A Pécsi Harmadik Színház műsorra tűzte Tasnádi István Kartonpapa című groteszk fekete-meséjét, a történet elnagyolt, lóugrásokban halad, a néhol drámai, néhol tragikomikus cselekményt jóértelemben vett következetlenségekkel dolgozták ki az alkotók, s közben megmozgattak valami nagyon ősi, zsigeri tudást is a nézőben a családról, hatalomról, s teszik mindezt pofátlanul röviden.
A cikk a hirdetés után folytatódik
,,Nem lehet hova hátrálni a valóság egyre meredekebb abszurditása elől, a túlzás mint dramaturgiai eszköz a mindennapi életünk része lett… E társadalmi tablóban nagyjából elfogulatlan képet akartam mutatni arról a szellemi közegről, amiben élünk” – mondta művéről Tasnádi István egy interjúban.
Tasnádi vállalása sikerült. Nem is akármilyen minőségben. A Pécsi Harmadik Színházban Herczeg Adrienn állította színpadra a darabot, amit először 2018-ban, Székesfehérvárott játszottak. Mire képes Tasnádi drámája? Lehet rá jelzőket keresni, olyan mint egy Dogma hangulatú, kései Ionesco darab, vagy mint egy mai Örkény István szöveg? A Kartonpapa alapvető kérdéseket feszeget, befogadóként éppúgy lehet rajta röhögni, mint ahogy kegyetlenül fájni is fog közben az, amit látunk. Kapunk egyfajta szembesítést jelenkori társadalmi kérdésekkel, a jelenlegi állapotokkal, s azzal, hogy szükségünk van-e itt Közép-Európában továbbra is az Őrnagy úrra, egyfajta “szuperegóra”, aki most éppen a Kartonpapa nevet viseli.
A történetet kevesen ismerik, a szüzsé annyi, hogy Károly elhívja ebédelni testvérét, Évát, aki megrekedt valahol a gyász tagadó fázisában. A két család feszengve telepedett le az asztalhoz. Ebéd közben a kényszeredett, teleregényeket idéző abszurd társalgásban szóba kerül az igény szerinti szoptatás, a tápszeres táplálás viszonya, az egykori közös nyaralásokkal együtt minden emlék, ami látszólagosan összetartja a családot. Ebéd közben minden érték és minden egyes szereplő fokozatosan a darabjaira hullik az egyre magasabb fokozaton izzó társalgásban: a házasság éppúgy megsemmisül, mint az elszakíthatatlannak vélt szülő-gyermek kötelék, vagy egy-egy személy integritása is a felszínre kerülő indulatokban. A két család eltérő értékek alapján alakította ki az életét, a megosztottság eredménye elsősorban nem egyfajta „Kulturkampf-ként” nyilvánul meg: liberális családmodell kontra keményvonalas konzervatív család, hanem kinek-kinek a maga élethazugsága mutatkozik meg pszichés betegségekben, alkoholizmusban, élethazugságokban… De Tasnádi szövege azért hat ennyire félelmetesen élesen, mert dramatikus eszközrendszerrel mutatja meg a Közép-Európában szokásos rendteremtő eszmei háttér működését.
Éva (Bacskó Tünde) kényszerképzete az, hogy a nemrég meghalt férje él, ehhez asszisztál a család többi tagja, a fia (Kecskés Alexisz) szinte a skizofréniát súroló módon bevonódva, Éva testvére Károly (László Csaba) és Károly felesége, Juci (Darabont Mikold), vagy lánya (Szatmári Alíz) különböző módon mutatják meg, hogyan lehet ebben a kényszeredettségben létezni. Az előadás igazi főszereplője egy konkrétan kartonpapírból kivágott hatalmas férfifigura: ő Kartonpapa.
Tasnádi darabjában alapkérdés, hogy a darab szereplői tudnak-e mit kezdeni magával a szabadsággal. Az ebben a darabban a félelmetes, hogy a mindannyiunk életéből ismerős szituációk, hangütések be-beszippantják a nézőket – az előttem, mögöttem, mellettem ülők különböző módon reagálták le a színészek „mélyütéseit”, elementáris a hatás, tényleg. A rendező a darab „vacsoracsata-jellegére” tette a fő hangsúlyt, és úgy tűnt, az eredeti szöveghez képest még inkább tagadja a szabadság lehetőségét. Vagyis ebben az esetben (talán) szerencsésebb szabadosságról beszélni. A nagytempójú előadás közben József Attila Levegőt c. verse jutott eszembe:
„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet”
Mondjuk, a versét amiatt is érdemes újraolvasni, mennyire pontosan érzett rá valamire, vagy érzett meg a költő!
„Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.”)
Herczeg Adrienn megmaradt Tasnádi látomásának kereteiben, az általa felvázolt színpadi modellből nem lépett ki. Az előadásban fontos szerepet kap a zene. Lady Gaga Bad Romance című dala több verzióban is elhangzott pl.: a Postmodern Jukebox előadásában, majd ugyanezt vonósokra tették át (talán erről a verzióról van szó).
A dal által keltett emóciók fontosabbak, mint a szövegvilága (kedvenc sorom: „Akarom a szegekkel teli bőröd csókját a homokban”), mert mintha Juci (Darabont Mikold) lelkének kaotikusságát mutatná meg a dal előadásának stílusa. Az előadásban talán éppen Darabont Mikold alakítása volt a legmeglepőbb, a táncjelenetében felszabaduló energiáján például nem egymagam csodálkoztam el.
A zene mellett a díszletre és a jelmezre is nagyobb hangsúly nehezedett a szokásosnál, a Renyagyár és a Papír Panír magas színvonalon támogatta a rendező munkáját: mintegy stilizált, rajzfilmes világba „emelődött” be az előadás, ezáltal könnyebben fogadható el a jelenetsorok szaggatottsága.
Tasnádi darabjában azonos fontosságú szerepeket kaptak a színészek, mindegyikük lehetőséget kapott az át- és a visszaváltozásra, ezt remekül megkomponálta a rendező, viszont az előadás hosszán – nincs rá jobb szó – fennakadtam. Tapsrenddel együtt tartott az egész egy órán át, tehát a nettó játékidő bő ötven perc. Ami egyetlen jó felvonás hossza egy Ibsen-előadásban. És oké, nem kell nyújtani, mint a rétestésztát, de még annyi lehetőség maradt a szövegben, amit nem elmondani, hanem eljátszani lehetett volna, ami nem feltétlenül lett volna nyammogás, hanem mondjuk a Bacskó Tünde által megformált alkoholista nő figuráját lassabban, részletgazdagabban kibontani érdemes lett volna, mert az összhatás úgy még súlyosabb lehetett volna. Mi lehet a zanzásítás oka? Herczeg Adrienn rendezte már ezt a darabot az OSZIP Pécsi Színészképzés keretében, ami nyilvánvalóan kiindulópont volt vagy lehetett, és ő talán éppen arra jutott abból is táplálkozva, hogy ennek a darabnak a tömörség áll a legjobban. De oké, lehet pofátlanul röviden is fogalmazni, Pilinszky János első kötete 19 versből állt, aztán mégis milyen fontossá vált. De ilyen képességű színészek társaságában boldogan eltöltöttem volna még időt! Így második felvonásnak ott marad a néző maga, vagy akivel a színházba ment, többek beszélgetésébe belehallgattam. Ki-ki, a maga szintjén próbálta magyarázni az előadást, hogy miért volt olyan, amilyen. Szóval van második felvonás is. Csak az már szorgalmi feladat.
Az, hogy Herczeg Adrienn rendezésében a tekintélyszemély – Kartonpapa – visszatérésével kvázi helyreáll az eredetileg megszokott rend (az úgy csinálunk, mintha minden harmonikus rendben lenne), félelmetes társadalmi összefüggésrendszerre világít rá. Mert ez a felettünk álló apafigurával bíró társadalmi tabló a maga nyersességében, a végtelenül nevetséges, köldöknéző kisszerűségében valóban a mai Magyarországon születhetett meg. Csak itt? Talán nem túlzás ezt mondani. Ez az a tekintélyelv, amivel – amióta az eszemet tudom – harcban állok – illetve azt gondolom, sokunk nevében írhatom le ugyanezt többes szám első személyben is: (ilyen, olyan módon) harcban állunk.
