Eljött a tüntetések évada. Harmadik napja kezd kiderülni, mi a helyzet a Kárpát-medencében. Volt egy ráébredés, egy csoda és egy kiábrándulás napja. Miként reagált az utca népe a válságintézkedésekre? Mit lepleztek egy adónem megszüntetésével? Mert a kata 400 ezer embert érint „csak”, de az ügyfélkörüket beleértve már majdnem mindenkit, a rezsicsökkentés változtatása (csökkentése) miatt vajon ki vonul még az utcára a már ott tanyázó alsó középosztály mellé?
A cikk a hirdetés után folytatódik
1.
Ki gondolta volna, hogy akár az elektromos rolleren gördülő ételfutárokból is lehet hős Magyarországon?! Ha nem tudtam volna, mit látok, akár még el is mosolyodtam volna. Tapsvihar és örömrivalgás fogadta a bevonuló futárok kis csapatát, ki robogón, ki motoron, ki elektromos rolleren közeledett – az Erzsébet híd elfoglalásából tértek vissza a Margit hídi foglalókhoz. (Na jó, csak a forgalmat lassították.) A futárok a tüntetők lovassága, tehát mondhatjuk azt, hogy huszáros csínnyel éltek. Tényleg nem akarom elviccelni a dolgot, de ez így olyan, mint egy Luc Besson-forgatókönyv (Richard Wagner zenéje szólna alattuk a filmben), ahol a gonoszokat csak a pizzafutárok leleményessége győzheti le, a francia fakabátok szerepében most a hol pirossapkás, hol az utcai küzdelemhez való páncélzatot viselő magyar rohamrendőrök tündököltek, egyedül Marion Cottillard hiányzott.
Az első napon Budapesten hol a Lánchidat foglalták el, hol egy másikat. Egy hidat elfoglalni miért jó? Mert fontos közvetítő tér. Hatalmat fejez ki, tömegek szembesülnek az üzenettel. Az amúgy is bedugult Budapestet egy-két híd, és néhány tér elfoglalásával gyakorlatilag meg lehet bénítani. A tüntetők, mint érben a rög, úgy akadályozzák a város „vérkeringését”. Nekem a gazdák is szimpatikusak voltak anno, ahogy a traktorjaikkal elállták az utat, amíg azt nem olvastam, hogy egy részüket megfizették érte. Hát, most, 2022 júliusában nem kellett fizetni a tüntetőknek egy vasat sem.
„Aki dudál, velünk van!” – mondta ironikusan egy demonstráló az akkor és ott látszólag nem feltétlenül velük szimpatizáló dudálásra. Ez a mondat önálló életre kelt. Ahogy vonultak az éjszakában, dudaszó és üdvrivalgás követte egymást.
Ki tudja, mi kell az indulatok elszabadulásához? Kelet-Szlovákiában 2004-ben éhséglázadások zajlottak le a roma telepeken, nálunk Éhségmenetet rendeztek Miskolctól Pestig. Az internetadó, a háromszáz forintos vizitdíj, a „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal”, az agrártámogatások, vagy egy, a Harry Potter-univerzumból ismerős Dolores Umbridge-szerű államtitkár ellen őszirózsákat dobtak a Dunába.
Most miért vonult utcára a tömeg?
Ez még nem éhséglázadás, még nem forradalom, csak tiltakozás. A tömeg abszolút nem homogén, éppúgy vannak ott írók, mint fodrászok, színészek, vízvezetékszerelők, ingatlanosok és nyelvtanárok, grafikusok, filmesek, ételfutárok, újságírók, fordítók, kőfaragók, pékek… Ez az alsó-középosztály lázadása. Budapest Hyde parkká változott. Spontán beszédek hangzanak el, keresetlen stílusban: „Hozzuk vissza a demokráciát ebbe a kibaszott országba!”
2.
A kata megszüntetése miatt háborgókat csak néhány dolog fűz össze. Már a második napja vonulgatnak, először céltalannak tűntek, a csoportdinamika és a hangadók diszharmóniájából mindig kikerekedett valami. Hála a független médiának, az élő közvetítéseknek, követhető – akár több kameraállásból is – egy-egy ilyen menet. Skandálások vannak, az utca, mint szelep működik, vissza-visszatér a mocskos fideszezés, a humor azonban sokkal erősebb, amikor a rendőrsorfal előtt azt skandálják, hogy béremelést a rendőröknek! Többször eléneklik a Himnuszt, vagy szól a torkokból a Beatrice, a Tankcsapda, vagy éppen a Queen… – We will rock you- Közben bemutatkozik hangosbemondón egy rendőrezredesnő és felszólítják a tömeget, hogy….
