Év végi, szilveszteri cikkünk Ungár Tamás nagyon személyes tárcanovellája. Visszaemlékezés, nosztalgia, fájó és szomorú, de ugyanakkor nagyon magyar, nagyon ismerős, és mégiscsak felemelő történet a barátságról.
A cikk a hirdetés után folytatódik
- Héééé!!!… Hééééé!!!!! Gyertek!!
Kolbász rikkantása kettévágta Szombathely koraesti csöndjét 1967 októberében. A 15 éves srác a takarógyár ötven méteres kéményének csúcsáról üvöltözött cimboráinak. Kolbász, Vava, Csonti, Pikasszó és Kaclinger hat óra tájt dobták át magukat az üzem kerítésén, hogy megmásszák a kéményt. Napok óta erre készültek, most mégis elhagyta őket a bátorság: ha egy-két emeletnyi magasságra feljutottak a kémény oldalán futó vaslépcsőn, megijedtek a mélységtől, és visszahátráltak a földre. Így ment ez fél órán át, aztán Kolbász elszívott egy mezítlábas Szimfóniát, és elszántan nekiindult. A többiek bámulták, ahogy a bandavezér megállás nélkül felment a kémény csúcsára. Kolbász biztatására öt perc múlva az egész brigád fent volt.
Másnap alkonyat után megmászták a cipőgyár, harmadnap a szövőgyár kéményét. Akkor már krétát is vittek magukkal, és félméteres betűkkel felírták becenevüket a kémény falára, legfelül. Ezzel bizonyították a haveroknak, hogy tényleg fent voltak.
Kolbász és csapata a Kertész utcában lakott, pár éves koruk óta szinte összenőttek. Nyáron reggel kilenctől este nyolcig az utcán vagy egy közeli réten fociztak, esetleg a Gyöngyös patakban fürödtek. Ebédelni se mentek haza, megdézsmálták a környék kertjeinek a gyümölcsfáit, így ütötték el éhségüket. Néha „bukszáztak”, olyankor egy damilra kötött pénztárcát kiraktak az útra, és elbújtak valamelyikük házának előkertjében. Ha egy arra járó lehajolt a bukszáért, megrántották a damilt, az erszény arrébb „ugrott”, ők meg hahotáztak a megtalálón. Esős időben sátrat építettek kidobott szőnyegekből és takarókból, az udvar fáihoz kötött rongyvárat lefedték esőkabátokkal, s odabent snapszliztak órákon át. Este is kint maradtak a sátorban, Kolbász gyertyafénynél szájharmonikázott, legyakrabban a Marinát, meg Németh Lehel-számokat.
A kéménymászáskor a banda már szétesőben volt. Ketten befejezték az általános iskolát, ősztől Kolbász festőnek, Vava autószerelőnek tanult, a többiek a nyolcadikat járták a Fürst Sándor Iskolában. A nagyok pár hét alatt új társaságot találtak, de hét végén azért még összeállt a kvintett focizni, lábtengózni. Egy alkonyatig tartó lábtenisz meccs végén Kolbász szeme megakadt a közeli takarógyár kéményének csúcsát jelző piros lámpán.
- Meg kéne mászni – mondta.
- Szerintem is – bólintott rá Csonti, aki a kútba is beleugrott volna, ha Kolbász azt kéri.
Kolbász sosem élt vissza azzal, hogy idősebb, erősebb a többieknél. Vigyázott a kisebbekre. Ők meg azért is merték követni, mert úgy érezték, Kolbászt nem érheti baj. Tévedtek. Kolbász öt évig volt festő, aztán elment a Claudius Szállodába londinernek. Kolbásznak tetszett a hely: az egyenruha, a szálló előtt parkoló drága autók, az étterem pazar fogásai, a bárban muzsikáló zenekar, az elegáns vendégek és a jatt. Főleg osztrákok jöttek a szállodába, Kolbász fél év múlva már értett németül. A borravalóként kapott schillingen meg márkán a szálló boltjában illatszereket vásárolt, és azokat eladta a városban. Naponta 20-30 Atlantic- és Fa-szappanon túladott, darabján 20 forint haszonnal, ebből havonta tízezer forintot összehozott, többet keresett, mint az igazgató. Jól élt, megnősült, fia született, lakást és Trabantot vett. Később böngészte a használtautó-hirdetéseket, a BMW-kbe volt szerelmes. Talált is egyet 1983-ban. Egy pesti gebines árulta. Kolbász márkában fizetett, majd hazaindult. Székesfehérváron megállt, megvacsorázott, és közben felhívta a feleségét.
