Ha egy politikus szőke és kékszemű, ha huncut a mosolya, az előny, ha intelligens, ha tud kommunikálni, ha megérti azt, hogy mi a fontos, az már veszélyessé teszi, s ha eközben érti a humort, de van a humorában egy kis jó értelemben vett zsiványság is, és főleg, ha emellett tud bánni a közösségi médiával, ráadásul nemcsak kreatív, hanem elég bátor, vagy elég bolond kiállni egy véreskezű diktátorral szemben a harctérre, akkor már-már életveszélyes. Főleg akkor, ha még igaza is van – akármit is jelent ma az igazság. Habár itt főleg „a király meztelen”-típusú igazságra gondoljanak. Szóval, ha ezek mind állnak, akkor a mai tapasztalatok szerint Európában, Ázsiában, Afrikában és Amerikában (északtól délig) szinte biztos, hogy egy ilyen politikusnak, hősnek, meg kell halnia. A napokban elhunyt Alekszej Anatoljevics Navalnijra emlékezve azon is érdemes eltűnődünk, mennyi lehetősége lenne neki Magyarországon.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A hírekből mindenki értesülhetett Navalnij haláláról: 2024. február 16-án az orosz Szövetségi Büntetés-végrehajtási Szolgálat arról számolt be, hogy az ellenzéki politikus meghalt a börtönben. A szibériai Harp elnevezésű falu IK-3 kódjelű fogolytelepén vesztette életét a reggeli séta után, a hivatalos hírek szerint tüdőembóliában. A halála utáni hercehurca is napi sajtótémát adott, a hatóságok nem akarták átadni a holttestet a családnak, az édesanyja még Putyinhoz is fordult kétségbeesésében. Az tény, hogy Navalnij halála után három nappal indoklás nélkül előléptették az Oroszországi Föderáció büntetés-végrehajtásának egyik vezetőjét vezérezredessé. Nehéz nem kombinálni az orosz történelmi hagyományok és a közelmúlt ismeretében, mi miért következett be. Talán a kollektív emlékezetben megmaradt még valami Politkovszkaja halálából, vagy a Vlagyimir Kara-Murza ellen elkövetett két mérgezési kísérletből, az ablakon kieső, hirtelen halált haló, eltűnő orosz oligarchák, potentátok egyre népesebb csoportjából.
Alekszej Anatoljevics Navalnij képes volt megmutatni az orosz rendszer igazi arcát, működésmódját, vagy legalábbis az elleplezett igazságokat/hazugságokat némileg feltárni. Korábban el-elröhögcséltünk az orosz médiából átcsorgó abszurditásokon, például azon, hogy Putyint választották meg a legjóvágásúbb férfinak 2020 után 2021-ben is. De 2009-ben Szibériában a fotósok kedvéért még félmeztelenül lovagló orosz vezérről készült később olyan mém, hogy a medvét is megüli az izmos felsőtestű orosz elnök. Olyat is olvastam róla, hogy meglátogatott egy tuvai pásztort az otthonában, aztán együtt lovagolt a pásztor fiával, ezután Putyin lecsatolta méregdrága svájci óráját, a fiú csuklójára tette, majd megpaskolta a hátát és kezet ráztak. Ez a jóságos vezető imágója, pedig ahogy a régi Lenin-viccben is mondják: amikor a Vörös téren játszadozó gyerekek véletlenül éppen Lenin elvtárs elé rúgták a labdát, azt a jóságos Első Titkár elvtárs visszarúgta nekik, pedig közéjük is lövethetett volna! (Boncz Géza hangján képzeljék a viccet, „Moszkvában sztálingózott a hó!”)
Magyarországon még nem ölnek ellenzékieket – csak ellehetetlenítik/igyekeznek ellehetetleníteni a pártok tevékenységét, akár politikai eszközökkel, akár a törvényhozást is bevetik – és a saját “sajtójukat”. Ha egy potens, új, feltörekvő politikus jelenik meg az ellenzéki oldalon, akkor totális médiatámadást indítanak ellene, gyakorlatilag a bulvármédia „eszközeivel” szurokba forgatják és tollban hempergetik meg (kivéve, ha úgy érzik, érdekükben áll, Magyar Péter Rogánnal kapcsolatos szavaival élve “megemelni”).
