Az országhatár környékén nyaraltam a gyerekeimmel. Sopron-Kőszeg és a Fertő tó körül csalingáztunk, hol kicsit Ausztriában, hol Magyarországon. Felnevettem, amikor a tízéves fiam az osztrák-magyar határt elhagyva, úgy tíz perc múlva azt az ő életében még sosem hallott mondatot fogalmazta meg, hogy „Apa, itt zöldebb a fű?! Nem?? – De! – válaszoltam. Zöldebb. –És miért? – tette fel a kérdést, teljesen jogosan. Erre a miértre keresem a választ. A cikk nem a locsolásról szól.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Mondanak ilyesmit politikusaink időnként, hogy tíz vagy húsz év múlva utolérjük Ausztriát. Jól hangzott! Amióta EU-tagok vagyunk, kaptunk egy Marshall-segélynyi összeget támogatásképpen, aztán mégsem sikerült. Nemhogy Ausztriát utolérni nem tudtuk, már Erdély gazdasági régióinak fejlődése is megelőzte a honi régiók szintjét. Ha az EU-s régiók közül kivesszük az összehasonlításból a Franciaországhoz tartozó tengeren túli gyarmatokat, akkor Dél-Dunántúl (nagy volt a kísértés, hogy azt írjam, Dumántúl) a tizedik legrosszabb régió. Tehát nem a tökutolsó, hanem hátulról a tizedik, Dobrudzsát lenyomjuk, meg a szegényebb bolgár falvakat! És szakembert kérdezve, a regionális különbség a Covid után nemhogy csak megmaradt, hanem még nőtt is (ide képzeljen el most mindenki egy elég ronda káromkodást, mert ez a mi kudarcunk is). Noha fejlődtünk mi is, csak a többiek valahogy gyorsabban, jobban. Miért? – tenné fel a fiam kérdést teljesen jogosan, ha erről beszéltem volna neki.
I.
Mit értene meg egy gyerek abból, ha nekiállnék fejtegetni azt, hogy sorra mennek ki tanár barátaim, ismerőseim külföldre (meg az orvosok, a programozók, meg mindenféle köztes életművész, aki ezzel-azzal próbálkozik), akár csak Ausztriába, és miért vállalnak az itthoni kiemelt anyagi dotációval rendelkező pedagógusi pálya helyett, rosszul fizető osztrák szállodákban, mondjuk szobalány szerepet. Na, jó, nem ironizálok tovább.
Az anyagi értelemben kilátástalannak tűnő tanári pálya helyett osztrák szállókban több ismerősöm dolgozik. Egyikük azt mondta, olyan az élete, mint egy nyaralás. Ha mégis feltámadna a honvágya, hazai híreket olvas, és elmúlik a lélekmarcangoló, rossz érzés. Az osztrák hegyekben szép a táj, nagy a nyugalom. Az egyik a Varázshegyet olvassa, a másik Bulgakovot és az én könyvemet is elvitte (egész zavarba jön az ember ilyesmitől). Aki a szállodában dolgozik, ott is ehet, ott is lakik, a pénzéből szinte csak a gyerekeire költ. Egyiküknek felvetettem, hogy nem érzi-e magát cselédnek. Azt mondta, hogy ez egy tiszta helyzet. „Miért, itthon nem voltam cseléd?” – csattant fel. „Amennyi pénzért dolgoztam, azért annak éreztem magam. És szerettem a gyerekeket, különben nem csináltam volna. Hajnalban kelni, kibuszozni egy faluba. Fél öt előtt sosem indultam haza. Még beugorhattam egy olcsó diszkontba vacsoráért. Kifizettem az albérletet, a buszbérletet az iskola vállalta, még ételre is jutott pénz. – Másra? – Másra alig.” Mondta, hogy nem akar nyilatkozni. De megengedte, hogy leírjam a gondolatait név és arc nélkül. Hogy ő már másfél éve nyaral. „Nyáron nyaralok, télen telelek – mint Micimackó.” Azt mondta, sosem volt még ekkora béke az életében. „Tudod, mi volt a legfurcsább, amikor hazamentem? A feszültség. Hogy mennyire idegesek az emberek, addig fel sem tűnt!”
