Újabb írást közlünk a Szabad Pécs Karácsonyi történetek című sorozata 2024-es kiadásában, de most – kivételesen – egy, a napokban a szerző privát Facebook-oldalán már megjelent tárcát, amelyet most az ő hozzájárulásával adunk közre. Körtvélyesi Lászlót, Körtét nagyon sokan ismerik Pécsen és távolabb is, elsősorban fotóművészként, de csaknem mindenki tudja róla azt is, hogy vadászember, és hogy eredetileg erdészeti technikumban tanult. Ahogyan az is ismert vele kapcsolatban, hogy tud történeteket mesélni (életrajzi ihletésű könyve, a Szigetközi Körténetek 2016-ben jelent meg). Az alábbi történet egy karácsonyfa beszerzéséről és egy meghatározó találkozásról szól.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Karácsonyi történetek című sorozatunkban idén már olvashatták Ungár Tamás Az őrangyal című novelláját, Halmai Tamás, Aknai Péter, majd Balogh Robert verseit.
Karácsony előestjén erős hóesésben indultam anyám biciklijével a lóvári erdőn túli munkahelyemre. Bár tudtam, egy lélek sem dolgozik ilyen hóesésben a Mosoni-Duna jobb parti vágásterületen, de a nekem ígért fenyőfát csak haza kell hoznom valahogyan.
Korábbi években a fenyőfa beszerzése apám férfias feladata volt, de ő már néhány éve magunkra hagyott bennünket.
A több kilométeres utat megtenni kétszer annyi időbe tellett, mint a száraz hidegben, a Bezenye felől fúvó erős északi szél és az aszfalton csúszkáló bicikli miatt. Könnyeim a széltől-hidegtől majdnem az arcomra fagytak, kesztyűm körbefagyta a kormányt, lábaimat már nem éreztem a merevre fagyott gumicsizmában.
Nem adhattam fel az utam, mert ugye a fenyőfa meg a fene nagy elhatározásom, hogy egy erdésznek készülő gyerek gyakornok soha nem adhatja fel.
Ahogy lekanyarodtam az országútról, az erdőben az ösvényt inkább csak éreztem, minthogy láttam volna, de a szél legalább egy cseppet alábbhagyott. A munkaterületen senki, csak egy apró füstcsík jelezte a hó alól a tegnap hamuval betakart tűzrakóhely parazsát. Kicsit küzd még az életéért a meleg fészkében, de karácsony teltével biztos új tüzet kell helyette éleszteni.
Néhány éve az erdőt a szántástól elválasztó barázdában a magról kélt lucfenyőcsemete hófehér ruhába öltözve, némán várt, talán érezte a sorsát! A kis fejsze negyedik csapásától csendben elfeküdt, újra zöldnek látszottak a tűlevelei.
Madzaggal felkötöztem a csomagtartóra, visszafordultunk, és követve az idevezető nyomomat, hazafelé indultunk. Negyedóra elteltével a nyomomat teljesen befújta a szél. Olyan erővel szakadt a hó, az volt az érzésem, ha gyorsabban haladnék, beleütköznék a hó függönyébe… Hallottam a hóesést! Leszegtem a fejemet, úgy kicsit többet láttam az előttem hó alá búvó erdei ösvényből.
Egyszerre csak úgy éreztem, mintha nem lennék egyedül, mintha figyelne valaki. Felnéztem, és villámgyorsan leugrottam a bicikliről, és ösztönszerűen a szarvasagancs nyelű vadásztőrömhöz kaptam.
Néhány lépésre előttem, pont az utamban egy szarvastehén állt némán, mozdulatlanul. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem a puha, meleg illatát, és láttam a finom mozgással szagmintát kereső orrlyukait. Hátán a szőr sokkal sötétebb csíkban húzódott a megolvadt hótól, és fehéren gőzölgött, simult bele a függőlegesen szakadó hóba. Olyan csend vett körül bennünket, hogy a szívem kalapálását is hallottam.
Bár egész gyermekkoromban szarvasokat kerestem a Szigetközben, most láttam meg élőben a legelsőt. A sós könnyeimet, amelyek a hidegtől, a félelemtől és a csodálkozástól kéltek, már a számban éreztem.
Micsoda különös találkozás : mindketten nagyon megilletődhettünk. Nekem az első élő gímszarvasom, neki meg az első biciklivel közlekedő, fenyőfát szállító, zöld kalapos erdészgyakornoka!
Nem tudom, meddig néztünk farkasszemet, nekem nagyon hosszú időnek tűnt. Ő mozdult először, pár lépéssel túllépett a gyalogúton, majd megint megállt. Nem látszott rajta, hogy félne, már az enyém is elszállt. Az erdőhöz tartoztunk mindketten.
Ahogy lassan körülnéztem, jobbról, balról, elölről, hátulról gőzölgő, mozdulatlanul engem figyelő szarvasokat láttam. Be voltam kerítve! Sok csodával találkoztam már a Szigetközben gyerekkoromban, de ehhez hasonlót a legnagyobb lázálmomban sem éltem át.
Nagyon későn, már majdnem sötétben értem haza. Anyám a Lucsony utca elejéig az aggodalmával elém jött, amint meglátott, csak annyit mondott: tudtam, hogy nem esett bajod, de azért aggódtam miattad a hideg miatt, utánad küldtem egy miatyánkot.
Másnap a szoba melegében a szaloncukorral, gyertyákkal és csúcsdísszel díszített, addigi életem legszebb karácsonyfájának örülhettünk anyámmal és három testvéremmel.
Nekik nem sokat jelentett az erdei kalandom, nekem viszont örökre beleexponálódott a tudatomba a hófehér erdőben gőzölgő szarvasrudli különleges látványa. 1964 karácsonyát éltük.
19? Lapot!
