. Felesleges ismételgetése a közhelyeknek. Mégis, egy évforduló jelkép, erős ösztönző a textuális rendszerezésre.
4
A csapdahelyzet: hazudni önmagunknak, hogy függetleníteni tudod magad a rendszertől. Benne vagy a közepén, időben és térben egyaránt. Nem maradt érintetlen része az életnek, amit a rendszer ne rothasztott volna már meg. Tál alján észrevétlenül megbújó penészes narancs, ami alulról zabálja fel az összes gyümölcsöt, egyiket a másik után.
Neres az áram, amivel a meleget csinálod, neres a gáz, amivel főzől, a víz, amivel megpróbálod tisztára sikálni a lelkedet. Felszámolódott az utolsó érintetlen, nem korrumpálódott tája a vidéknek. Benne van a levegőben. Nincsen már a nertől független utcasarok, és ha ezt a tényt nem tudod beilleszteni a világról alkotott képedbe, nem fogod megtalálni benne a helyed. Nem tudsz létezni benne. Csak félni és félni hagyni.
5
Az önáltatás: hogy ne roskadt volna már magába a társadalom. Hogy ne történt volna már ez meg gazdasággal és közintézményekkel. Amit annyian próbáltunk megakadályozni, leginkább a józan észen túlmenően, valami belső parancstól hajtva, mindig előre, csak elkerülni a legrosszabbat, bármi áron, közben megtörtént szépen. Lényegtelen is, hogy pontosan melyik nap volt az a bizonyos, visszafordíthatatlan pillanat, ami után már a diszfunkció lett a meghatározó.
Nincsen szolidaritás (homo, homini, lupus), félrehord az oktatás, egészségügy, közbiztonság, közösségi közlekedés. Az állam képtelen ellátni alapvető funkcióit. Mindenki a saját bőrén érzi az éves várólistákat, a hiányzó pedagógusokat, a romló közbiztonságot, a tébolysokszor egészségromlással járó kórházi kezelést. Viszonyítás kérdése, mondhatnók, de vegyük csak összehasonlítási alapnak valamelyik szomszéd országot, és ne valamelyik isztánt.
Egy ország imitálja, hogy működik, mi úgy teszünk, mintha ez rendben lenne, míg végül magunk is elhisszük. Béka, fazék, forráspont.
A kevés kivétel hősies ember megfeszített munkája valamely területen, a kevés néhányak emberi nagysága nem cáfolja, hanem alátámasztja ezt. Hogy ilyen önemésztő módon kell ellátni az állam helyett egy fontos feladatot, mert az állam már nem képes, nem akarja, az elsősorban az államot minősíti.
Meg hát őszintén, kezet a szívre: el is engedtük ezt már kicsit, Béláim. Volt ideje a túltolásnak, most ideje lett az elengedésnek. Nem csak a flegma pincér, a kókler szaki, a félrenéző rendőr, az ápoló, a napközis tanár, de hát politikus, főorvos, ügyész, egyetemi tanár is. Minek adni a százat, minek adni a nyolcvanötöt, ahol a hatvanegy százalék is elég. Itt vagyunk most teljesítményben jobb esetben, a hiány szerencsés esetben beleszaromsággal, bunkózással, hozzá nem értéssel és érzéketlenséggel, rosszabb esetben kegyetlenséggel, aljassággal és más alantas érzésekkel vagyon feltöltve.
6
2022 volt a szalmaszál a teve hátán. Nekem legalábbis. Elvesztettem a lelkierőt, hogy megértsem és felmentsem azokat, akik valamilyen úton-módon ilyen-olyan okból kivették a részüket a rendszer felépítéséből/működtetéséből. Nemcsak a rezsim hardcore talpasait. A felmentegetőket, a felelősséget elmaszatolókat, a schifferkedőket, az énnempoltiziálókat, a cinikus magyarázat gyártókat.