- Kipróbáltam a gépet az M7-esen, kétszázat simán tud – dicsekedett az asszonynak.
- Vigyázz, ne hajtsál vele! – kérlelte felesége.
- Innentől már nincs sztráda, ne félj, lassan megyek.
Kolbász Ajka előtt egy kanyarban kisodródott, és árokba hajtott. A kocsi ötöt bukfencezett, Kolbász azonnal meghalt. 31 éves volt.
A Kertész utcai cimborák közül Vava és Csonti volt ott a temetésen, Pikasszó és Kaclinger évekkel korábban elkerültek Szombathelyről, nem tudtak a tragédiáról. Vava könnyezett, Csonti káromkodott. Mindig is az volt a szokása, hogy mondataiba beleszőtt egy-egy káromkodást. Ebben nem változott semmit, viszont hízott 50 kilót. Gyerekkorában csont és bőr volt, 50 kilósan érettségizett, a következő öt évben ezt megduplázta. Már a katonaságnál kihízta a becenevét, később teherautósofőr lett egy építőipari cégnél, és mivel rakodás közben rettenetesen unatkozott, kényszeres evéssel múlatta az időt. A káromkodást nála nem az indulat táplálta, a temetésen azonban szívből szidta az istent, hogy ezt tette Kolbásszal.
- Ő hajtott gyorsan – védte a teremtőt Vava, válaszul Csonti olyan hangosan szitkozódott, hogy a gyászolók rászóltak.
A temetés után beültek a 4-es számú kocsmába, Csonti sört ivott, Vava kólát. Középiskolásként ebbe az ócska ivóba jártak, itt nem kértek tőlük személyit. Egyik este Csontinak hazafelé vizelnie kellett, és a Dimitrov körúton az az ötlete támadt, hogy ő sétálva engedi le a „gőzt”. Nem jött senki, így zavartalanul baktatott közszemlére kitett, csorgó férfiszerszámával. Amikor behúzta sliccét, százötven méteres csík maradt mögötte. Mire Csonti végzett, Kolbászra is rájött a vizelhetnék, ezért ott folytatta, ahol Csonti abbahagyta. Ő is húzott vagy 150 méter hosszú csíkot, amitől Kaclingernek, Vavának és Pikasszónak is megjött a kedve a dologhoz. Ha mégis jött valaki, akkor gyorsan abbahagyták. Így mentek hazáig. Akkortól, ha este együtt ittak, hazafelé menet sétálva pisiltek. Mire az ötödik végzett, az első már megint tudott. Volt, hogy a csík több kilométer hosszúra nyúlt. Az épp akcióban levőtől a többiek lemaradtak száz méterre, ezért, ha valamelyikük lebukott egy járókelő előtt, úgy tűnt, hogy azt a végeláthatatlan csíkot egyetlen ember „okozta”. Később aztán az is lett a cél, hogy lebukjanak, hadd csodálják a kívülállók az egy emberhez tartozó csík hosszúságát.
- Mekkora barmok voltunk! Bunkók, tahók, taplók! – sóhajtott fel Csonti, amikor Vava felidézte a közös vizeléseket.
- Azok – bólintott rá Vava. – Fiatalon mindenki hülye… Mégis jó lenne fiatalnak maradni. És egészségesnek.
Egyiküknek se sikerült. Négy évvel később, vasárnapi ebédnél Csonti lefordult a székről. A gutaütéstől lebénult a bal oldala. Felesége, a cipőgyárgyárban dolgozó Ági gondosan ápolta a lerokkant férfit, három kicsi gyermeke gyorsan megszokta Csonti állapotát. A nagy étvágyú Csonti a sok ülésben felszedett még húsz kilót, arca eltorzult, de nem adta fel, és ellátta magát.
Kaclinger akkor Szolnokon élt, és butikot vitt a feleségével. Anyjától tudta meg, hogyan járt gyerekkori barátja. 1989 nyarán meglátogatta Csontit. A volt cimbora a háza előtt, a járdán egy széken ült, mellette egy autó parkolt, és ahhoz az autóhoz kiabált:
- Mi csinyász?! Úgy fogod azt a kulcsot, mint szűzlány az aptya faszát!
Kaclinger megszólította Csontit:
- Mit óbégatsz az utcán, vén gazember?!