Magyarországon egy egyszerű állampolgárnak még nem kell félnie attól, ha más véleménye van (mármint börtöntől, hatalomhoz kötött, elrendelt fizikai bántalmazástól stb.) – legfeljebb hülyének nézik, vagy finoman figyelmeztetik, hogy ügyeljen arra, mit posztol. Vagy arra, nehogy kabátlopási ügybe keveredjen. Bár volt már rá példa, hogy a magyar közélet egy-egy szereplője elhagyta az országot – annál több polgár tette meg ugyanezt, 600-tól 800 ezerig teszik azok számát, akik az elmúlt két évtizedben más országba költöztek. Oroszország esetében, mivel jóval nagyobb országról van szó, ez a szám is más. Csak 2022 első felében 480 ezren távoztak az országból, a Putyin korszakban (2000-től 2021-ig) közel ötmillióan. Főleg nyelveket beszélő, fiatal középosztálybeli vállalkozók. IT szakemberek, programozók, kreatív területen dolgozók, de sok fiatal menekült a besorozás elől is, sőt, volt két halász is, akik átszöktek a Csutoka félszigetről a St. Lawrence szigetre, légvonalban nincs hatvan kilométer…
Navalnij Putyin haragját – feltehetőleg – az oroszországi hatalmi elitet jellemző korrupció leleplezésével válthatta ki, ezért kellett 2020-ban megmérgezni – feltehetően az alsónadrágjára rakták a Novicsok elnevezésű, az oroszok által kifejlesztett, és egy jó ideje Putyin nem hivatalos otthagyott névjegyének tekintett idegmérget (a szer feltalálója szintén elhagyta Oroszországot). A méreg Navalnij combhajlatában a bőre kerülve szívódhatott fel, s okozott olyan fájdalmat a repülőn utazó ellenzéki aktivistának, hogy üvöltött. Nálunk ilyen mostanában nem fordult elő politikussal, Magyarországon a hatalom sajtója lejáratókampánnyal oldja meg a nehéz ügyeket, vagy választási kampány idején bohócot küldenek az ellenzék eseményére, hogy megzavarja a rendezvényt, s ezt széles vigyorral lehet a kormánypárt sajtójában mutogatni. Ha az ellehetetlenítés sikerességére gondolunk, akkor erre remek példa Hadházy Ákos (állatorvos, politikus és független országgyűlési képviselő) története. Gyakorlatilag önkéntesekkel és a stábjával heti rendszerességgel leplezi le a bűnszövetkezeti méreteket öltő magyar korrupciós eseteket. Milyen következményekkel? Egy-egy bulvárhasogató eset át-átcsusszan a médián, abból „ügy” lesz – pl.: a lomb nélküli lombkoronasétány esete – de kormánypárti körökben hülyének, „sompolygó, sunyi rókának” vagy „szőrét hullató rossz vidéki rókának” állítják be.
Navalnij tevékenységét a róla szóló híreken, újságcikkeken túl egy dokumentumfilm segítségével ismertem meg. Mivel a film amerikai, s egy nagy előfizetéses kábel- és streamingcsatorna vetíti (HBO), gondolhatnánk, hogy feltehetően torzít, szépít, de Daniel Droher és csapata által elénk tárt férfiről csak az orosz birodalmi hírek olvastán gondolhatnánk rosszat – kivéve, ha mondjuk az orosz birodalmi politika érdekeit közvetítő origo.hu egy-egy cikkére gondolunk, akik kommentár nélkül idéznek egy 2023-as, szentpétervári merénylet kapcsán az orosz médiából:
„A közlemény szerint az FSZB egy kiterjedt összeesküvés nyomaira bukkant, amelynek szálai az orosz ellenzékhez, így a jelenleg börtönbüntetését töltő Alekszej Navalnyij-hoz vezetnek.”
Külön érdekesség, hogy a szálak az akkor is már mintegy 90 éves Soros Györgyig is elvezettek, az ő neve Oroszországban akkor először bukkant fel véres merénylethez kapcsolódóan:
„Az eset így több szempontból is súlyos és precedens értékű,
mivel ez az első alkalom, hogy Soros György nevét nyíltan is összefüggésbe lehet hozni véres terrortámadásokkal.” – írta az Origo a szerzője nevét nélkülöző cikkében (talán középkori hitelvek szerint élő újságíró alkotott, aki számára nem fontos a hírnév, csak a „szent” ügy szolgálata.)