Egy kalap alatt képviselő, szomszéd, pártvezér, régi barát, propagandista és családtag. Mindenki előtt: saját magam. Tehetetlen düh, kiengesztelhetetlen harag, torokszorító fájdalom, undor és iszonyat.
Kielégítő elégtétel: egy jóféle latin-amerikai stílusú összeomlás. De a realitások talaján a világpolitikai körülmények igen kedvezőtlen összejátszása, az isteni gondviselés valószerűtlen közbeavatkozása és a koleszterin kellene ahhoz, hogy ez a rezsim talajt veszítsen.
7
Hiúság volt azt hinni, hogy fel tudom dolgozni a rendszer igazságtalanságát, hogy képes leszek együtt élni az igazságtalansággal a rendszerben. Túl sok ember megszégyenítését és megroppanását láttam. Túl sok érdemtelen gyarapodását. A jóvátétel reménye nélkül.
Megtapasztaltam, ahogy a ner érintésére folyékonnyá válik emberek gerince. Ahogy ezek felemelkednek, majd még feljebb emelkednek, szétfolynak ezek az egykor szépreményű emberek, pályatársak, kollégák, morálisan feloldódnak a párt nagy üstjében. Figyeltem a félbolond képviselők teljes megőrülését, a revolver újságírásból és jó időkben bemondott táppénzekből épített karriereket, a dörgölőzés vagy jellembéli silányság mértéke szerint adott díjakat, a szimpla hazudozást, az írástudók árulását, ahogy ügyészek, bírók, legfelsőbb bírók szemrebbenés nélkül tagadják meg a hivatásukat és az esküjüket.
Az a néhány beteljesült sors, leszakadt eresz, napvilágra került videó, belső száműzetés, kádertemetés és erkölcsi győzelem se hozta meg a várt elégtételt. Csak egy kis reményt – előbb, aztán még nagyobb ürességet – utóbb. És az égvilágon semmi, de semmi nem változott.
8
Eldönteni, hogy külföldre költözöl, ijesztően könnyű. Egyfelől csak ki kell lépni az ajtón, rálépni az útra, “és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová”. Hanem amikor arról kell dönteni, hogy kint maradsz. Nincsenek nagy megfejtések. Annyian leírták, elmondták, megénekelték és kiinstasztorizták már, hogy csak a személyes változókat tudom hozzátenni. Ami meg korlátozottan érdekes.
(Összeért egy váratlan lehetőség meg a földrajzi adottság. De ezek enélkül képtelenek lettünk volna meglépni. Az emberi kapcsolatok, ragaszkodásunk az illúzióhoz, a Magyarországon mindenáron történő boldoguláshoz, a küldetéstudat, hogy nekünk maradni kell, mert ha mi is elmegyünk, ki viszi át akkor, ez mind sokáig felülírta a józan megfontolást.)
Annyi elköltözést néztem végig félig irigykedve, félig csodálva, nehéz szívvel, értettem is meg nem is. De addig, amíg át nem éltem, nem fogtam fel a mélységét.
A minden különösebb elhatározás nélküli külföldre költöződés folyamata közben tudatosult, de még az elején, az első hónapok alatt, hogy Magyarországon már nem tudunk és nem akarunk élni és megélni. Hogy egy másik, idegen országban nagyobb biztonságban vagy, mint a szülőhazádban, a világról alkotott képed miatt. Azért, mert a szabad választásban, a választás szabadságában és a nyílt társadalomban hiszel.
És még nem kezded sorolni az egészségügyi, oktatási, gazdasági érveket. Hogy nyugat, észak (sőt néha dél és kelet) felé haladva a legközelebbi határ túloldalán is szabadabban lélegzel. Hogy nem kell mindig éhesnek és fáradtnak lenni.