Megölelték egymást, s a hangra kicsúszott a kocsi alól Ági. Kiderült, hogy a család autója elromlott, azért feküdt alatta az asszony. Ági maga mellé tett egy ovális falitükröt a kocsi alá, és Csonti azon keresztül látta az autó alvázát, és parancsnokolta a feleségét, hogy melyik csavarra fogjon rá a villáskulccsal. Csonti elégedetlen volt felesége munkájával. Igyekezniük kellett, mert Ausztriába készültek, hogy másnap vegyenek ott egy Gorenje hűtőt. Kaclinger váltotta Ágit a kocsi alatt, és Csonti irányításával hamar végeztek. Utána bementek a házba ebédelni. Csonti gyerekei arra vártak, hogy apjuk mikor nyeli le az utolsó falatot, s utána azzal szórakoztak, hogy le tudják-e dönteni a férfit a stokedlijéről. Ez húsz másodperc alatt sikerült is nekik. Ráfeküdtek a konyha kövén tehetetlenül elnyúló apjukra, és sikongva dögönyözték. Ági eközben mosogatott, és próbálta visszafogni a gyerekeket:
- Előd, legalább neked lehetne annyi eszed, hogy nem csinálod ezt! – szólt nyolcéves fiához, aki a legidősebb volt a kicsik közül.
- Hagyjad őket – csitította nevetve a földön elnyúló Csonti – nekik is kell valami kibaszott szórakozás. Fogócskázni nem tudok velük…
Ági és Kaclinger felsegítette Csontit a stokira, pár percig béke volt, aztán a három ördögfióka újra nekiveselkedett, és nagy üdvrivalgással megint ledöntötték a székről apjukat.
Csontit öt év múlva a második agyvérzés elvitte. 38 esztendős volt. Temetésére hazajött Kaclinger. Vava is ott volt. Utána beültek az egyik belvárosi kávézóba.
- Focizol még néha? – kérdezte Kaclinger miközben három fagyigombóccal feltúrbozott somlói galuskáját kanalazta.
- Nem… már rég nem – felelte Vava, aki ezúttal is kólát ivott.
Kaclinger gyerekkorában biztos volt benne, hogy Vavából focista lesz. Apja is az volt, a negyvenes években a Haladásban kergette a bőrt. Vava technikás, remekül cselező spíler volt serdülőként, aztán valahogy eltűnt. Amikor a réten fociztak és triblizett, szpíkerként közvetítette saját mozgását: Dzsalma Szantos indítja Garincsát, egy csel, még egy, Garincsa bead, Didi megcsúsztatja Vavának, Vava elhúzza a kapus mellett, lő, gól!!! Míg ezt elhadarta, átkígyózott a többiek között, és bevágta a labdát a két ledobott póló által jelzett kiskapuba. A Vava név azért ragadt rá, mert nála mindig Vava rúgta a gólt. Másoknak is ő adott becenevet, mániákus becenévadó volt.
- A Pikasszó, miért lett Pikasszó? – kérdezte Kaclinger somlóival a szájában.
- Elsőben megmutatta a rajzfüzetét, és azt mondtam neki, olyan vagy mint egy Pikasszó.
- Olyan jól rajzolt?
- Olyan szarul.
- Én miért lettem Kaclinger?
- Megláttalak, és az jött ki a számon, hogy Kaclinger. Te is látod, hogy tiszta Kaclinger vagy.
- Az milyen?
- Mint te. Rajtad kívül nincs több Kaclinger.
Ha söröztek, Vava mindig üdítőt kért. Az apja a vasútnál dolgozott, munka után megivott két-három nagyfröccsöt, és az ki is ütötte. A sovány, magas férfi szelíd részeg volt, merev tartással, hosszú lábait dobálva ment végig a Kertész utcán, hazaérve bevert három szöget szerény portájuk rozoga kertkapujába, majd elbattyogott a tyúkudvar végében álló budihoz. A fabódé oldalához volt támasztva az a szerszám, amivel a megtelt pöcegödörből a fekáliát kimerték a kertbe, ez egy hosszú léc volt, a végére szegezett katonai rohamsisakkal: úgy nézett ki, mint egy óriási merőkanál. Vava apja piásan ezzel igazgatta a pöcében összegyűlt trutymót. Ettől olyan sűrű bűz telepedett a környékre, hogy rá lehetett könyökölni.
Vava és három nővére szerették apjukat, de örökre megutálták az alkoholt. Illetve Vava mégse örökre. Akkor kezdett el inni, amikor megtudta, hogy nem lehet gyermeke, és ápolónőként szolgáló felesége új társat talált. Munkahelye megszűnt, újabb és újabb szervizekben próbálkozott, de sehol se maradt meg két hónapnál tovább. Akkor már egy külterületi, kerti hulladékokból összetákolt kunyhóban lakott, baráti szívességből.