A cikkben idézik Dimitrij Medvegyevet is, aki „nem hagyta szó nélkül az FSZB által kiadott jelentést, s aki Telegram-csatornáján a következőképpen fogalmazott:
„Az összes büdös FBK és MBH média (Hodorkovszkij-féle média – a szerk.), Navalnijék, Volkovék, Ponomarjovék és a Hodorkovszkij bagázs nem mások, mint ócska, középszerű terroristák és gyilkosok. Élvezik az orosz emberek vérének látványát! Izgatottságukban még orrlyukaikat is kitágítják a sebesült és megcsonkított testek láttán. Áhítattal esküdtek fel a sötétségre és a terrorra, a kijevi náci rezsim gyilkosaival együtt.”
Mintha Medvegyevben magát a Bayer Zsoltba oltott Bencsik Andrást fedezhetnénk fel – vagy tévednék? De még egy kis ízelítő az origóból, csak az ismerős nyelvhasználati mód miatt:
„Büntetőeljárás indult Alekszej Navalnij elítélt ellenzéki politikus két volt munkatársa, Leonyid Volkov és Ivan Zsdanov ellen azon címen, hogy anyagi támogatást gyűjtenek szélsőségesnek és idegen ügynöknek minősített szervezetek számára – közölte kedden az orosz Nyomozó Bizottság (SZK).”
A konzervatív értékeket hirdető Magyar Nemzetben Navalnijt Lumumba-hoz hasonlítják (arra az ellenzéki ötletre reagálva, hogy utcát nevezzenek el róla Budapesten), illetve – mivel színrelépésekor Navalnij a szélsőjobboldallal is megpróbált együttműködni, álruhás orosz nacionalistának címkézik, aki a „nyugat plakátfiúja” volt, s csak zavart akart kelteni Oroszországban.
„Navalnij a jobboldali nacionalizmus híve volt, és rasszista is lehetett. De ő volt a Nyugat plakátfiúja. Most pedig vigyázz, Julian Assange”.
Érdekes módon a cikkben egyetlen mondat sem szerepel arról, ami miatt Navalnij érdekessé vált: a korrupció elleni harcáról, csak arról, hogy kirekesztő, idegengyűlölő, nacionalista.
Navalnij, miután megmérgezték, s Berlinben meggyógyították, a rehabilitációja után hazarepült. Mire gondolhatott? Hogy semmi baja nem lesz? Volt a Budapesti Katona József Színházban a 2000-es évek közepén egy darab, amelynek a címe: Ledarálnakeltűntem volt. Kafka híres, Per c. regénye alapján készült, vad, nyomasztó erotikus és komikus ellenutópia, Bodó Viktor rendezésében. Ehhez a drámai fordulatokban gazdag szöveghez tudnám csak hasonlítani Navalnij életének fordulatait. Érdemes megnézni a róla szóló filmet, ahogy segítői nyomozása miatt rájön, ki lehetett konkrétan az a néhány ember, aki az ő megmérgezését lebonyolította. Azt a telefonbeszélgetést, amikor csőbe húzta az „egyszeri” hivatásos gyilkost, hát azt megírni sem lehetett volna szebben, jobban. Teljes szívemből nevettem a filmen, Navalnijjal együtt. A feladatát a képességeihez illő legjobb módon elintéző férfit feltehetően a saját rendszere intézte el (darálta le). Ahogy Navalnijt is. Vértanú szeretett volna lenni, amikor a mérgezésből felépült? Abban bízott – hiszen arra tette fel az életét –, hogy változást hoz Oroszországban? Bízott a kezében lévő aduászban? A támadhatatlanságában? Komolyan hitte, hogy nem fél. A letartóztatása után két nappal mutatták be a követői által készített dokumentumfilmet a világhálón, amely Putyin mérhetetlen vagyonát tette közszemlére.