Az a furcsa, hogy nem utcai harcosok vannak az utcán, hanem párok, értelmiségiek, egy félmeztelen fiatal férfi gitárral, a focipályák ultrái valószínűleg a Fradi-meccsen ünnepeltek, ezen a helyen inkább programozó külsejű fiúk vonultak, és egyetemista lányok, könnyű ruhában. Nem az agresszió dominált. Még akkor sem, ha a rendőrök elállták az utat, voltak tusakodások, kiszorítás, sajnos gumibotozás is, mégsem a harc dominált.
Amikor beszédet tartott egy fiatal politikus a Kossuth téren, ott állt csinosan, reménnyel telve. Felépített mondandóval, elég profin szónokolt. De ez a közönség nem röhögött a poénjain. Nem reagáltak a bemondásaira. Nem erre voltak nyitottak. Annyira heterogén ez a tömeg, annyiféle ember … vonulnak a városban fel-alá, békések és dühösek, egyben elkeseredettek. Talán félnek. A Kossuth téren egy improvizációs színésznő és tréner, Szabó-Szontágh Luca mondta számomra a legszebb beszédet, őszinte volt, indulatos, keresetlen és bátor. Felsorolta mindazokat, akiket a jelenlegi hatalom valamely döntése miatt hátrányt szenvedtek. De ami a legemberibb volt benne, az az, amikor a félelemről beszélt. Nemcsak a hataloméról, hanem az egyénéről. Mert mi másért vonultak utcára az emberek, ha nem azért, mert nem tudják, hogy szeptember végén (de legkésőbb jövő januártól) miből fogják kifizetni a számláikat. Vagy a szónokló a fogorvosát. Vagy ki, és hogyan fog szerződni velük? Talán ez fűzi össze ezt a többezer embert. Erre illene megnyugtató választ adnia a hatalomnak. Mert ez lenne a dolga. Megnyugtatóan kormányozni.
Olyan ez a két nap, mint egy Tarr Béla-film. Hosszadalmas, jelentőségteljes szünetek, vonulások, séták. A hétköznapokon átragyog valami Krasznahorkai világából. A jelen abszolút siralmas, a jövő meg kilátástalan, a szépségesen dicsőséges múlt felszínén már megjelentek a rothadás foltjai.
Újra és újra felbukkan az alkalmi beszélők szájából a szolidaritás hiánya. Hogy mindenki csak magáért áll ki. Tompa Andrea – egy kitűnő kortárs író – a Parlament előtt szólalt fel: „A kormány megint kriminalizált egy embercsoportot.” Az író jól megfogalmazott gondolatai kevésbe voltak hatásosak, mint az őt követő Para-Kovács Imre író, újságíró, rádiós. Ott állt a mikrofon mögött egy laza öreg punk, keresetlenül beszélt, jövőkép nélkül, az iszonyú tapasztaltak nyugalmával biztatta a tüntetőket, mégis felvázolt egy gyönyörű gondolatívet, kb. azt, hogy „A rendszerváltás idején még nem tudtuk, hogy Finkelstein tervei alapján, a Kínai Kommunista Párt segítségével építjük a keresztény-demokráciát”.
A tüntetés utolsó momentuma: Juhász Miczura Mónika elénekelte a cigány himnuszt. Indokolta is, előző nap a hídon ülőktől hallotta és már vagy 25 éve énekelte. Mit lehet erről írni? Hogy gyönyörű volt? Az. Hogy varázsolt? Hogy elhallgattam volna még, ahogy énekel!
„Azt látod, hogy akkor vagy jól, baszd meg, ha kisegít a családod hónap végén” – mondta valaki a Fidesz-székháznál. „Konzultálni jöttünk – üvölt a tömeg ugyanott. A rendőrök profik, sokan vannak. Itt sem az utcai harcra készült a tömeg.
