Egy németországi iskola diákjai zenés előadással idézték meg a svábság Magyarországra településének épp 300 éve kezdődő történetét. A Fekeden és Hímesházán eljátszott darabot a német gyökereit ma is vállaló közönség meghatott örömmel fogadta. A héten pécsi városi sajtódíjjal kitüntetett Ungár Tamás Szabad Pécsnek írt riportja.
A cikk a hirdetés után folytatódik
– Siker lesz, az biztos! – jósolta Umstetter Ervin a himesházi kultúrház nagytermében, amikor péntek este fél nyolckor arról kérdeztem, szerinte hogyan fogadja majd a közönség a svábság betelepítéséről szóló, zenés színházi estet. A feleségével három gyermeket nevelő férfi még hozzátette: – Itt voltam a próbákon, engem kértek meg a mikrofonok beállítására, és akik belehallgatak, azoknak nagyon tetszett. Siker lesz, az biztos!
Este nyolcra zsúfolásig megtelt a terem, a székeken és a falak mellett állva százötvenen várták a produkciót. És a siker tényleg nem maradt el! Pedig nem profi művészek játszottak, hanem diákok, a Fulda melletti kisváros, Eiterfeld középiskolásai énekeltek és zenéltek.
A 45 perces játék annak állított emléket, hogy a Baranya megyei Himesházára és környékére 1722-ben érkeztek meg az első német telepesek Hessen tartományból, a fuldai apátság területéről.
Dél-Dunántúl a 17. század végén elnéptelenedett a török kiűzése miatt indított, többéves hadjárat következményeként, és a régió elvadult területeit, romos településeit még évtizedekig nem foglalta el szinte senki. A térség földjeinek nemesi és egyházi tulajdonosai a túlnépesedett német tartományokból csaltak ide telepeseket – földet, lakótelket és adókedvezményt ígérve.
Himesháza a múlt század közepéig német falu volt, s az 1050 lelkes település lakóinak több mint fele ma is németgyökerűnek vallja magát, így a publikum meghatott és hálás örömmel fogadta a négy jelenetből felépülő előadást, amit egy húsztagú, billentyűssel és harmonikással kiegészített fúvószenekar kísért.
Az első jelenetben azt láttuk, hogy egy házaspár, Anna és Andreas elbúcsúzott a szülőföldjétől, a második kép a két fiatal Dunán megtett hajóútjáról szólt. Aztán jött a megérkezés és a csalódás, mert Andreasék ráébredtek: rettenetesen sok munka kell ahhoz, hogy új hazájukban megalapozzák az életüket. A zárójelenetben már túl voltak ezen, s ez a kép a svábság szorgalmáról, a nehézségeken átsegítő szívós kitartásáról vallott. A darabot egy keresztény hálaének zárta, utóbbiban már együtt daloltak az eiterfeldiekkel a hímesházi tizenévesek. Minden jelenet végén hosszan tapsolt a közönség, a finálé után meg zúgott a vastaps.
A zenekar kulturáltan játszott, a két szereplő szépen énekelt, ám a tetszést – érezhetően – rendkívüli módon befolyásolta a darab létrejöttének üzenete. Vagyis az, hogy a himesháziak és az eiterfeldiek együtt idézték meg és ünnepelték közös őseiket. Ezt fogalmazták meg már az előadás előtt az általam megkérdezett helybéliek.
– Nagyon várom az előadást – mondta Wernerné Klieber Márta, s a korábban férfi szabóként dolgozó, rokkantnyugdíjas asszony megjegyezte, hogy semmit se tud azokról az őseiről, akik az 1700-as években Baranyába települtek. A családban nem maradtak történetek róluk, és ezt nagyon sajnálja.
Hübnerné Kohl Erzsébet felmenői sem őriztek meg a betelepülőkről sztorikat. Ugyanakkor a nyugdíj előtt a mohácsi bútorgyárban dolgozó özvegyasszony igyekezett tájékozódni a betelepülésről. Tudásába így avatott be: – A hajót, amivel jöttek, ulmer Schachternek, vagyis ulmi doboznak hívták, mivel Ulmból jöhettek az elsők, és a hajók alja vízszintes, olyan tutajszerű volt. A gerendák közti réseket egy hosszú szárú mohafajtával tömték be, az megdagadt és nem engedte be a vizet. A hajón hoztak magukkal mindent, szerszámokat, jószágokat, vetőmagot. Amikor megérkeztek, a hajók anyagából építettek maguknak házat. Később aztán építettek kőházat, de sokáig faházban laktak. Az első kápolnát is a tutajok fájából építették. De az a templom leégett Himesházán, akkor építettek kőtemplomot.