Sötéten látom a helyzetet, ha azt mondom, hogy idegesek? Vannak elégedett, sikeres emberek, de ha fülelek a piacon, akkor érzékelem a gyűlöletkampányok hatását. Mert egymást követik a gyűlöletkampányok, jó Goebbels tanítványok működtetik az egészet. Nemrég épp a meteorológusokat illett volna gyűlölni Ez azért már nevetséges. A bűnbak szerepe gyorsan változik. A szaktudás már-már valami balliberális hülyeségnek számít. Itt lehet egy egyetem is bűnös! Lehet az adományozott pénz is bűnös. (Főleg, ha civileknek szánják, úgy hogy az állam nem szólhat bele.) Már látom, a pedagógusok jönnek (megint), ha hétfőtől lesznek helyek, ahol élnek a jogaikkal és nem tanítanak.
Lehetnek gyerekek is bűnbakok Magyarországon? Igen. Ha pert nyernek az állam ellen, akkor főleg. Az öregek is. A komcsik (a képzelt komcsik főleg). A nem létező pirézek szintúgy. A migráns hordák. A böszmék. A más kulturális fajúak (akármit is jelentsen ez a baromság). A Soros. Meg aki más. Aki meleg. Aki speciális. Aki zöld. Ezt nem csak egy külföldön élő ismerősöm mondta már, hogy napokig tart akklimatizálódnia, aztán rajta is eluralkodik a feszültség. Amikor visszamegy Ausztriába, Írországba, Németországba, stb. Akkor egy hét alatt elmúlik ez a zizegés.
II.
2010-ben Pécs Európa Kulturális Fővárosa volt. Sikeres és kudarcos kezdeményezések sora zajlott abban az évben. Egyet így utólag nagyon megszerettem, a Szomszédünnepet. Május végén zajlott, igazából nem kellett több hozzá, mint néhány utcára kitett asztal, pad, pár kancsó limonádé, tálca sütemény… Akadnak települések, ahol azóta meghonosodott, Pécsett párszor még próbálkoztak vele, de nem lett igazi hagyomány. Pár ismerősömet szondáztam, hány szomszédjuk nevét tudják, hánnyal szoktak beszélgetni. Lakókörnyezettől függően, az egy-kettőtől ötig terjed a létszám. Én sem vagyok jobb ebben. Ahogy sorra kihalnak az „őslakosok” a házsoron, a többiekkel jobbára csak biccentünk egymásnak, néha pár mondatot váltunk, hogy égve hagyta a tompított fényszórót, vagy nyitva hagyta a garázst, hogy milyen aranyos a kisgyerek… De gyerekként itt negyven éve váltóversenyeket rendeztek a szülők a sorház előtti parkolóban Gyereknapon. Ha a lakókörnyezetben semekkora az érdeklődés a másik iránt, akkor tágabb körben (település, hegy, megye) lehetséges valami vonzalomról, halvány identitásról beszélni (a Szkokóban nőttem fel, a Jurisicsba jártam, Leőwey-s voltam vagy Lajos-os…) – tudok olyan volt pécsiekről, akik együtt ittak pesti kricsmikben péntekente, még berlini bulikról is hallottam, ahol a pécsiség belépőjegyként szolgált –, amit kiterjeszthetünk identitásként egy országra is. Mi ez? Hazaszeretet? Magyarságtudat? Européer öntudat? Mire elég mindez? Ahogy tágítjuk a kört, egyre inkább fikció az egész. Nagyanyám számára a haza a szülőfaluját és a környékbeli szelíd dobokat jelentette. Ha elvonatozott – átlag húsz km/h sebességgel – Pécsre hozzánk, pár óra után már honvágya támadt. Öreg korában nálunk lakott a városban, délután kiült a ház elé, több kapcsolata lett a szomszédokkal egy év alatt, mint bárki másnak. De ha a szülőfalujáról kapott hírt – Meghalt a Kádi; lebontották a Tejcsarnokot, stb. – akkor annak komoly jelentősége volt: a Tejcsarnokot? Megmagyarázni csak filozofikus ismétléssel volt