„…politikai pályámra nézve semmiféle stratégiám nem volt. Az igazság keresése, azt is mondhatom a nagyszájúság vitt a politikába” – írta frissen megjelent könyve elején a 69 éves Staub Ernő, nyugdíjas pedagógus, Pécs sokak által ismert közéleti személyisége. A magyar-orosz szakos középiskolai tanár arra vállalkozott, hogy összefoglalja a rendszerváltás és azt követő három évtized pécsi históriájának őt érintő eseményeit.
A 168 oldal című könyv – ami titulusát (jobb híján) a terjedelméről kapta – pontos leltárja a pécsi történéseknek, így alapja lehet helytörténeti munkáknak. Ez annak ellenére igaz, hogy Staub Ernő az események tényszerű leírása közben folyamatosan értékel, ám ezek a szubjektív megjegyzések is tényszerűek: azt rögzítik, hogy a rendszerváltástól sokat váró értelmiség egy része miképp élte meg a Kádár-érát követő változásokat.
A magánkiadásban megjelenő könyvnek és szerzőjének a héten zártkörű közönségtalálkozója volt a pécsi Civil Közösségek Házában. Staub félszáz vendéget hívott meg, ám úgy válogatott ismerősei közül, hogy áldatlan vita ne rontsa az ünnepi alkalmat. A meghívottak szinte mind eljöttek, így megtelt a ház nagyterme. Akik ott voltak, azok – Staubhoz hasonlóan – általában a jobbközép polgári és a nemzeti liberális eszméket igyekeznek követni. Így a Kovács Zoltán újságíró által irányított beszélgetés feszültségmentesen telt. Valószínűleg egészen másképp zajlott volna a könyvbemutató, ha a rendezvénynek lettek volna olyan vendégei, akik erősen kötődnek az MSZP-hez, a MIÉP-hez, a Fideszhez és a KDNP-hez.
Hogy Staub vállal-e majd efféle beszélgetést, azt kétlem, mert a pedagógus – a pártok szekértáborának vitakultúráját ismerve – reménytelennek lát minden ilyen diszkussziót.
Staub a könyvében és a rendezvényen elmesélte, hogy a politika iránti érdeklődést nem családi körből hozta magával. Egy tiszteletet érdemlő tanárának a megjegyzései, a Szabad Európa Rádió hírműsorai, a barátaival folytatott viták és erdélyi útjainak tapasztalatai ébresztették rá a hetvenes-nyolcvanas években, hogy a szovjetek által irányított Kelet-Európa hazugságokban él és hisz. Aztán összeismerkedett Boros Jánossal, aki utóbb nyugatra szökve szerzett filozófus diplomát, s ő mutatott Staubnak három számot a titokban terjesztett Beszélőből. Később a már Svájcban élő filozófustól kapott szamizdatokat egy desszertes dobozban csempészte be Magyarországra megbízható ismerőseinek. Ezek után természetes volt, hogy a nyolcvanas évek végén ott volt több ellenzéki megmozduláson, és belépett az MDF-be.
A pedagógus akkor még az ellenzéket egy csapatnak vélte, s ha az SZDSZ vagy a Fidesz valamelyik aktivistája tett volna elő egy tagfelvételi kérelmet, azt is aláírja. Bárhová belépett volna, hogy azzal izmosítsa az MSZMP elleni tábort. A reformkommunistáknak nem hitt, csakis a három új ellenzéki pártnak. Staub Ernő 1981-től 2009-ig a pécsi Kodály Gimnáziumban tanított, ám eszébe se jutott a nyolcvanas évek végén, hogy valaki jelentene róla, és ezért félnie kelljen. Máig nem gondolt rá, hogy utánanézzen: megfigyelték-e őt, jelentett-e valamelyik ismerőse bármit is róla és barátairól.
Az 1990-es parlamenti majd önkormányzati választáson részt vett az MDF Pécs-baranyai kampányában, de akkor még jelöltként nem került szóba. 1994-ben viszont a helyhatósági voksoláson bejutott a pécsi közgyűlésbe, az MDF-SZDSZ-Fidesz-Kisgazdapárt támogatásával. 1996-ban úgy vélte, az MDF Lezsák vezetésével nem fogja a jobbközép irányt tartani, és egyik alapítója lett a Magyar Demokrata Néppártnak. 1998-ban már Fidesz támogatottságú MDNP-ésként lett helyi képviselő. A szakmaiságra és erkölcsi tisztaságra építő párt támogatottsága marginális volt, s ezt belátva az MDNP pécsi szervezete – részben Staub javaslatára – feloszlott. A pedagógus átlépett a Fideszbe, ami akkor jobbközép pártként definiálta magát.