Ehhez persze az kellett, hogy addigra a faluban élő famíliák gazdasága izmosodjon. Az idetelepült németek sose akartak többnek látszani, mint amit megengedhettek maguknak, „presztízsberuházás”-okra nem herdálták a pénzt. Fennmaradt egyébként, hogy néhol a tutajok anyagából emelt fatemplom köré építették évtizedekkel később a kőtemplomot, és a fakápolnát csak akkor bontották le, amikor elkészült a véglegesnek szánt templom.
Az előadás után az eiterfeldi diákokat elkísérő felnőttek és a himesháziak beszélgettek, a zenekar pedig ekkor már – merthogy ők mégiscsak egy big band – szvinget játszott. Nagy kedvvel, elsöprő lendülettel, messzehangzón. Eközben beszélgettem az előadás írójával és narrátorával. Ő a 78 éves Friedhelm Bott, az eiterfeldi iskola korábbi igazgatója. A német-teológia-hittan- és testnevelés szakos pedagógus ekképp idézte fel az előadás megszületését:
– Negyven éve járok Baranyába, szerettem volna valamivel örömöt szerezni az ittenieknek. De az is fontos volt, hogy a diákjaink minél többet tudjanak a múltról, hogy tudják, mire vállalkoztak az idetelepülő németek, hogy megtanulják, mindig van perspektíva és remény, és minden nehézség leküzdhető. Ezért írtam meg ezt a darabot, és válogattam, hozzá a dalokat. A gyerekek örömmel vállalták ezt a játékot, azonnal tudták, hogy egy olyan útra jönnek, amilyet egyetlen utazási iroda sem szervez.
Az előadás bemutatásában szerepet vállaló német önkormányzat pécsi régiós irodájának vezetője, Schmidt Zoltán az előbbieket hallva fontosnak érezte a következőket:
– A baranyai németek arról tudnak beszélni, hogy miképp éltek a nagyszüleik és déd- esetleg az ükszüleik, ám a betelepülés 10-12 generációval ezelőtt történt, s arról nem őriztek meg a családok semmit. Pedig van bennük vágy, hogy tudjanak azokról az ősökről is. Ezt mutatja, hogy egyre több faluban felkutatják az 1700-as években állított sírköveket, és egymás mellé rakva valamiféle emlékművet hoznak így létre.
Schmidt Zoltán szólt arról is, hogy sok baranyai németnek – köztük neki is – mekkora élmény volt, amikor először beszélt fuldaiakkal.
A baranyai sváboknak nagy szívfájdalma, hogy gyakran nem vagy csak alig értik meg németországi kortársaikat, a német tévé és rádió bemondóit. Ám ha egy fuldaival váltanak szót, akkor szinte mindent értenek, mivel a városban és környékén lakók csaknem ugyanazzal az akcentussal beszélnek, mint a Baranyában megtelepült fuldai németek mai leszármazottai. Lévén, hogy a baranyai svábság beszéde a 300 évvel ezelőtti akcentust őrizte meg. Az előbbiek okán a most látott előadás is tökéletesen érthető volt a himesháziaknak.
Mellesleg Himesházán a legkisebbek általában ma is tanulnak németül, ha máshogy nem, oly módon, hogy a nagyszülők csak németül szólnak az unokákhoz, akik – bár mindent megértenek – többnyire magyarul válaszolnak. A falubeliek azonban őrzik a régiek szellemiségét is, a munka, a szorgalom becsületet. A geresdi dombság déli peremén meghúzódó Himesháza az utóbbi években egyre vonzóbbá vált a fiatalok számára, tudtam meg Krammné Mezei Anikótól, a falu német önkormányzatának elnökétől.
– Himesházán megtalálható minden, ami a kényelmes élethez kell – állította Anikó. – A falu tiszta, rendezett, a környék csodás, van nálunk iskola, óvoda, háziorvos, fogorvos, gyógyszertár, a közeli városokban bőven lehet találni munkát. Régebben sok fiatal és középkorú külföldre ment dolgozni, ez már nem jellemző, inkább a nyugdíjasok ingáznak Németországba, ők idősápolással foglalkoznak.
Hiába, aki a felmenőjétől ezt tanulta, az holtig nem bír meglenni munka nélkül.