Senki sem csinál úgy, mintha nem kapitalizmusban élne, és senki nem gondolja úgy, hogy hibátlan lenne a demokrácia. De a lehetséges opciók közül még mindig ez a leginkább emberközpontú, nyitottsággal az igazságtalanság felszámolására, kellő térrel az önkritikára, törekvéssel a javulásra, az emberi boldogulásra. Élni és élni hagyni.
9
Gondoltam volt önhitten, majd ha nem hordok kokárdát, nem éneklek himnuszt, szózatot se, esküdni is csak az alaptörvény nélkül, nem veszek nert, nem szállok meg nerhotelben, nem iszom pécsi sört, nem nézek nertévét, nem ejtem ki hogy vármegye, majd jól összeomlik a rendszer.
Valamikor biztosan. Történelmi szükségszerűség, fizika törvénye. De mikor? Most van a nyolcvanas évek közepe. Van a rendszerben még egy év vagy tíz év vagy éppen húsz, akár magába is roskadhat valami pimf kis elmérés folytán kirobbant tüntetéshullámból kinőtt forrongástól éppúgy, mint valami isteni beavatkozástól. Esetleg az önfelzabálódástól.
Ezt kivárni miért nem vagyok képes? Ahhoz a kivételezett kisebbséghez tartoztam, aki tevékenyen dolgozhatott egy boldogabb, nyitottabb társadalomért – különösebb kompromisszumok nélkül. Független sajtónál, emberi jogi szervezetnél, olyan remek és kivételes emberekkel, akik máskor, máshol, a csillagos égig. Mélyen, a zsigereimben hittem abban, hogy jobbá tesszük az országot, hogy van értelme a munkának, hogy valódi változást érhetünk el. Hogy csak ennek van értelme. Most hova tűnt belőlem ez a hit?
Egyedüli értelme és célja: visszavonulni a józan ész és tisztesség megmaradt apró kis szigeteire, őrizni az emberség utolsó szilánkjait. Túlélni, ameddig kell, amíg újra lehet. Megőrizni az ép elmét és ép lelket. Csak csinálni bármit, valami társadalmilag hasznos lapátolást, ami leköti a figyelmet, elfáraszt, és a hasznosság ígéretével kecsegtet. Élni az érinthetetlenek kasztját.
10
A ner elviselhető könnyűsége – ez itten a legalattomosabb jelensége a rezsimnek. Nem lehet a putyini diktatúra ablakain történő kieséshez, Szibériába száműzéshez mérni, de itt Európában nem is ennek kellene a fokmérőnek lenni. Az orbánista rezsim nézőpontbeli szoftságát csak európai mércével mérhetjük – ebben a mértékrendszerben pedig csak az iszonyat nagysága a kérdéses.
Ugyan milyen jogon ítélhetném el bárki egyéni megküzdési és túlélési stratégiáját? Azokat a bizonyos kompromisszumokat, amelyek megkötése örökre megváltoztatnak? Ahonnan már nincs visszaút? Ugyanakkor: miért ne ítéljem el ezeket a kompromisszumokat? Kinek lenne joga kétségbevonni a családért meghozott nehéz döntéseket, és hogyan lehetne elfogadni azokat? Feloldhatatlan feszültség.
A rezsimet élteti a folytonossá sokasodó sok kis kompromisszum. Hogy mindig, mindenki, minden helyzetben kompromisszumok megkötésére kényszerül a megélhetés, az egzisztencia fenntartása érdekében. A felkelés pillanatától a lefekvésig. A kompromisszumok a gyakorlatiastól a kollaboránsig terjednek, zömmel apró és ártatlannak tűnő, de mindig fel kell adni valami fontosat cserébe. Az ébrenlét: ezernyi döntéshelyzet, látszólag tét nélküli, valójában súlyos próbatétel mind, és elég csak egyetlen egyszer engedni.
(Mégis, minden látszólagos és őszinte fejethajtásban, minden beletörődésben ott van mindig az ellenállás lehetősége. Ott van mindig az ellenállás lehetősége?)