Skandálások? Üvöltő, nem túl intelligens hang: „Mocskos Fidesz!” Mire jó ez? Legföljebb az könnyebbül meg, aki belebüffögi a városi levegőbe. Maximum felugat néhány környékbeli kutya. Olyan üres ez a mondat, mint az „Orbán takarodj!”. Mit oldana meg, ha bekövetkezne?
3.
A harmadik napon a kétfarkúak pikniknek hirdetett hídfoglalása (Erzsébet híd, pesti hídfő) egészen másként működött. Ha nem is fesztivál volt, nem is tüntetés, inkább csak valami esetlen buli.
Az elején kevesen voltak a tüntetők. „Itt állunk és ennyi?” – kérdezte a biciklis futár. És igaza volt. Kicsit később egy kicsit naivan csodálkozó fiatalember nézte a hídra futó autók sorát: „Tök jó ezt nézni (mármint a forgalmat, majd megfordult), itt meg csak kamerások vannak!”
Azért egy izgalmas momentuma volt a bulinak, amikor benyomultak a buliszekértől az útra és elfoglalták teljes terjedelmében, volt kis nyomakodás a rendőrökkel. De ennyi. Az a 800-1000 ember, aki a buliszekér környékén álldogált, feküdt, felszólalt, ha akart. „Tele van a faszunk az egésszel, mindenki szopik” – ezt, és sok hasonlót hallhattunk a mikrofonhoz jutó tüntetőktől. Valaki hetedikes korában történelemtanár szeretett volna lenni például. Vagy érezhetően magas szintű veleszületett intelligenciával rendelkezett néhány illető, csak nem tudták, mit szeretnének mondani. Csak szükségük volt egy szelepre, de erre elég lenne egy kocsmapult, vagy egy értő, baráti beszélgetés a parki padon.
„Egy lezárt Erzsébet híd fantasztikusan néz ki, blázolnak az emberek a híd közepén! (felhívom a figyelmet a második tagmondat jambikus lüktetésére!)
„Nekünk mi van, baszod? Agyunk!” – mondta a szónok, s arra biztatott, hogy valaki szervezze meg, hogy a tüntetők zárják le az egész országot. A kétfarkúak hordó helyett használták a buliszekeret (ami egy kissé felpimpelt pótkocsi tulajdonképpen). Ez nem a Kossuth tér visszatér – de azért volt benne valami keresetlen hasonlóság, bár más a politikai szitu, meg ki emlékszik már 2006-ra? Belengte a Kossuth teret a húgy szaga. Akkor nem volt ingyen sör, főleg nem közpénzből! Bár a rendőröket akkor is az adófizetők juttatták keresethez, a sok túlóra miatti magas nyugdíjhoz, stb. Csak akkor tökösebb volt az ellenzék. Kihasználta a hibákat.
Most más volt. Feltűnt a nézők között MZP, színpadra hívták. Nem mondott sokat, de azért biztos, ami biztos, leidiótázza azt, aki a Fideszre szavazna újra. Nem tudja még, hogy akinek hite van, nem hallgat észérvekre. A Kutyapárt vezetője sem bírta ki, miután már lement a buliszekérről a volt miniszterelnök-jelölt, be is szólt neki (nehogy válaszolni tudjon).
De voltak „zöld” hangok is: „Ne úgy hagyjuk itt a hidat, mintha kurva, kibaszott csövesek lennénk! Vigyük magunkkal a szemetet!” – mondta az ingyensört dicsérő pártszimpatizáns és felmutatta a farzsebébe gyűrt sörösdobozt!
A szervezők este tíz után erőst spiccesen adtak interjút … talán nem kellett volna. Meleg volt, meg az ingyen sör is megártott ekkorra, ráadásul a főszervezőt előző éjjel letartóztatták. Azt viszont kevéssé értettem, hogy a tüntetés elején – még nagyjából józanon – festékszóró spray-t osztottak ki szatyorszám, amivel a pártelnök úr, illetve a szervezők elérték, hogy egy idő után a szimpatizánsaik biztos konfliktusba keveredhessnek a rendőrökkel (a biztosurakkal). Nem vagyok naiv, hogy megkérdjem, ez volt-e a cél. Egy rendőr nem tehet úgy, mintha nem látná, hogy szétfújják az utat. A naiv tüntető meg nem tehet úgy, mintha nem tudná, mire jó a spray. Mégis kérdezek valamit: Ki itt a cinikus?