2002-ben a Fidesz listájáról jutott be a pécsi képviselőtestületbe. 2006-tól már nem indult választáson, viszont megmaradt a Fidesz szakmai háttéremberének oktatási és kulturális ügyekben, és 2009-től a városháza apparátusában dolgozott ezen a területen. 2015-ben átszervezés címén leépítették. Kicsit később kilépett a Fideszből, igaz, sajátosan: bírósági ülnöki mandátumot pályázott és nyert el, ezt pedig csak párton kívüli teheti, így erre hivatkozva szakadhatott el a Fidesztől.
Staub Ernő úgy véli, nem ő változott, amikor otthagyta előbb az MDF-et, majd a Fideszt: a pártok változtak, azok fordultak el eredeti céljuktól, arcuktól. Emiatt főképp a Fideszre és Orbán Viktorra neheztel. Ma már úgy látja, hogy Orbán a 2002-es elbukott parlamenti választás után valahogy akképp meditált, mint Shakespeare III. Richárdja, aki kijelenti: „Úgy döntöttem, gazember leszek”.
Csak épp Orbán nem azt mondta magában, hogy gazember, hanem azt, hogy „néphülyítő”, írja erről Staub. Könyvében így fogalmaz a miniszterelnökről:
„Orbán politikai teljesítménye rendkívüli… elemző képessége, stratégiai gondolkodása, munkabírása kiemelkedő.” Aztán hozzáteszi: „Ebből önmagában semmi nem következik arra nézve, hogy regnálása hasznos-e az országnak, a nemzetnek vagy káros.” Staub szerint káros: „Az orbáni kultúrpolitika lényege a kiszorítósdi, legyen szó az állami kulturális médiumok műsorpolitikájáról, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté emeléséről, a szakmai testületek duplikációjáról – minden területen létrehozni a kormánypártit, a nemzetit. Ez utóbbi egyben meg is akadályoz bármilyen hivatásbéli, szakmai ellenállást, szolidaritást, mert a kormányzati hatalom akár legőrültebb szándékainak is mindig lesznek szakmai támogatói.”.
A pedagógus lesújtó véleménnyel van a sorosozásról és a migránsozásról, és nyugtalanítja, hogy ez az agymosás mennyire eredményes: „A közgondolkodásra gyakorolt hatása elkeserítő az orbáni politikának. Árnyalatoknak nincs helye ebben, mert akkor kisebb a tömeghatás. Így jutunk el oda, hogy egy nagyobb falu magából kikelve tiltakozik, mert egy menekült család kisgyerekekkel pár napot pihenne egy panzióban. Mi erre az „államférfiúi” reagálás a miniszterelnök részéről? Pár nap hallgatás után egyetértésükről biztosítja az őcsényieket, s ezzel mindenkit, aki így érez.” Staub azonban leginkább attól döbben meg, hogy: „egy keresztény, értelmiségi réteg elszánt híve maradt Orbánnak, hitbeli meggyőződésüket sem észérvek, sem a valóság megtapasztalása nem képes fölülírni.”
A fentieket olvasva szemére verhetjük Staub Ernőnek, hogy ő tulajdonképpen már 2002-ben sejthette volna Orbán szándékait, mégis sokáig követte őt. A 2002-es választás kapcsán ezt írja: „az országgyűlési kampányt a Fidesz tagjaként, önkormányzati képviselőjeként éltem meg… Orbán a nemzeti szimbólumokat a párt javára sajátította ki. A márc. 15-re kitűzött kokárdát egészen a választásig hordta egy valamirevaló fideszes. Ez nekem nagyon nem tetszett, sokat vitatkoztam róla barátaimmal, s megértettem azokat a nem fideszes szavazókat, akiket ez mélyen sértett. A Széchenyi Gimnázium tornatermében Orbán részvételével tartott gyűlésre is kokárda nélkül érkeztem, pedig feleségemmel együtt díszhelyünk volt a színpadon. A szervezők azonban pótolták a hiányosságot a hajtókámon.”
Staub ezen a ponton akár önkritikát is gyakorolhatna, hogy gondolkodó, morális, katolikus értelmiségiként akkor kellett volna rácsapni az Orbán által áthangolt Fideszre az ajtót. Ő nem teszi, ám azzal, hogy őszintén ír akkori érzéseiről – burkoltan ugyan, de – mégiscsak önkritikát gyakorol. Gyorsan jegyezzük meg, hogy a könyv végig őszinte, és Staub Ernő nem azért írt politikai önéletrajzot, mert valamit le akart volna tagadni. Ebben – valószínűleg – segítette őt humorérzéke, akik ismerik Staub Ernőt, tudják, hogy iróniával szemléli környezetét és önmagát, és gyakran reagál a világ jelenségeire fékezhetetlen nevetéssel. Amiből egyébként a könyvbemutatón sem volt hiány.