Különféle közösségi oldalakon több mint 100 millióan nézték meg, mekkora vagyont harácsolt össze az orosz elnök. A Forbes szerint: „Papíron Putyin szerény köztisztviselő. Hivatalos pénzügyi kimutatásai évi 140 ezer dollárnyi jövedelemről (50 millió forint), három gépkocsiról, két kis lakásról, egy lakókocsiról és néhány parkolóhelyről szólnak. De igen valószínű, hogy több milliárd dollárja van.”
A paloták és a berendezés bemutatása sem volt elég. Mondhatjuk azt, hogy Oroszország következmények nélküli ország? És most képzeljünk el, hogy Magyarországon egy hasonló léptékű leleplezésnek mekkora következménye lenne? Az Orbán-család vagyonosodását kutató Hadházy egy tévés vitában meglepte fideszes ellenfelét egy légifelvétel felmutatásával, amely Orbánék hatvanpusztai birtokáról készült. Annak értékét akkor, 2021-ben 5 milliárdos összegre becsülték. Hadházy légifelvételeinek köszönhetően viszont csupán egyetlen dolog változott: a korábbiakhoz képest sokkal szigorúbban szabályozták a drónfelvételek készítését.
A kérdés itt is ugyanaz: Magyarország következmények nélküli ország? Hadházy megmutatta, hogy a hazai korrupció egy része az államgépezet működésének része, a mértéke elképesztő. M. Lőrinc gazdagabb, mint az angol király. De még ez sem elég botrányos a közvélemény számára! Fogjuk rá, hogy apatikus az ország. Vagy, hogy megnőtt az ingerküszöb. Számos botrány volt ugyan, sőt egyik követte a másikat, de évek óta nem volt olyan, ami a magát konzervatívnak nevező oldal tekintélyét tényleg rombolta volt képes: a gyerekeket abuzáló pedofilt fedező bűntársnak adott köztársasági elnöki kegyelem viszont kapkodásra késztette a hatalmi gépezetet.
Ahogy Karácsony Gergely mondta: „ez nem egy hiba, hanem maga a rendszer”. A kegyelmi döntés nyilvánosságra kerülése megmutatta: nincs jogegyenlőség az országban. Ahogy Orwell fogalmazott az Állatfarmban: „mindenki egyenlő, csak vannak még egyenlőbbek is”. Nos, itt az aduász, mondhatnánk, erkölcsi fertő tárult fel, ráadásul óriási és rendszerszintű, rendszerhez kötött, sőt a rendszer nélkül soha nem is létező. Mi másnak kellene a kormányfő lemondását hoznia, ha nem ennek? Még Gyurcsány Ferenc is kért maga ellen bizalmi szavazást!
Hol van ettől Orbán Viktor?
És mire jutott az ellenzék a ziccerhelyzetben? Nos, amíg a civilek, influenszerek képesek voltak megfelelően artikulálni a helyzetet, 150 ezer embert megmozgató tömegrendezvényt szervezve, kis, elérhető célokkal, pénzgyűjtéssel, addig az ellenzékinek nevezett politikai szcéna összehozott egy tüntetést párezer emberrel, amelynek keretében közvetlen köztársaságielnök-választásért álltak ki (esetleg még EP-választáson való közös indulást szorgalmazták hosszasan, talán hogy a gyengélkedő ellenzék leginkább gyengélkedő szereplőinek is teremhessen némi babér).
Eközben a Telex videójából az is kiderült, hogy az ország egy jelentős részén – magát a videót Kunszentmiklóson forgatták – mennyi fogalmuk lehet a helyieknek a köztársasági elnök lemondásáról, annak okairól és más problémákról.