A tüntetés első nagyobb konfliktusát remekül összefoglalta egy futár: „A csaj, aki egy órája be volt baszva, mint a retek, megütötte a rendőr kezét, de volt vagy negyven kiló, szóval nem lehetett komoly!”– a csaj amúgy mezítláb mászkált lenge ruhában, érdekesen tetovált volt a háta, kis (talán pink) szőrretiküljében sokáig kutatott a személyije után. Miközben vitték, legalább húsz rendőr vette körbe, egy idő után valamiért rugdalózni kezdett vadul („retekrészeg” – milyen szépen hangzana a futár hasonlata összevonva egy verses darabban), erre négyen felkapták, vitték. Azt is mondta róla egy másik tüntető, hogy bedobta egy rendőrautó szélvédőjét, talán egy rekesz sörrel, mindenesetre a tüntetés népe izgatottan reagált, hogy is tehetett volna másképpen.
Ahogy néztem ezt a harmadik napot, szinte értelmét vesztette az egész. Néha el is felejtettem, miért is gyűlt össze ez a kb. ezer ember. Ja, persze, a kata adózás megváltoztatása (aka. szétverése) ellen tüntettek. Közben szólt a magyar nemzeti hiphop… Meg talán a rezsicsökkentés csökkentése ellen itták meg azt a sok sört. Vagy csak jól érezték volna magukat? A pártelnök folyvást arról beszélt, hogy ne orbánozzunk, ne gyurcsányozzunk, mert annyi jó ember van ebben az országban, találjunk ki jó dolgokat – csak amikor másodszor, harmadszor is elmondta, már nehezére esett a beszéd.
Valaki a tüntetés vége felé feliratot fújt az aszfaltra. Szimpatikusnak tűnt. Vajon mit gondolhatott, mi történik, ha odaírja kékkel, hogy hóember? (Amúgy a tüntetés jelszava volt.) Hosszasan bénázott, kevés festék maradt már talán a palackban. Jöttek is a rendőrök, igazoltatták. Mennyi a büntetési tétel? Mondjuk hetvenezer? Kevesebb? A rendező párt ígéretet tett: majd ők kifizetik. De az utolsó betűre már nem maradt ideje: hóembe! 70 rugóért.
3+1.
Minden nap többször is elhangzott a szónokok szájából a hazaszeretet kifejezés. Valaki elemezni kezdte, holott egyértelmű: itt élünk, oly sokan elmentek az országból, mi meg talán kimondhatjuk, szeretünk itt lenni. Annyian elmentek, annyian készülnek elindulni külföldre. Igazuk van, az élethelyzetük egyértelművé teszi, a politika is, meg a lehetőségek, meg hogy majd a gyerekeknek jobb lesz…
Mégis káromkodni lenne kedvem, hogy miért kell egy fiatalembernek ezt éreznie?
Miért természetes egy fiatal lánynak az, hogy külföldre lehet menni? Mert el-eltűnnek osztálytársai (már az óvodában is elkezdődik, folytatódik általánosban, végül gimnázium után már természetes a külföldi egyetem, onnan meg vissza sem jön). El lehet költözni a szülőkkel Londonba, Párizsba, Brüsszelbe, vagy akárhova. Mert jobban keres egy tiroli szállodában a szobaasszony, mint egy tanárnő Baranyában. Mert tengerjáró hajón a basszeros szabadabb ember, mint Pécsett. Mert Berlinben egy multinacionális parkolási cég könyvelését irányítani mégiscsak klafa. Mert egy ír kertészetben trágyázni a gyümölcsfákat a mohácsi történelemtanítás helyett biztosabb egzisztencia. Miért ragadt benne a fülembe az a mondat, hogy „elmegyek, baszd meg, elmegyek, de nem csak évente kétszer szeretném látni a szüleimet, a kurva életbe!”?
Nekem ez is hazaszeretet, ha nem is a könnyebb fajtából. Itt élve sem könnyebb, csak összefüggésében látva, színről színre ismerve valamit, a rétegeket, egynehány titkot…
Már nehezebb hangosan kimondani, nehezebb harsogni, hogy csak szeretem. Sokszor azt érzem, de szeretnék segíteni! De hát kinek kell az?
Végül egy kérdés foglalkoztatott: Miért kötött le ennyire egy tüntetéssorozat közvetítése?
