A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben párthatározatra számolták fel azokat a minden komfort nélküli, középkort idéző, erdei cigánytelepeket, amelyekben csak Baranyában többezer roma élt. A romák a falvakba, előbb maguk építette viskókba költöztek, majd, miután a falvak őslakói a városokba települtek, az ő olcsón kínált házaikat vették meg az erdőkből betelepülő romák, később pedig már az ő gyermekeik. Nagyjából 20-25 év elteltével már számos dél-baranyai kisközségben többségbe kerültek a cigányok, sőt egyes helyeken, így Gilvánfán és Alsószentmártonban a nyolcvanas évek végére már csak romák éltek. A nyomorúságos kunyhókból 60-70 éve Gilvánfára beköltöző cigányok közül ma már csak nagyon kevesen megkérdezhetők. Gilvánfán azonban a múlt év végén még találtunk néhány olyan családot, ahol még őrzik a beköltözés emlékét. Háromrészes cikksorozatunk első részében Nagy Nándor és felesége, Mimi idézték fel a történteket. Az alábbiakban, cikksorozatunk második, egyben legrövidebb epizódjában Ignácz Sándor mesél a családja és a falu életéről. Ungár Tamás riportja.
A cikk a hirdetés után folytatódik
– Szólt a gilvánfai tanácselnök, a Varga János, hogy el kell jönnünk, a Géza-telepről – kezdi családjának beköltözés-történetét a 85 esztendős Ignácz Sándor. – A telep az erdő szélén volt, és az erdészet le akarta tarolni. Azt mondták, többé nem lakhatunk ott. Az apám ezért épített házat Gilvánfán. 1956-ban. Hatan voltunk testvérek, három gyerek és három lány. Mi is részt vettünk az építkezésben. Kaptunk az erdőről faoszlopokat, azok tartották a házat. A falat sárból vertük, vertfal volt.
A 20 négyzetméteres, szoba-konyhás ház pár hónap alatt elkészült a falu szélén, a romáknak kialakított Varga-telepen. Ignáczék Géza-telepen hátrahagyott, sárból tapasztott, alig fejmagasságig érő putrija egy 9 négyzetméteres szobából és egy feleakkora konyhából állt. Sándor mégis szeretett abban a nyomorúságos odúban lakni. Ma is érzi, hogy milyen jó meleget adott a szobában a kemence, ami a falon át kinyúlt a konyhába, és ott tűzhelyként szolgált. Tény, hogy a gilvánfai ház nem sokkal volt kényelmesebb, mint az erdei: villany akkor még itt se volt, a vizet itt is kútról kellett hordani, vécére itt is ki kellett járni a kert végi fabódéba.
Ignácz Sándor 1957-ben megnősült, párját, Katit Szigetvárról hozta el Gilvánfára. Amikor arról kérdezem a kistermetű embert, hogy hol és miképp ismerkedett meg asszonyával, mosolyog, és huncutul elkeni a választ: – Hát, ugye… én állandóan jöttem-mentem…
A pár 1957-ben fogott házépítésbe, Sándor szüleinek a portájától kőhajításnyira. A család segítségével ez a ház is hónapok alatt elkészült, a már említett technikával. Ignáczék hat gyereket neveltek fel. A családfő eleinte kubikusként dolgozott, később a megyei erdészet vajszlói egységének csemetekertjében. Amúgy Sándor apja teknővájó volt.
– Naponta kettőt is kivájt – állítja Sándor –, csinált mindenfélét, nagyot, kicsit, hosszút, kereket. Vitték az asszonyok fürdésre, mosásra, dagasztásra, hússózásra, mindenre. Apám evőeszközt is faragott. A bátyáim eltanulták tőle, én nem. Nem akartam. Nehéz munka. De apám jól megélt belőle.
Sándor az erdészettől ment nyugdíjba. Előtte öt évig önkéntesként segítette a rendőrök munkáját. Akkor aggatták rá a gilvánfaiak a Kapitány becenevet. Ezt a kalandját ekképp magyarázza:
– Sok volt a lopás a környéken, azért kértek meg. Itt volt, aki csak oláhul beszélt, a rendőrök nem tudtak oláhul, én segítettem.
Sándor ugyanabban a házban lakik, amit ‘57-ben épített. Feleségét rég elvesztette. Egyik lánya viszont vele él. Kérdezem, hány unokája van, számolná, de feladja:
– Van vagy húsz – mondja végül.
– És dédunoka?
– Az is van vagy tíz.
Sándor háza – koros gazdájához illőn – megkopott. Az épület mögött disznóólak állnak, egykor évente 2-3 hízót vágott a család. Cocák már húsz éve nincsenek bennük, az ólakban féltucat kutya heverész. A tíz lépéssel odébb magasodó füstölő az ezredforduló óta dologtalan, a toronyszerű épület tetejéről a cserepek harmada lehullt.
Ignácz Sándortól azt hiába is várjuk, hogy gyermekkora, erdőszéli putrijáról rosszat mondjon:
– Jó volt ott – morogja.
– Ma is szívesen lakna ott? – nézek rá kérdőn.
– Ma is – bólint rá eltökélten.
– Itt mégiscsak kényelmesebb… – lököm tovább a szót. – Nagyobb, és fürdeni lehet.
– Ott is lehetett. Volt teknőnk. Ott szabadok voltunk. Az erdőről annyi fát vittünk ingyen, amennyi kellett. Most drága a fa. Ha valaki behoz egy pár gallyat, megbüntetik. 50 ezer. Drága a víz, meg a villany is.
– A putriban a villany és víz azért hiányozna…
– Áááá… – legyint – 80 ezer a nyugdíjam… Itt kényelmesebb, de ott jobb volt. – Talán: mert fiatal volt…
– Gyerek voltam. Jó volt…
