El lehet gondolkozni azon, hogy jó ötlet-e ma Spiró György Csirkefej című darabját újra színpadra állítani (jó). Egyrészt 1988 óta annyi minden történt, a darab szabadszájúsága ma már kevésbé meghökkentő, az eredetileg Gobbi Hildára írt Vénasszony c. szerep mindig is nehezen volt kiosztható (már a szöveg is iszonyat nehéz, másról nem is beszélve), másrészt, a darab a görög drámai forma tökéletességét követve örök emberi kérdéseket vet fel: baszdmegelve keressük a végső kérdésekhez illő válaszokat (is). Vincze János vezetésével a Pécsi Harmadik Színháznak megint sikerült érvényesen megszólalni, azaz röhögünk, közben fáj, de ne ezen vekengjünk!
A cikk a hirdetés után folytatódik
A színpadi tér-idő mindig stilizált, különösen összetorlódnak a világban egymástól függetlenül létező időpillanatok egy-egy premieren. Méginkább, ha a darab egy 34 évvel ezelőtti bemutatójának szereplői – ha nem is az összes – ott ülnek a nézőtéren. Bódis Irén már nem ülhetett ott, ahogy Muschberger Ágnes sem, Szebeni János (Szebi) és Sipos László (Sipi) sem, épp az ő tragikus halála jelentette a régi előadás végét, egy pesti vendégjáték után Pestről hazafelé… máig is sokszor felmerül Sipi halála, alakításai, ahogy Bertókot szavalt, vagy ahogy előadta a Halál kilovagol Perzsiából-t. De ott ült a nézőtéren Uhrik Dóra, Krasznói Klára, Inhóf László, Csizmadia Gabriella és Fekecs Beáta is. A rendező egy és ugyanaz a személy, 34 éve és most is: Vincze János.
A Pécsi Harmadik Színház maga is egyfajta díszletelem: a ma már műemlékszámbamenő, az érett szocreál stílusjegyeit felmutatni tudó épületben fogant színház évtizedek óta közvetíti a kortárs színházművészet legjobbjait a régióban egyedül.
Az előadás díszlete egy bérház udvarát jelöli ki. Hogy ez most a fővárosi „nyócker”, vagy a pécsi rácvárosi, esetleg egy meszesi lepukkantabb belső udvar lenne? Majdnem mindegy. Pesten pár éve egy ilyesmi környéken járva láttam azt, hogy egy ilyesmi házból hozott ki valaki konkrétan egy vödör szart és öntötte ki az utcára, az esőcsatornába. Pécsett is lehet találkozni a naturalizmus ilyenfokú felburjánzásával. Vincze előadásának díszlete felmutatja a lepusztult bérházat, a játék keretét, ahol árad a reménytelenség, ahol senkinek nincsen esélye a felkapaszkodásra, ahol mindenki zuhan a vég felé.
Vincze János dramaturgként az előadást jóval feszesebbre húzta-gyúrta az eredetinél (de érzésre még így is bőven megmaradtak a 4-5 főszerepes Spiró darab nagymonológjai), az előadás szabadszájúsága inkább derültséget okozott a nézőtéren, csak elvétve néhány felhördülést (Inhóf László elmondása alapján 34 éve ez sokkal hevesebb közönségreakciót váltott ki). A Csirkefej Vincze mai felfogásában inkább szólt egyfajta istenkeresésről, mint az eredeti darab. És az időről.
A Csirkefej esetén az az első feladat, hogy kitaláljuk, ki legyen a Vénasszony! Anno Spiró nyilatkozataiban elmondta, hogy az Imposztort Major Tamásnak írta, majd Székely Gábor biztatására Gobbi Hildának is írt egy darabot.