Az önmagával is vitatkozó ellenzék elvesztegetett majdnem négy évet. Nem hoztak létre közös médiafelületet (ezt csak azért írom, mert szó volt erről, nem azért, mert ezt kellene tenniük), nincs egy közös tévéjük (és különben is, ki lenne kíváncsi bármilye színezetű párthírekre?), minden választásnál újra megharcolnak a pozíciókért, az azzal járó pénzecskéért. Ahelyett, hogy azt tennék, amire Navalnij is kísérletet tett: mindegy kivel kell együttműködni azért, hogy Putyin rendszerét megdöntsék. A jelenlegi ellenzék – ha csak a jelenlegi hatalom nem halmoz a saját hibáira újabb hibákat, s magától be nem dől – úgy tűnik, csak ennyire képes. Az orbánista szlengben egyszerűen balliberálisnak nevezett oldalon a vita természetes, nem a tekintélyelvet követik, de úgy tűnik, a jelenlegi zavaros-konfliktusos világpolitika, és a mesterségesen felszított, határon belüli gyűlölködés miatt csak vezérre szeretnek szavazni a polgárok. Aki megmondja, mit kell tenni. Aki nem várja el, hogy gondolkodni kelljen. Nem csak a jobb-, de a baloldalon is akadna ilyen szerepre több jelentkező is. De a népet leváltani még így sem sikerült senkinek. Pedig a jelenlegi hatalom csúnyán bánik, nemcsak a szolgáival, hanem a híveivel is. A hívek nevetve befizetik a büntetőadókkal már 30%-os élelmiszert sújtó ÁFÁ-t, ezzel gyakorlatilag világbajnokok vagyunk ezen a téren. És a hatalom szolgái? Pár évig jól megfizetik őket, aztán, mire beletanulnak a szerepükbe, s kinyílik a „csipájuk”, el lesznek bocsájtva. Le lesznek mondatva, váltva, ki lesznek csinálva, parkolópályára lesznek téve – politikai értelemben. Gondoljunk csak arra, hogy míg Navalnij tragikusan félbeszakított pályaíve mekkora be nem teljesített ígéret, ezzel szemben itthon a miniszterelnök, ha kezébe venné Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel c. novelláját, akkor elsírná magát, hogy azzá lett, ami ellen harcolni kezdett.
Mire volt elég 46 év Novák Katalinnak, aki szolgaian azt tette, amire felkérték? Hogy végül szépen kikent politikai hullává váljon? Hogy ott semmisüljön meg, tupírozott hajjal, műmosollyal, drámaian rebegtetett szemekkel a lemondatását bejelentő videóban? Pedig ennél talán több is tellett volna tőle, semmint, hogy bukott köztársasági elnöki címtől jusson havi négymillióhoz élete végéig. Varga Juditnak 43 évesen fejeződött be a politikai pályafutása, amit volt férje színrelépése némileg talán balanszíroz kicsit, ha helyre nem is teszi a másik, már elvált fél dolgait. A „focistafeleség” férj facebookos színvallásai nélkül Varga Judit politikai pályáját is kicsit másképpen látjuk talán, a végét mindenképpen, talán nem tűnik olyan méltatlan csődnek, mint amilyen valójában lett.
Visszatekintve, utólag persze az ember mindig okosabb, vagy legalább jobban tud spekulálni. Például arról, hogy Varga Judit arcán fel lehetett fedezni némi fintort, ami talán arra utalt, hogy a mosolya nem volt mindig annyira lelkes. Bezzeg Novák Katalin! De fintorral, vagy a nélkül, szintén csak betartotta az orbáni játékszabályokat. Megalkuvást? Generációs betegség a politikusok közt? Mintha Navalnij nem egy megalkuvó generáció tagja lenne (pedig nagyjából egyidős volt a két “távozó” hölggyel). Vannak persze vele kapcsolatban ilyen vádak is, de ő nem egy, akár hazug rendszerbe is belesimulni szándékozó generáció képviselője.
Amikor Alekszej Anatoljevics Navalnijra emlékezve másodjára is megnéztem a róla szóló dokumentumfilmet, nem szégyellem, de többször elsírtam magam. Mennyire mást jelent ma ez a felvétel, főleg, hogy az elején az esetleges haláláról beszél, illetve pont azt mondja, hogy ne beszéljenek arról. Az majd legyen egy másik film. Így, utólag nézni azt a szemtelen mosolyt, ahogy a saját haláláról beszélt… Ez az ember tényleg nem félt? Átnevelhetetlennek bizonyult. Lenne tőle mit tanulni.
Van itt Pécsett egy Szabadság nevű utcánk. A főpályaudvartól a Zsolnay-szoborig húzódó egyenes utca, fákkal, járdával. Nem lehetne, ha nem is véglegesen, de akárcsak egy hétre, vagy egy hónapra, vagy ideiglenesen valamennyi időre átnevezni? Navalnij utcára? Vagy akár Navalnij ulicára?