Kaclinger 1999 augusztusában hazautazott feleségével és két gimnazista gyermekével az anyjához Szombathelyre, hogy ott együtt nézzék meg a napfogyatkozást. Akkor futott össze Vavával. Kaclinger moccanni se tudott a látványtól, mintha Vava évek óta eltemetett apja jött volna vele szembe. A lesoványodott Vava merev derékkal, lábait dobálva ment a Fő-téren. Megszólítani nem lehetett, nem is ismerte meg Kaclingert, befelé forduló tekintettel haladt előre. Három év múlva meghalt. Kertszomszédja talált rá az ágyában. A szomszéd hívta a mentőket, amíg kiértek, a Vava ágya mellett álló műanyag kannából kiitta a megmaradt bort, hisz arra már Vavának úgy se volt szüksége, pocsékba hagyni meg kár lett volna.
Kaclinger ezt már Pikasszótól tudta meg, aki 2016-ban a Facebookon keresztül vette fel vele a kapcsolatot. Pikasszó az érettségi után kiment dolgozni az NDK-ba. Halléban kitanulta a CNC-esztergálást, abból élt. Német nőt vett el, két gyereket neveltek fel. Németország egyesítése után is kint maradt, de közben kétszintes, háromgarázsos, hétszobás, szaunás, edzőtermes házat épített Szombathelyen. Ide tért haza nyugdíjazása után, és ide hívta meg Kaclingert, amikor cimborája 2020-ban hazalátogatott szülei sírjához. Július volt, megfürödtek a kertben felállított medencében, pingpongoztak, söröztek, mutogatták egymásnak a mobiljukra mentett családi képeket a gyerekekről és az unokákról. Pikasszó végképp hazatelepült, felesége is vele tartott, sőt két fia és azok családja is. A magyarul jól beszélő két fiú is házat vett Szombathelyen, onnan Ausztriába ingáztak, mindketten középvezetőként dolgoztak egy-egy burgenlandi cégnél. Pikasszó német nyugdíja közelítette a milliót, ennek ellenére ő is átjárt Ausztriába egy üzemhez, ahol munkavezetőként alkalmazták. Azt mondta, nem akar leállni, unatkozna.
- Neked sikerült – bólintott elismerőn Kaclinger –, örülök, hogy jól mennek a dolgaid.
- Te se panaszkodhatsz – válaszolt Pikasszó.
- Nem, nekem is megvan mindenem, csak sokat gondolok Kolbászra, Csontira, Vavára… Nekik miért nem?… Nem voltunk jobbak náluk…
- Szerencsénk volt.
A rájuk szakadó rosszkedvet a régi kalandok felidézésével próbálták elűzni.
- A takarógyári kémény tetején majdnem összecsináltam magam – vallotta be Pikasszó. – Ha a gyerekem ilyet csinált volna, és megtudom, nagyon eltángálom.
- Én is – hagyta rá Kaclinger. – Meg akkor is, ha hugyozva menne az utcán.
- Úristen, de nagy barmok voltunk!…
Pikasszó éjszakára ott tartotta Kaclingert, de lefekvés előtt még fejszellőztető sétára indultak. A csónakázótónál mindkettőjükre rájött a vizelhetnék.
- Na, egy utcai hugyozás? – vetette fel Kaclinger.
- Nem merném – ismerte el Pikasszó. – Pedig jó volt. Soha annyit nem nevettem, mint akkor. Boldog lennék, ha megint csinálhatnám. Jó volt fiatalnak lenni…
- Mit adnál érte, ha újra az lehetnél? A házadat?
- Nem, semmit nem adnék oda. Ahhoz, hogy idáig jussak, kellett minden. Az utcai hugyozás is. Meg az is, hogy később már nem csináltam.
- Nekem már nem is igen menne, oda a prosztatám. Műteni kell.
- Nekem is.
- Hányszor mész ki éjszaka?
- Kétszer.
- Én néha tízszer is. De ötször mindig.
- Te nyertél.
- Most se bírom tovább.
Odaléptek az egyik fűzhöz, ami ágait a tóba lógatta, s a levelek takarásában elvégezték dolgukat.
- Ez nagyon fáin volt – sóhajtott Kaclinger.
- Az… – morgott Pikasszó. – Minden jót meg kell becsülni.