Egy színésznőnek nincs életkora, de Bacskó Tündéről az, hogy Vénasszony szerepét játszhatná el a Csirkefejből, vagy hogy Mirigy legyen a Csongor és Tündében… az még nem jutott eszembe. Sokszor leírták róla, hogy mennyire egy karakter Csomós Marival, erről nem tehet, s ebben az előadásban az igazságkeresése, kitörései elviszik oda, ahol már nem az a kérdés, hogy hány éves. Hanem azt az embert látjuk ott, aki a maga korlátoltságában, naivan hiszi, hogy van valami oka annak, hogy ő a világon van. Hogy isten, sőt Isten figyel rá, figyelmezteti. Annak, hogy valaki megöli a macskáját, csak úgy talál értelmet, ha figyel a jelekre. Emlékszem még Gobbi Hilda alakítására, ahogy jellegzetes hangján magyarázott, bár csak felvételről láttam a legendás előadást (hajdanában élő színházi közvetítések is leültettek egy-másfél millió embert a tévé elé ebben az országban), ő egészen más karakter volt, mint Bacskó Tünde. De mindkettejükre jellemző a magas fokú intenzitás, és hiába vett vissza magából Bacskó, hiába építkezett pontosan, mégis nehezen lehetett másra figyelni a színpadon, ha ott állt, mint rá. Mennyire terhelhető ez a színésznő! Játsszon Kurázsi Mamát, Karnyónét, s egye fene, a Mirigyet is megkaphatja!
Ahogy néztem a premiert, újra és újra az idő kérdése foglalkoztatott. Mikor játszódik az előadás? Az érett Kádár-kor szocializmusában? Ma? (Elhangzik egy mai bolthálózat neve) Vagy ez mégiscsak egyfajta kevert idő? Vagy megállt az idő? Netán leírt egy szép kurflit? Ahogy a magyar társadalom mozgástere az elmúlt fél évtizedben szűkülni látszik (mintegy visszakanyarodunk?), s hasonlóan perspektívátlanná válik a társadalom, mint az antivilágban? Vagy tényleg csak megállt az idő, ebben az udvarban lényegében mindegy, mikor van a „most”.
Hogy a két rendőr mai rendőrruhában tökéletesen hozza mind a kádári, mind a mai korszak nihilizmusát, attól pont nem lesz könnyebb eldönteni. És persze a színpadon a közönségnek bármely háttal pisilő férfialak, bármely korszakban nevetséges, prosztó, vulgáris… És mégis nevetünk rajta. Akkor és most is. Mert ilyen a hatalom? Nem túl okos férfiak jelennek meg a képviseletében. Nem teljesen egybemosható az akkor és a most, mert ma egy kicsit másmilyen, de mégiscsak ráismerünk. Az emberi gyarlóságra. Ami örök.
Valahogy ez a 2022-es, december 13-án bemutatott előadás a karakterekről szólt. Viselhetné a karaktertragédia alcímet. Nem is a társadalomról, vagy a társadalom bírálatáról, vagy bármilyen bírálatról, üzenetről. Nem, ez az előadás az emberről szólt. Tizenkét szereplő, tizenkét karakter. Tizenkét ember, és tizenkettőnél jóval több tévedés, rosszul feltett kérdés, s ki tudja, hány kudarc. Megannyi emberi kudarc.
Csirkefej 1988 – A fotógaléria forrása: Pécsi Harmadik Színház
Vincze János remekül oszt szerepet, pedig nem csupa karakterszínésszel dolgozik. Ha a Srác és a Haver – Tatai Gergő és Fischer Norbert – életkorára gondolunk, másfél-két évtizeddel túl vannak az általuk játszott figurán, aztán mégis működik a játékuk. Tatai Gergő Sráca inkább szökött börtönből, mint nevelőintézetből, iszonyatosan kemény, koncentrált figura, a végsőkig hisz az apjában, ölni is kész érte. Fischer Norbert Haverjának minden mindegy, minden csak egy buli, erős színpadi jelenlétével Tatai Gergővel együtt, egymást erősítve jelenítenek meg olyan indulatokat, amik ritkán láthatóak.
Bacskó Tünde és Tatai Gergő mellett az előadás másik főszereplője a László Csaba által játszott Apa figurája. László igazi karakterszínész, az Apában alázatosan megtesz bármit, amit a szerep megkíván, talán ez a szerző által legjobban megírt szerep a Csirkefejben. Az Apa remekül mutatja az alkoholista működésmódot, László naturalizmusa remek játéklehetőséget kínál az előadás többi szereplőinek a hozzá való viszonyuláshoz.
