Aktuális botrányok, nem túl régi korrupció, felháborító körülmények, mindennapi arrogancia, politikai szerencselovagok, hülye jelszavakról, nagyon ismerős közegről, hataloméhes gazfickók és társaik. Róluk és mindezekről is szól Balogh Robert jegyzete.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Ötvenévesen elég élénk emlékekkel rendelkezem a szocializmus utolsó nyolc-tíz évéről (már amilyenek egy lázadó kamasz emlékei). Emlékszem, hogy a hatalom helyi napilapját mindig hátulról kezdtem olvasni, a sportoldal felől, s minél előrébb jutottam, úgy gyorsult az olvasás üteme, mivel annál több unalmasan, rosszul megírt, érdektelen hazugságot láttam. A szüleim napi rendszerességgel – mi más néztek volna akkor – cövekeltek le az esti fél 8-as tévéhíradó elé, de a Hét című, vasárnap esti hírelemző műsort is szinte mindig megnézték („Önök a Hetet látták…”). Így a tévéhíradó szignálja mellett nem véletlenül maradt ott a fülemben a Kádár-korszak hatalomhű vezetőinek, hírmagyarázóinak érvrendszere, amelynek visszatérő eleme volt a „még egy kicsit bírjátok ki, mindjárt jobb lesz!” Vagy a „A hét szűk esztendő mindjárt véget ér…”.
Hát, barátaim, s nem barátaim, egykori KISZ-esek a hatalomban és ellenzékben, ebben a szűkülő látókörű, Viktoriánus-korszakban, már ezt a népet türelemre intő gondolatot is újra-hasznosították!
Ha mindenféle színezetű lapot olvasunk (s nem kapunk szívszélhűdést!), akkor más-más tálalással, de találkozhatunk azzal a hírrel, hogy márciusra várható az élelmiszerárak inflációjának tetőzése. A konzervatív oldal ezt pozitív hírként tálalja, felemlegeti Brüsszelt, a háborús inflációt, a guruló dollárokat, a szokásos érvrendszert, ezzel szemben az ellenzéki sajtóban hosszan sorolják a rendszer hibáit, tévedéseit. A tényeket, hogy már érkezik az ukrán gabona, esnek a gázárak, nem volt annyira hideg, mint télen szokott (bár most épp nekigyürkőzni látszik Észak), kezdenek visszatérni a nyersanyagárak a háború előtti szintre… ki-ki a saját szájíze szerint tálalja. Miért? Olyan az egész, mintha nem a tények számítanának, hanem egy nyelvi háborúskodás dicstelen melléktusakodásából az epizodisták harci táncából látnánk pár villanást. Ilyen szavak szűrődnek be, mint guruló dollárok, ársapka, vagy Putyin pincsije, rezsicsökkentés. Ez egy alkalmazott műnyelv, a propagandamagyar, amely egy nem túl releváns nyelvújítási kísérlet. Kazinczyék idején próbálkoztak ilyesmi szavakkal, hogy őné górugrány vagy foltos nyakorján, de nem mindegyik vált be. Mert nem tudott szervesülni, a kenguru és a zsiráf viszont győzött.
De visszatérve az aktualitásra, elhangzott a parancsszó nemrég, így hát megindul az infláció a vezér által kitűzött egyszámjegyűsítés irányába. Bár – tette hozzá egy meg nem jegyzett nevű elemző a Klubrádióban némi huncutsággal a hangjában – az ársapkák kivezetése után 3-5%-nyi, egyszeri áremelkedés még várható.
Huncutság ide, huncutság oda, nem volt nevethetnékem. Gondolkodtam azon, hogy összeírjam-e azon ismerőseim számát, akik rendszeresen szörnyülködnek a bolti árakon. Az ember nyel egyet, megveszi a kisebb uborkát dupla áron, a vajat, sajtot, ki tudja hányszoroson. Amíg megveheti. Több a koldus és többször dicsérnek meg az utcán vadidegenek, hogy „Szép úriember!”– csak adjak egy kétszázast.
Eközben egészen más tétekben is folyik a játék – bár csak két tökéletes helyettessel a címszerepben. A gazságügyi tárca (azt mégsem írhatom, hogy igazság) egykori államtitkára és a végrehajtói kar vezetőjének pajzán, csalafinta életéről napi szinten szivárogtat valaki nyomozati anyagokat. A párbeszédek nyelvezete ugyan nem éri el Móricz Zsigmond irodalmi stíljét, de valljuk be, a mi jó Zsigánk igazán őszinte csak a naplóiban mert lenni, merthogy a Horthy-rendszerben nem lehetett mindenfélét kiadni csak úgy. A lényeget megírta hát a naplóiba, az esztétizáló moralitást meg a regényeibe (még az is majdhogynem sok volt a kor emberének). De a mai fiúk csalafintaságát miként lehet viszonyítani a Rokonok-ban megírt nagy magyar néplélekbe ivódott korrupcióhoz? Mondjak ilyen címszavakat, mint dzsentriség? Az értékek pusztulása, az elavult nő-férfi viszony, a vadkapitalizmus csírái egy kibontakozó gazdasági válságban (Móricznál az 1929-esről esett szó, akkor írta, de alapvetéseiben mára is stimmelnének a jelzők). Aki nem olvasta, olvassa el, eléggé sodró cselekményű regény, a főhőst, a frissen kinevezett főügyészt társadalmilag ellehetetlenítették, aki végső megoldásként főbe lövi magát, mert énképe szerint nem becstelen: „Le volt ütve, mint egy bölény, halálos csapással… Összeomlott a világ. Nincs többé felemelt fej, nincs többé terv és remény. Nincs többé élet.”