képes ezt az érzést: „Az otthon, az otthon!” Ezt csak azért hozom fel, mert próbálom elmagyarázni a fiamnak, vagy a marslakóknak azt, hogy miért nincs szolidaritás ebben az országban (Hogy miért zöldebb a fű Ausztriában!). Még nem tudom megszokni – végül is, tizenkét év már elég kellett volna legyen erre – hogy mára ki merjem mondani azt, hogy egy fasizálódó országban élünk. Vagyis ez most, aktuálisan nem jó fogalmazási irány, amióta az oroszok háborút generáltak a határukon, az a propagandájuk fő érve, hogy tőlük nyugatra mindenki fasiszta. Amennyire innen látszik, ez inkább mesterségesen gerjesztett, félelmekre alapozott nacionalizmus. Bár a nacionalizmus sokkal pozitívabb jelentésű annál, semmint, hogy arra hivatkozva akár atomerőművet, akár lakótelepet lövessünk. Ehhez gonosznak kell lenni, vagy legalább őrültnek. „Mi itthon pedig egyre kevésbé vagyunk nyitottak, egyre kevesebbet tudunk a külvilágról.”- mondta az egykori falusi tanár. Azt mondta, lemérte, hogy a külpolitikai hírek időtartama hosszabb az osztrák híradókban. Magamban megjegyeztem, hogy azt mondta, hogy „mi itthon”. Még az anyaországgal azonosul, holott évente egyszer jön csak haza. Családja nincs, a szülei meghaltak. A lakását eladta.
Régebben megmosolyogtam azokat, akik kiválasztottnak érezték magukat, netán hamleti indulataik gerjedelmén felhágva önjelölt néptribünné váltak. Sajnos nem túl ismert a Höbörgő János Mátyás Károly című színmű, amelyet nagy kedvencem, a lengyel származású európai rangú író, Stanislaw Ignacy Witkiewicz írt, kb. arról szól, miként lett egy disznópásztorból államelnök. Jókat röhögnénk a szövege poénjain, aktuális, pedig Witkacy nem kortárs szerző, 1939-ben halt meg (a szovjet és a német csapatok közé szorulva öngyilkos lett).
De ne kerülgessük a forró kását: a néptribün, mint felkent szerep hálás egy ideig, de ha valaki úgy marad, akkor mi lesz? Úgy? Hogy? Hát, ahogy mi jártunk. Adott egy éles elme, aki olvasott, van mögötte teljesítmény, felépített magának egy hatalmas üveghegyet, nevezzük őt az egyszerűség kedvéért miniszerelnöknek, aki annyira ügyes, hogy politizálás közben rabul ejtett egy országot. Az udvartartása szereti, tiszteli, de annyira, hogy ha hülyeséget mond, vagy ha zseniális ötlete támadt, ugyanolyan heves ujjongással fogadják. Ő meg kedve szerint versenyezteti az udvarát, ugyanarra a pozícióra az okos minisztere ellenében mindig állít egy másikat, hasonló területre, de félig hagymázas sükebókát. Így megvan a móka, a kacagás, megosztjuk őket, és mi uralkodunk.
III.
Talán tíz éve beszélgettem egy német barátommal az ő kancellárukról. Akit akkor Angela Merkelnek hívtak. Én dicsértem a németországi helyzetet, ő meg indulatba jött, s olyan problémákat sorolt, amelyekre én csak annyit tudtam mondani, hogy piha, meg cö! De nekik az volt a bajuk, azt érezték, az ellen lázadtak. Mi meg a magunk keleti nyomorát nyögtük. Az akkori kitörésemre ma is élénken emlékszem, meg is mosolyogtam: „De szeretnék olyan miniszterelnököt, aki unalmas! Aki nem akarja a hobbiját megvalósítani. Aki nem szeretne világnagysággá válni. Aki nem lop. Aki nem akar nyomot hagyni a világtörténelemben. Hanem csak talpal, egyeztet, latolgat, s úgy oldja meg a problémákat, hogy az mindenkinek a legkevésbé fájjon.”