11
A rendszer megköveteli a maga kompromisszumait a benne élőktől, miközben maga képtelen a konszolidációra. A hatalom megtartása és az anyagi haszon szerzése az egyetlen, mindent felülíró cél, és ez a túlélési ösztön felülír minden mást. Aki azt hiszi, hogy a rendszer és a katonái, az esztáblisment bármely szereplője képes a legapróbb engedményre, közös munkára, nemcsak pusztán naiv, de felelőtlenül vakmerő.
12
Kevesek kiváltsága ezen dilemmázni. Még nagyobb fényűzés megtagadni a kompromisszumokat. Több olyan ember van, aki megveheti magának a félrenézés luxusát? Aki megengedheti magának a nem csinálni semmit, a némán cinkossá válást, kényelemből vagy félelemből? Nem tanácsos, hogy az ember túl sokáig a lelkiismerete ellen cselekedjék.
Néha vannak ilyen (történelmi) helyzetei az életnek, keresztútjai, amikor a sokszínűség körvonalai kifakulnak, döntési lehetőségeink megfogyatkozának, szám szerint kettőre, igen vagy nem, fekete vagy fehér, és nincsen lehetőség maszatolásra, magyarázkodásra, kifogásokra, össze- és kikacsintásokra.
13
A nagy baj az emberi jogokkal: egyben jár az egész csomag, és nem lehet válogatni. Nem szemezgetheted és magyarázgathatod ki a neked vagy vallásodnak kényelmetlent belőle. De segít dönteni olyan helyzetekben, amikor megszorulsz.
Elvileg ugye a vallásnak is van ilyen funkciója, de láthatóan épp az ellentéte működik Magyarországon. (Be lennék szarva néhány szerzetes, faluvégi prédikátor, püspök meg egyházi fejében, mert ha a hitük tárgya akármennyire is valóságos, elég csúnya örökkévalóság vár rájuk.)
14
Amire nem lehet eléggé felkészülni: a lelkiismeret-furdalásra a hátrahagyottak miatt, az önkéntes árulás miatti szégyenre, az aggodalomra és a talajvesztettség érzésére, hogy te már máshol vagy, és akármi is lesz, nem mész vissza.
Szembenézni az elköltözők bűntudatával. Hogy bizonytalan időre, de valószínűleg sok évre magad mögött hagytad a korábbi életet. Miközben azok, akikkel korábban együtt, már nélküled.
Mit nem lehet elfogadni? Hogy jobban vagy. Hogy elképzelhetőnek tartod, hogy majd valamikor még jobban leszel. Hogy egyszer képes leszel megbocsájtani, elfogadni, megérteni.
És a hónapok múlásával érzed, ahogy egyre távolabb kerülsz, ahogy fontosabb lesz egy csomó mellékes apróság, csak akkor veszed észre, hogy te már nem vagy ott, te már nem vagy része. Nem tudom, fel lehet-e ezt a fájdalmat dolgozni valaha is. Vagy csak megtanulni együtt élni vele. A magány szédítő mélységét, ami minden érzéketlenségével, minden sötétségével is vonzóbb, mint erőszakot tenni magadon.
15
Ez volt az ellenállásunk utolsó, hisztérikus és kissé színpadias tette, amit nem tudott megakadályozni, csak elhallgatni a rendszer. Az utolsó kevés szabad döntések egyike, amibe nem szólhat bele. Kibontakoztatni a családod a rezsim családbarát öleléséből. A gyerekedet, akit minden erővel európaivá, és csak másodsorban magyarrá fogsz nevelni, legyen ez utóbbi csak annyiban különleges tulajdonsága, mint a hajszín és a zenei érzék. Megértetni vele, hogy magyarnak lenni nem üres, gőgös kiváltság, hamis büszkeség, nem kötelesség a múltjával szemben, hanem felelősség a jövő iránt. És közben talán mi is megtanulunk újra magyarnak lenni.
