Telihay Péter Don Juan rendezését január 21-én mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház. Merész vállalás, egyszerre érzékeny és bátor a rendező, roppant társadalomkritikus ez a klasszikus darab, ráadásul a Moliére évforduló idején mutatják be, nem eldugva a Kamarába, hanem nagyszínpadon, nem sztereotip szereposztásban…
A cikk a hirdetés után folytatódik
Don Juan figurája vándortéma az irodalomban, drámák, regények, és zeneművek sora keletkezett a merész nőcsábász története alapján, hol a beteljesíthetetlen szexuális étvágy, hol az újdonság folyamatos kergetése, hol pedig az idealizmus vagy épp az infantilizmus kerül a adaptáció centrumába. Telihay rendezésében Don Juan egy kiégett, kiöregedőben lévő rock-, méginkább alternatív zenész, akit a környezete különleges kisugárzású emberré magasztosít.
Az Új Színházban Székely Gábor rendezésében láttam az 1996-ban bemutatott Don Juant, annyira meghatározó élményt jelentett, hogy azóta elkerültem a darab egyéb bemutatóit. Miért? Mert Székely újrafordíttatta Petri Györggyel Moliére Don Juan-ját (Pécsett is e szöveg alapján készült az előadás). Cserhalmi György megformálásában egy liberális értelmiségi jelent meg a színpadon, nem egy szimpla nőcsábász, aki igazából Istennel vitatkozott, a rendező pontos, gyilkos elemzését adta a rendszerváltás utáni évek honi valóságának, s képes volt költőiséget is csempészni bele – többszáz egyszerre felgyulladó gyertyalánggal.
Telihay előadásának díszlete disztópikus, a jelmezek is sötétek, furcsák, baljósak. Az előszínpadon magasan látható kétoldalt egy-egy barokk festmény, lovasjelenettel megidézve valamit a nemesi hagyományokból, de minden ülőbútor, asztal koszlott, festékspray-vel lefújt, mindent belepnek a tegek, graffitik, a földön szemét, a vasfüggönyön rozsda…
Telihay Don Juanja egy gitáros sztár, kicsit mintha Jim Morrisont gyúrnánk össze a Hair Bergerével, és a két elvonó közötti időszakában lebegő mai sztárok alakjával. Cserhalmi Don Juan-ja az Istent hívta ki, a pécsi előadásban a címszerepet formáló Köles Ferenc inkább a hiánnyal birkózott. Nem Isten hiányával, hanem inkább a „nagy büdös” semmivel! Nem a szexus miatt csábította el a nőket sorban, hanem amíg csábított, akkor mintha érzett volna valamit, vagy korábban érezni vélt valamit, azt próbálta előhívni.
De Don Juan nem szexfüggő, gyakorlatilag Telihay rendezésében már csak filozofálni látjuk. És ha ennyit beszél róla Don Juan, akkor impotens – vetődik fel a jogos kérdés a nézőben. Ezért akció közben is megmutatkozik az antihős, felvillantja, milyen remek manipulátori képességekkel rendelkezik (vagy rendelkezett korábban), az első felvonás második felében, a moteles jelenetben két cselédlányt is magába bolondít egyszerre. Ha nem a szexualitás érdekli, akkor mi? Részben a kihívás, részben akció közben a totális nihil mintha elillanna kissé, de már ez is alig-alig jelent motivációt. A Telihay Péter-féle Don Juanban a nihil igazából társadalomkritika. Nem kér az Apja fémjelezte hazug világból. Szinte megállt a kés a levegőben, Don Juan nagymonológjában – másfél percnyi volt talán, ki-kinézett a monologizáló Köles, akárcsak egy Brecht-darabban szokás – a színész hangja alá mintha bekúszott volna egyszercsak egy megdöbbent „óh!” is a premierre érkező előkelő közönség soraiból. A monológban megszólított képmutató társadalom a mai világi hatalmának farizeusait is arcul csapja. Na persze kérdés, ki veszi magára, hogy róla beszéltek, mint képmutatóról? Petri György (a darab fordítója) azt írta, hogy „Hősünk tehát sivár és nyomasztó racionalista.” Egyetlen igazságban hisz, abban, hogy kétszer kettő az négy. „…a matematikában járatos ember számára az aritmetika szabályai semmiképpen sem hittételek.” – írta Petri (A műfordító dilemmája, Lettre, 1995. Tél).
Telihay rendezése sok terhet pakol az előadásra, néhány ponton értem, érteni vélem, hogy mit, de több alkalommal mélynek látszó felszínesség, esetlegesség kerekedett ki az előadásból. Ilyenkor arra gondolok, hogy kevés volt a próbaidő, vagy a színészek egy része csak végrehajtotta a feladatát, nem éreztem intenzitást, izzást, csak néhányakban. Mondok egy másik példát, az első jelenetben felrúgtak egy sárga kukát, a második jelenetben megint felrúgták ugyanazt a sárga kukát. A színházrajongó énem már várta, hogy a harmadik jelenetben is felrúgják azt a „rohadt” sárga kukát, de elfeledkeztek róla. Ott maradtam a kétségeimmel, hogy akkor véletlen volt, hogy mindkétszer egy megcsalt, sértett ember rúgta fel? Véletlen volt, hogy sárga kukát rúgtak fel (a kínai kultúrkörben a sárga az erotika színe). Ugyanilyen volt az előszínpad szűk terébe telepített elhanyagolt lakásbelső, ahol Don Juan bujdokolt. Amikor felemelkedett a vasfüggöny, a mély, tágasabb térben elevenebb lett a cselekmény, aztán visszatértünk Moliére darabja szerkezetéhez (folyton ide-oda rángatja szegény Don Juant), s mikor legközelebb is felemelkedett a vasfüggöny, már nem pörgős, eleven akciójelenetet láthattunk a tágas színpadi térben. (Persze ilyesmire nem sokan figyeltünk, ahogy láttam, a közönség jól szórakozott).