Magyarázom a fiamnak, hogy miért zöldebb a fű az osztrákoknál. Miért kedvesebbek az osztrák fürdőben dolgozó magyar alkalmazottak a magyarországi fürdőkben dolgozó magyar alkalmazottaknál (ezt is észrevette). Beszéljek arról neki, hogy Magyarországon évek óta háborús helyzet uralkodik? Olyan sokszor eszembe jut Babits, hogyan kántálhatta a Húsvét előtt-et, hogy hangzott az éneklő, rekedtes hangján az, hogy „Legyen béke már!”? Babits nagyversét 1916-ban, Húsvétra írta. A mindenkori zsarnokság, gyűlölködés, elnyomatás és háborúsággal szemben lépett fel, s kinyilvánította azt, hogy a vérrel, könnyel, erőszakkal megszerzett győzelmet nem értékeli semmire a humanista, tette ezt azzal a naiv hittel, hogy a nép, vagy e nép alkalmas békére.
„Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!”
Milyen egyszerűnek tűnik a Költő javaslata. Nekem is elegem van a háborúságból drága barátaim (és nem barátaim). Itt vagyunk egy heves nyár végén, amikor még mindig meghatározza a közbeszédet a propaganda (gyakorlatilag az egypártosodó országban a pártpropaganda egybeesik az állami propagandával). Tavasszal az győzött, aki nagyot osztogatott. Kicsit azért tüntetgettek a tavasz végén… Kik is? A pedagógusok vagy mások? Ki emlékszik erre? Ja, meg volt valami a katával is a nyáron. De mi? Várjál csak, megemelték, azért tüntettek? Már nem tudom. (Na, jó, tudom mi történt, elég sokat írtam róla, de tapasztaltam, hogy már kezd a feledés homályába eltűnni.) Ameddig az emlékezetem terjed, sorolhatnám a jogaiban megsértett rétegeket. Nyugdíjjárulékot fizetők, nyugdíjasok, pedagógusok, vasutasok, egészségügyi dolgozók, diákok, hajléktalanok, közmunkások… De itt van az infláció, mert elszabadultak az árak, már nem egy-egy réteget ér a sérelem, hanem az egész társadalmat. Olyan ez, mint amikor a Kádár-rendszer bukása után kiderült, hogy hitelből költekeztünk. Most az elmúlt három ciklus gazdaságpolitikai sikerei értékelődtek le. Nem értem, miért nem üvöltenek a pesti Kossuth téren, hogy Elinfláltátok a vagyonom! Kik? Teszem fel a gyáva kérdést. Hát nem a hatalmat gyakorlók, akik szabadságharcot folytatnak egy olyan államalakulattal szemben, amelynek önként vagyunk a tagjai. Akik olyan politizálást folytattak az elmúlt két évtizedben, amely a pillanatnyi problémákra koncentrált. Nem azok, akik megemelték a saját fizetésüket. Nem azok, akik a ’tömjünk be egy lukat’ típusú politizálással dolgoznak, s nem tűnt fel számukra eddig, hogy léteznek kis problémák, de ha nem gondolkozunk eléggé előre, akkor jön egy nagy PROBLÉMA. Gyurcsány az MSZP 100 napos programjáról meg a saját kormányzásáról maga jelentette ki hogy az hamukázás volt, de mintha azóta folytatódott volna ugyanez a hazudtam éjjel, hazudtam nappal, csak más hanghordozással. Hol van az a politikus, aki kimondja azt, hogy marakodhat ebben az országban a konzervatív és a másként konzervatív oldal, attól még a klímaváltozás folytatódik?! És nem az emberiség van veszélyben – egyelőre – hanem még csak a civilizáció. Tessék mondani, elleszünk fele annyi búzával is? Mármint nem csak itt, hanem a világon. Mert a klímaváltozás ezt is jelenti. Tessenek már ennek szellemében politizálni! Nem lehet minden problémát megoldani a szavazatmaximálás szellemében, nem lehet folyamatos kampányüzemmódban dolgozni, mert nem lesz mit enni. Nem értem, hol vannak a dühös fiatalok, akiknek nem akarják elfogadni a megosztott országot, akik szakmaiságot várnak el párthűség helyett! (olvastam a Z generációról, abban azt írták, hogy ma könnyebben fogadják el a fennálló rendet a fiatalok, inkább azt szeretik, hogy megmondják nekik, mit csináljanak, semmint hogy a bizonytalanságba kényszerüljenek.) És nagyszerű, hogy megtanult egy generáció elfoglalni egy hidat. A híd szimbólum, oké, kicsit poros már, de az átjárás megállítása figyelemfelhívás. Nevetséges, hogy rutinszerűvé vált: ha tüntetünk, elfoglalunk egy hidat. Sag schon! – mondanám. Majd hazamennek! És úgy is lett.