Na, puff, mondhatnánk, egy 90 éve megjelent regény veszített egy kicsit az élességéből. A mai lebukottak, legyenek azok ex-államtitkárok, nemhogy főbe lövik magukat (még egy kokainos-kurvás vagy ereszen lecsúszó lebukás után sem), hanem szabadlábon védekeznek (ha védekeznek egyáltalán), s annyi eszük – jogi diplomával felvértezetten – csak van, hogy tudják, lehallgathatják őket. Hát – feltételezhetően, állítólag, meg nem erősített hírek szerint – üzengetnek, zsarolással fenyegetőznek, hátha meghallják őket azok, akiknek félnivalójuk van… „Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!”. Ezt is hányszor, de hányszor ismételték az ántivilág kabarématinéiban, s bizony, Salamon Béla örökbecsűje ma is működik! Nemhiába vagyunk a legfrissebb lista szerint (is) a legkorruptabb ország az Európai Unióban, ennek itt történelmi hagyományai vannak. De sajnos még ennél is van lejjebb. Vagy feljebb. Nem gondolom azt, hogy az egész hatalom korrupt, de azt sem, hogy mindössze ez a két farontó féreg rágná az egészséges fát. Egy normális országban – vajon létezik-e olyan? – ilyen gyanú esetén nem csak két embernek kellene lemondania. Beáldozunk két bűnbakot? Egy rendes feudális országban (ebből joggal feltételezhetné valaki, hogy a miénk egy nem rendes feudális ország, de ez az ő feltételezése, nem az enyim!) a legfőbb hűbérúr palloshordozója lesújtana a csalárd báróra, kiskirályra, az Árpád-kor elején az orrát vágnák le vagy a kezét? Vagy parancsot ádna a felkent király, hogy hadd folyjék ki a vére, ontassék a bele, húzasson karóba (a módszer érzékletes leírását Ivo Andric: Híd a Drinán c. regényében érdemes elolvasni) a lator. Az Igazságos Mátyás király nyilvánosan meg is botoztatná a hazug bírót a tömlöc előtt. Hogy nálunk mi lesz? Ki tudja?! Pár év börtön, pár milliós pénzbünti? A sajtó, mint a proletárdiktatúra idején, a dolgozó népek védelmétől hangos, csak a Magyar Szocialista Munkáspárt akárhanyadik Kongresszusa helyett mondjuk ma Bálványoson mond beszédet az aktuális Kádár János.
Szóval, visszatérve az alapfelvetésre, a „még egy kicsit bírjátok ki és jobb lesz!”-re. Gyerekek! Elvtársak! Bajtársak! Barátaim az úrban! Polgártársak! Keresztyének és muzulmánok, Ábrahám-fiak! Elárulom a titkot csak tinéktek, 9 és fél milliónyian: nem lesz jobb! Amíg populista, osztogató, megosztó, alpári mód egymásnak uszító, hazug vezetőkre szavaztok, amíg kiegyeztek, amíg megkötitek a különbékéiteket, nem lesz jobb! Azt elhinni, hogy mi azért szenvedünk, hogy majd a gyerekeinknek jobb legyen csak az hiszi el, aki a Mennyek országában várja igaz jutalmát! Nem itt a Földön! Amíg eltüntikéztek néhánymagatokban, lezártok egy-egy hidat, körforgalmat pár órára, elsétáltok a hidegben Miskolcról Budapestig, amíg a tanár, a buszos meg a vasutas, a katona és a tűzoltó, a rendőr meg a mentős, a melós és az irodista, a festő, a tetőfedő és börtönőr meg a bőrgyógyász nem képes kiállni saját magáért éppannyira, mint másért, addig írhatok én akármit, akkor sem lesz jobb. Addig bepaliznak titeket ígéretekkel, választási malaccal, adóvisszatérítéssel, amit sokszorosan vesznek vissza tőletek adópréssel, vagy simán elinflálják … ez a gyakorlat. Akár az útelágazódásnál megtorpanó motyogók, akár a táncos léptű túlmozgó csináljukmegek, vagy az Oxfordig jutó, ex-sorosista focitehetségek. A minap is hallottam egy tüntetésen a „Nem hagyjuk!”-ot skandálni. Felnevettem magamban keserűen, hogy úgyis csak mondják. Mindegy hogy gazda-, egészségügyi-, vagy tanártüntetés. Csak hagyják.