Egy-két napi gondolkodás után rájöttem. Érdekes a netes újságok és az élőző magánszemélyek mobilkamerái között váltogatni a nézőpontot.
De ennél fontosabb az, hogy visszahozzák a tüntetések a ’80-as évek végének levegőjét (mármint nem a harmadik nap, ez inkább ciki). Nem érzelegni szeretnék!
Csak akkoriban szinte minden nap azt éltük meg, hogy tágulnak a lehetőségek, tágul a tér körülöttünk. A mai jelenben, az elmúlt pár évtizedben meg inkább szűkülni látszottak a lehetőségek.
Nemcsak a politikai megosztottság miatt, nemcsak az egymást követő válságok, hazugságspirálok, és a Covid, meg a közhangulat miatt. A falakon a kamerák, a mobilom is megfigyel, a számítógépem dettó. De amikor azt üvölti egy érces, rekedtes hang bele az éjszakába, hogy „Demokráciát!”, akkor azt érzem, mintha feszegetni szeretnék a beszűkülő határokat. Mintha nem csak engem zavarna a bezárkózás. És felőlem traktorral is lezárhatja az utcákat, vagy taxikkal, kukásautókkal… Örülök neki, mert valaki kiáll valamiért. Még ha az szerintem hülyeség, akkor is tesz valamit.
Mert mi történik akkor, ha a demokráciában nem mindenki viselkedik demokrataként? Több generáció közös élménye ez a csalódás, amiben élünk. Csalódás a hatalmon lévőkben – lassan azt kell mondjam, legyenek bármilyen színezetűek. Csalódás az ellenzékben lévőkben – bár nem tudom, hogy a mostani válsághelyzetet mennyire lenne képes kezelni a demokratikus vitakultúrához szokott, immár egybesült ellenzék. Talán nem lennének ennyire érzéketlenek, talán nem kommunikálnának ennyire rosszul. (Megszólal bennem a kisördög, hogy dehogynem! Bár most nincs esélyük megcáfolni.)
Egyre kevésbé tudok bízni ígéretekben, programokban, intézményekben. A saját bőrömön tapasztaltam meg, egy civil szervezetben, hogy egy politikusféle ember az ígéretét húsz perc múltán, mint hogy kimondta, már képes megszegni. De láttam már sunyító, amúgy sokra tartott civil sztárt, megfélemlített vezetőt, műveletlen művelődési minisztert… Hát, ők is csak emberek, bármilyen színezetűek.
Remélem mások is rájöttek erre: nincsenek félistenek! Talán ezért nem kaptak nagy tapsot a politikus felszólalók, mert már nehéz nekik hinni. Talán ezért voltak hitelesebbek a hétköznapi emberek a színpadon. Bocsánat, de közülük sem mindenki. Talán úgy kellene módosítanom, hogy a hiteles emberek azért voltak hitelesek, mert nem alakoskodtak. Még egyszer felidézem az improvizációs színésznő alakját, mennyire átélhetően közvetítette az érzelmeit, indulatait.
Sajnos, azt kell állítanom, hogy Luca félelme az enyém is. S talán mondhatom – nem katázom már pár éve –, de mégis csak: a miénk. Megismétlem, mint egy politikus: az ő félelme a mi félelmünk. A miénk.
A tüntetők holnap is markolásszák a telefonjaikat, közben apró kameráikkal veszik, ahogy az operatőrök dolgoznak a kamerájukkal, akiket a netes újságírók is felvesznek, mert ők is kamerákkal dolgoznak, a vlgoló, festett szemű széplányok kameráját is veszik, aki őket veszi, de szelfi üzemmódban, és a pöfékelő, hosszú hajú szőkét is majdnem mindenki közeliben mutatja. Közben a rendőrök kamerái is működnek, mindenki keresi a hibát, az eseményt, a szépet, a tutit.
A köztérre kitett kamerák is rögzítik a képet, ahogy mindenki egymást veszi.
Dürrenmatt kései remeke jut eszembe: A megfigyelő megfigyelésének megfigyelése.
Közben Budapest, a gyönyörű kulissza lassan színes lámpafénybe borul, s a megfáradt tüntetők, de még a rendőrök is aludni térnek haza, talán még rózsaujjú hajnal előtt.