Írtam már néhány hosszabb szöveget, megtanultam, ha a huszadik oldalon megváltoztatok benne valamit, szerencsés, ha tudom, hogy akkor a hetvenedik és százharmincadik oldalon is szükséges változtatnom, mert a dolgok összefüggenek. Úgy nem lehet egy országot kormányozni, hogy alkotmányos költségként elügyeskedünk húsz-negyven százalékokat beruházásokból (vagy nem is elügyeskedünk, hanem túlárazzuk, lepapírozzuk, a végeredmény kacifántosabb, a fehér galléros bűnözők is bűnözők, a lopás az meg lopás, hívják akárhogy).
Szóval magyarázom a fiamnak, mitől zöldebb az osztrák fű. Mert ott egy kancellár, egy kanci meg tud bikni. Vagy inkább bukni. El lehet takarítani a politikából. Ha már nyilvánvalóan lebukott. De már az első bakinál illik lemondani. Nálunk ki a bukott politikus? Volt egy köztársasági elnök, a nemzet golyóstolla, aki egy plágiumba bukott bele, meg volt az a csávó, aki a melegeket kirekesztő alkotmányt írta és egy „minden fiú mindenkivel” partiról menekült az ereszcsatornán droggal teli hátizsákkal, de ez annyira szánalmas, hogy már én is sajnálom. És még talán néhány bukott államtitkárt tudok felidézni, meg persze az Adrián (nem, a világért sem) kokózó, de egész biztosan csődörösködő polgit.
Nevetséges ez a politikai elit, következmények nélküli az ország!
Egy-egy szent őrült képviselő akad csak, aki próbál ügyeket feltárni, próbál megfelelni az esküjének. Tényleg, mi van Hadházy Ákossal? Letehette már az esküjét a parlamentben? Ki tud rajta kívül olyan parlamenti képviselőt, aki sorra tárja fel a botrányos ügyeket? Tényleg úgy tűnik, hogy olyan az ellenzékünk, mintha a kormánypárt fizetné őket. Mintha beállnának a hűbéri láncba. Az a dolguk, hogy morogjanak a parlamentben, megkapják érte a pénzt?
Hadházy a trafikmutyi miatt fordított hátat a kormánypártnak. (Illyés Gyula írta: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal/Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!)
Ki emlékszik ma már erre az ügyre? 2013-ban volt. Az emberek megszokták, szépen bejárnak a gusztustalan parkolókban letett konténerekbe, aztán leadózzák a császárnak, ami a császáré.
Hadházy azóta is egyszemélyes hadsereg (önkéntesekkel, támogatókkal a háta mögött), szinte heti, havi szinten tárja fel a korrupciós ügyeket. Persze nem mind hatalmas, nagy, mindenkit felháborító, de a kis lopás is lopás, főleg, ha pofátlanul csinálják és a mi közös pénzünket és az európai közösség pénzét lopják. De ez sem számít ebben az országban. (Mit csinál a bíróság meg az ügyészség?)