Az udvar másik meghatározó lakója a Nő, szintén karakterszerep lenne, de nem karakterszínészi eszköztárral viszi színre Frank Ildikó. Ez a szívtelenül buta Nő a fel-felbukkanó őszinteségi rohamaiban fokozatosan leleplezi az őrültségét. Frank sokszínű színészi eszközzel, hol naturalistán, hol erősen ironikus játékmóddal oldja meg a feladatot, s így lesz a mindenki által csodált gyönyörű nőből fokonként szánni valóbb, szerencsétlen pária (ahogy mindenki a vesztes oldalon áll az udvarban).
A Tanár karakterét Bánky Gábor jeleníti meg, pontos játékkal adagolva az értelmetlen-értelmiségi szerepkörébe fagyott figurát, az öregedő tanár urat bordószín fürdőköpenyben éppúgy van jelen, mint felöltözve Ady-szatyorral a kezében, a kisboltból hazabandukolva (azon tűnődtem, hogy vajon csak egy borosüveg volt-e a szatyrában).
Az előadás meglepetését nekem az Anya, azaz Tamás Éva jelentette, ugyancsak pár epizódnyi a szerep, de percekig is eltartott, mire felismertem a karaktert játszó színészt. Hihetetlen erővel sugározta a félbolond nő értelmetlenségét, őrületét (mintha nem is magyar színházban lettem volna, hanem egy no drámát néztem volna). De az összes karakter pontos választás volt, a Götz Attila-Bera Márk kettős (a Törzs és Közeg kortalanul síkhülye rendőrpárosa) is hiba nélkül játszotta le a néha börleszk-koreográfiát, a néha bohóctréfába illő dialógusokkal együtt. Ahogy Hollósi Orsolya Bakfisként, vagy Somogyi Bianka Csitriként is tündökölve mutatta meg a ’80-as évek kamaszlányait 2022-ben. Sőt, Zengő Ágnes Előadónője szinte „fájt” örök bürokrataként.
Vincze János bebizonyította, hogy Spiró György klasszikussá vált szövege ma is működik, sőt megrázóan kegyetlen előadás született.
A Csirkefej egy tragédia, a Vénasszonyt megölik százezer forintjáért egy kisbaltával típusú szüzsé párjainak megtalálásához elég ma áböngészni egy bulvárújságot, s ott találunk hasonlót a hírekben, akár egy üveg borért is… A színpadon a tragédia hol abszurditásig fokozódott, hol a Vénasszony istenkereséséig csendesült, közben, zsigerből, természetesen röpködnek a baszdmegek, úgy kapcsolódnak ezek a kötőszavak a mai társadalmi nihilhez, mint nyálcseppek a beszéd levegőjéhez.
Aki tudja, nézze meg ezt az előadást! Ott ültünk talán 220-an az egykori Ságvári Endre Művelődési Ház szocreálban fogant épületében, jól esett közben az előttem ülő Spiró Györgyre pillantani néha (ha már ott ült a látóterem szélén), s konstatálni, mikor mosolyog, biggyeszt, vagy ül bevonódva a Mester. És zúgott a taps a végén, harmadik, tán negyedik húzásra is visszajöttek a színészek a tapsrendre, közben felállt Spiró, s fejet hajtott a közönségnek, s Vincze János is kiintegetett a Szerzőre mutatva a fénypult mögül egy ablakon. Ez a kis, városszéli társulat megint összehozta azt, ami sok sokkalta gazdagabb, nagyobb társulatnak nem megy ebben az országban: egy pontos jelentést az emberről.
Ma már nem az egykori cenzorok, pártbizottságok fafejű vezetőinek betiltásától kell tartani (az ősbemutató is csak egy elvtárs engedékenysége miatt nem lett betiltva), hanem a hatszoros-hétszeres, ki tudja milyen rezsiáron adott gáz és villany keretezte rögvalóságtól.
Ja, és Pinczehelyi Sándor plakátja most is telitalálat!
Hajrá Csirkefej! Hajrá Harmadik Színház!