Néhány jelenetben megidézve éreztem a Pécsi Nemzeti Színház korábbi nagy korszakát, mikor is Mohácsi János rendezései végén akár sellő is úszkált a színpadon és sorra hozták el az Országos Színházi Fesztivál (mely akkoriban Pécsett rendeztetett, de hála a jó Vidnyánszkynak, megszabadította tőle a várost) díjait.
Amikor szólt a zene, a színpadi szereplők megelevenedtek, azon a hőfokon mozgott a darab, amit lehet hogy csak én vágytam. Maga volt a teátrumi gyönyörűség az a jelenet, amikor készült Vasárnap úr (Götz Attila) vacsorája, mert a Köles-Götz dialógusra ráénekeltek, s az evőeszközökkel, mint ritmushangszerekkel hozzácsörömpöltek, kopogtak… A színészek is élvezték, a közönség is élvezte az invenciót, s úgy elemelkedett a produkció! A színpadra került egy harmonika, s Wenders után talán egy másik filmes alkotóra gondolhattunk: Frederico Fellinire. De ugyanígy felröppent az előadás Köles experimentális gitárszólója idején (a zenét is ő szerezte és Illés Alexa), ez mutatta meg igazán, miért bomlottak a nők Don Juan után. (Valahogy a gitárosok mindig vonzókká válnak a hangszertől!)
A darab másik kulcsszereplője Sganarelle, Don Juan samesza, a pécsi társulatból egyértelműen csak Urbán Tibor kaphatta meg. Szépen végig is viszi a karakterszerepet, megmutatja a fanyarságát, a butaságát, a kétszínűségét, remekül együttműködnek Köles Ferenccel. Darabont Mikold alakította Elvirát, Don Juan elhagyott feleségét. Érdekes, hogy amíg Köles Don Juanja lehetett mezítláb, trikóban a színpadon, vagy megvillanthatta szolidan domborodó apatestét – a rendező ezzel is a szokványos Don Juan kép ellenében ment, ezzel is lázadt a képmutató világgal szemben – addig Donna Elvira parókában, jelmezben szerepelt a színpadon – mint a képmutató világ része. Darabont Mikold sokszínűen, közhelytől mentesen ábrázolta a szerelmes, háborgó, bosszúszomjas, megsebzett női lelket.
A kis szerepeket is remekül megoldotta a társulat, talán Széll Horváth Lajos Don Carlos-a volt a legkompaktabb közülük, az előadás talán legdinamikusabb szerepét pedig Józsa Richárd vitte színre (Don Alonso). A Don Juan apját, Don Luist játszó Németh János koncentrált színpadi jelenlétével sokat tett hozzá az előadáshoz. Füsti Molnár Éva apró szerepekben hozott mosolyokat – mégiscsak Moliére-t néztünk – az egyedi, bumfordi mozgáskultúrájával, hangütéseivel. Viszont azt nem értem, hogy miért Uhrik Dórára bízta a rendező a Parancsnok szobra c. szerepet. A jelenléte ereje miatt? Én a társulatból Német Jánosra osztottam volna a Parancsnokot, de az is igaz, hogy akkor ki lesz Don Juan apja?!
A lehetett volnán tűnődni nem tudom érdemes-e, egy gondolatkísérletet megér: Telihay-Don Juanja lehetett volna egy intim kamaradráma, három-négy szereplővel. Megcsalás, megcsalatás, szembesítés, viták… de az inkább Bergman, Wenders világa, sem mint Moliére-é lett volna.
Don Juan erkölcstelensége ma is napi gyakorlat, talán a házasság jelentősége vesztett sokat az eltelt évszázadok során. Bár szerelemféltésből, szerelmi bosszúból elkövetett gyilkosságok ma is történnek, a lázadókat, akik szembesítik a társadalmat gyarlóságukkal, ma is elveszejtik. Ezért fontos színházi kérdés Don Juan halála (amely olyan volt, mint ez az egész előadás: dezilluzionista).
Olvastam olyan megoldásról, hogy rádőlt a szobor, vagy Székelynél elég volt a szobor egyetlen szorítása, de villámcsapással is szokták jelezni az Isten ítéletét, Telihay itt is mert mást választani. A színpadi látvány egyszerre idézte meg Wim Wenders: Párizs, Texas c. egykori kultuszfilmje zárójelenetének képi világát (bevallom, erre nem magamtól jöttem rá), s egyszerre lehetett akár egy halál előtt a fejben gyorsan lepergő életfilm néhány kockája. A színpadi zárójelenetben lincselés áldozata lett Don Juan. Mindenki, aki a darabban üldözte, mindenki, aki a vesztét akarta bűnei miatt, halálra verte. Utána már csak Sganarelle kiabált, a pénzét követelte urától.
Kívánom a színháznak, hogy sikeres legyen az előadás. Nagyot vállaltak vele. Végre nemcsak musicalt szerepel a nagyszínpadon!