Az egyik külföldön élő barátom mondta nemrég azt, hogy a magyar ellenzéki sajtó olybá tűnik neki, mintha magának beszélne. Magyarázgattam neki, hogy ez egy gyilkos mondat, de nem teljesen igaz. Mert a hatalom kezében lévő sajtótermékek eléggé unalmasak. (Nyaralás közben egy szállodában szólt a tévé, kb. a következő mondatot hallottam: „Tavaly sokkal drágábban tudtunk eltenni barackot, mint idén.” Ekkora hazugságtól nem repedt meg a képernyő, nem szakadt le az illető alatt a szék. Én csak pislogtam, bár sosem tettem el barackot, csak vásárolni szoktam a piacon (tehát ismerem az árakat). A hatalom médiájának palettája sokszínű (-nek tűnik), a nyilvánvalóan hovátartozókon kívül vannak ellenzékinek látszók is (oké, nincsen valódi piaci helyzet az országban, alig-alig van esélye működnie egy igazán ellenzéki szerkesztőségnek, főleg televízió esetén, ami igen drága műfaj). A médiában a hatalom az orosz modellt követi. Látszólag színes, sokféle sajtótermék van a piacon, de a (nevezzük) ál-ellenzéki sajtótermékek esetén a hatalomnak fontos ügyeknél azért megmutatkozik, hogy minek adnak teret. (Rápillantottam pár napja az Indexre, csak úgy kíváncsiságból végigböngésztem az akkori címlapot, addig, amíg egy „politológus” olyan nyíltan nyomta az orosz propagandát, hogy majdnem felröhögtem, de hát mégiscsak háborúznak Ukrajnában, több tízezer halottal, több millió menekülttel. Erre nem tudok mást mondani, minthogy a pártsajtó pártpropagandát terjeszt, mérgez, hazudik. De tudom, hogy ez is csak egy vélemény.)
Azt hogyan magyarázzam el a fiamnak, hogy nemrég még olyan cselesen működött a propaganda, hogy egy fontos gazdasági döntés előtt mindig gondoskodtak valamiről, ami eltereli a figyelmet arról az ügyről. Régebben ott volt Torgyán Pubi, akit elég volt előre tolni, és megvolt oldva az ügy. Aztán alkalmaztak erre a célra embereket. Akik karakterüknél fogva hajlamosak voltak beleállni egy ügybe, és a sajtó természeténél fogva vonzódik a figurákhoz (volt oktatási államtitkár is ilyen szerepben). De ma ezt annyira fokozták már, hogy gyakorta nem lehet tudni, mi a komoly, mi a terelés. Ami ma folyik, az mentes a szakpolitikától, egyszerre szórakoztató, karakterekhez kötött, s valahogy nem látszik a lényeg. Hogy mondjuk ki jár jól az elszabadult inflációval (a magasabb befolyó adó miatt az állam). Ezt már Meggyesi Péter is alkalmazta – mértékkel –, meg utána mindenki, de most annyira elszabadult az infláció, hogy az a kérdés, ki fogja megállítani? Mert ahhoz nem elég néhány kommunikációs trükk, nem elég egy új ellenség (például az árdrágítók). Ehhez valódi gazdasági teljesítmény kell, különben a fogyasztásnövekedéshez könnyen hozzászoktatott ország azt éli meg, hogy nyomorba csúszik vissza.
És ekkora gázáremelkedéssel ki számolt? Van adat, hogy hányan fognak majd kihűlni a hideg lakásban a most következő télen? Ezt talán el lehet hallgatni néhány helyen, de arra milyen kommunikációs trükk lesz a válasz, ha ezer forint lesz a fehérkenyér kilója?
IV.
Külföldre szakadt barátaimmal még a klímaváltozásról beszélgettünk. Van, aki direkt víz mellé költözött. A kis hegyi folyó közelében úgy érzi, húsz évre biztos a helye. „Ti meg a közép-európai sivatagban fogtok marakodni?” – mondta. Javítgattam, hogy sivatag egyelőre még csak a Duna-Tisza közén van. Szabályos futóhomokkal. Meg a folyószabályozások jelentősen hozzájárultak az alföldi kiszáradáshoz (évtizedek óta ezt is tudjuk, aztán nem történt semmi érdemleges, beszélnek záportározókról, meg hogy az ártereket növelni kell, hogy a talajvíz magasabban legyen…). De igaza van abban, hogy lassan házhoz jön a mediterrán, kabócástul, meg a szieszta egyre jogosabb igényével. És tényleg lehet már olyan festéket venni, amivel le lehet fújni a megsárgult füvet és zöldnek tűnik újra!
De nem, nem ezért zöldebb a fű Ausztriában, mert lefestették. – Hanem? – kérdezné tovább a fiam. Eddigre már én is unnám a válaszokat, azt mondanám neki, hogy „Tudod mit, kérdezd meg anyádat!”