Könyvében ironikusan szemlélte azt is, hogy milyen változáson ment át Páva Zsolt, aki 1994-1998., valamint 2009-2019. között Pécs fideszes polgármestere volt. Leírja, hogy a katolikus vallását gyakorló Páva 1992-ben – akkor még alpolgármesterként – miképp fordult szembe liberális párttársaival, amikor a pécsi közgyűlés arról döntött, visszaadják-e a Nagy Lajos Gimnáziumot az egyháznak. Szól arról is, hogy Páva magánemberként tisztelte meg Antall József temetését, és 1996-ban szembe mert szállni Orbánnal, amikor a pártvezető elvárásait nem teljesítette, merthogy azok nem a város érdekeit szolgálták, hanem csakis hatalompolitikai megfontolásból születtek.
A 2009-es választáson Staub Páva aktív támogatója volt, ám rosszul esik a tanárnak, hogy amikor a Pécsi Országos Színházi Találkozó két érdemdús vezetője, Jordán Tamás és Simon István elbúcsúzik a rendezvénytől a POSZT 2010-es gáláján, akkor Pávának egy köszönő szava sincs az előző tíz csodás évért. Ebben nem figyelmetlenséget, hanem célzatosságot lát. A polgármester politikai és morális „evolúciója” azonban akkor válik leglátványosabbá Staub számára, amikor 2017-ben asszisztál ahhoz, hogy a közgyűlés kormánypárti többsége egy gyalázatos javaslattal megpróbál kiutálni Pécsről egy alapítványt, mivel a civil szervezet Soros György támogatását élvezi.
A Fidesz pécsi kultúrában tanúsított 2010 utáni szerepét különösen fájdalmasnak érzi Staub Ernő. Főleg, hogy az általa elutasított Kádár-rendszer idején a város a szellemi-művészeti élet vidéki centrumává avanzsált. Ez folytatódott a kilencvenes és az ezredforduló utáni években, véli Staub (bár a szocialista Toller László vezette éráról is rossz a véleménye). Az említett korszakokban Pécsen rangos múzeumok sora települt meg, az ó-keresztény sírkamrák világörökségi címet kaptak, a POSZT népszerűsége a csúcson volt, teltházas és annál is zsúfoltabb előadásokkal, ráadásul Európa Kulturális Fővárosaként a baranyai megyeszékhely korszerű intézményeket, vonzó köztereket és óriási sanszokat kapott.
Ezekkel az esélyekkel a fideszes városvezetés nem élt a 2010-es években. A múzeumok élére menedzser-szemléletűnek beharangozott, de hozzá nem értő embert állítottak, az EKF nem adott új lökést a városnak, a POSZT-ot pedig az országos kultúrpolitikai harcok tönkretették.
Staub a politika által felkarolt tehetségtelenséget látja győzni Pécsett a Fidesz kultúrpolitikájának eredményeképp, például abban, hogy keresztülnyomták: legyen itt is Wass Albertről elnevezett utca. „A névadó erdélyi gróf mélyen átélte szülőföldje román uralom alá kerülését, és műkedvelő íróként mennyiségre hatalmas életművet hozott létre. Kultuszának az esztétikai minőséghez semmi köze” – e szavakkal értékeli az irodalomtanár az utca-átnevezést. Íme, még egy jól ismert pécsi történet, Staub elővezetésében: „A város nem feledkezett meg a Pécshez kötődő költőzseniről, Weöres Sándorról, de bár ne tette volna. Maradandó mozzanat emlékeimben Kligl Sándor szobrának a felállítása. A hírportálokról értesültem, hogy többen, köztük pécsi művészek tiltakozni fognak. Ebédemről visszatérve már nem mentem föl irodámba, hanem az avatás színhelyére siettem. Ott találkoztam volt kollégámmal, a kiváló magyartanárral, aki értesült a tüntetésről, s elkötelezett kormánypártiként úgy érezte, itt a helye. Tiltakozni a tiltakozók ellen. Kicsit tartottam hangos véleménynyilvánításától. Ám amikor Böszörményi művész úr egy zacskó liszttel leöntötte a szobrot, barátom mindössze annyit szólt, hogy: egy kicsit jobb lett…”.
Végül hadd idézzük a könyv zárógondolatát: „Egykori rendszerváltóként – aki gyönyörű időszakként emlékezik vissza 1988-90-re – a politikai otthontalanság érzete ellenére csak a változásban tudok reménykedni. Abban, hogy – maradva az ideológiai-kulturális síkon – megérem a nemzeti bornírtság rezsimének a végét.”.
