Egy jelentős életművel rendelkező film- és színházrendező 77 évesen munkát keres. Nemcsak a szakmájában. Akár még betonozást is vállal. De nem egyetlen ilyen emberről tudni, hanem egy szakma derékhadáról. Akik nem felelnek meg a jelenkori politikai kurzus igényének. A fiatalabbja megy külföldre. Az öregebbje meg – ezek szerint – betonozni is hajlandó.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Harmadéves egyetemista voltam, midőn kurzust indított Jeles András a Janus Pannonius Tudományegyetem Művészeti Karán. Úgy volt, állást kap ott, talán egy filmes képzés indult volna. Mert végül nem indult – ezért az indexemben az órát Keserü Ilona festőművész írta alá (ez is megdobta az értékét). De amíg tartott a bizonytalanság, addig is egy egyetemi félévet, ami igazából majdnem negyed év, tölthettem el péntekente a társaságában. Kezdetben több mint harmincadmagammal, a végén talán, ha tucatnyian maradtunk. A Mesterrel.
Élesen emlékszem néhány jelenetre. 1995 volt. Sokan álltunk a Damjanich utcai épület folyosóján, mászkált ott valami szőke fürtös figura is, nem tudtam belőni a gesztusaiból, hány éves. Néha tovább szolgáló esztéta szakosnak tűnt (aki lazán lehet akkoriban 30 éves), néha meg egy ötvenes krapeknak. Aztán tényleg ő lett Jeles András.
Addig is összehozott a sors néhány erősebb jelenlétű alkotóval, de amilyen hatást Jeles kiváltott az emberekre, eladdig nem tapasztaltam. Megtelt egy nagyobb méretű terem egyetemistával, ő magázódott – nem volt szokás –, távolságot tartott – dettó szokatlan volt –, s minket biztatott beszédre. Az volt a furcsa, hogy többek alanyt-állítmányt sem tudtak egyeztetni, annyira kizökkentek a figyelő tekintetétől, a jelenlététől. Ott nyekegett-nyökögött a fél értelmiségi, művész banda.
Az órái – haiku szcenirózást tanultunk egy fél éven át – a Monteverdi Birkózókör (a Jeles Andráshoz fűződő színházi társulat) metódusát követte. Péntek délutántól estig a Pécsi Harmadik Színházban zajlottak az órák. A fizikai bemelegítés után – háromnegyed órát futottunk, egy órán át lélegzőgyakorlatokat csináltunk – s végül Monteverdi zenére birkóztunk. Utóbbi elsőre elég abszurdnak tűnt, de nem az. Sőt, példaszerű. Miért? Mert ez a birkózás nem az a birkózás, lassúbb, mint a hagyományos értelemben vett karfiolfüllel járó olimpiai sportág, de nem is esztétizáló tánc, mint valamilyen kortárs balett etűd: valódi küzdelem, de a fizikai dominancia célja nélkül, az erősebbnek a fölény elérésekor nem kibillentenie, s tusolnia kellett az ellenfelet – értsd: nem odanyekkenteni a szőnyegre –, hanem át kellett fordulnia az egésznek a másik testének támogatásába, s közben szólt Monteverdi barokk zenéje, motettái, amelyek a madrigálon túlhaladtak, valahol az egyházi zene és az opera között találhatók, s ezzel a zenei lüktetéssel is együttműködve kellett létezni. Ez a fajta birkózás segít megtapasztalni azt, hogy az „én” határain túl lehet lépni, sőt, megszületik valami új, addig ismeretlen, amit elnevezhetünk akár „mi”-nek is. Ennek a megélése kollektív élményként hatott ránk, akik óráról órára kevesebben voltunk, egyre kevesebben merték megtapasztalni azt, hogy az egymást vonzó és taszító erők egyfajta harmóniában is képesek létezni. Végül talán tucatnyian sem maradtunk egy tömött nagyteremnyi diákból, s még nagyobb megdöbbenésemre, néhány alkalommal még haikut is szceníroztunk a Harmadik Színház kistermében. Mi a haiku? Iskolásan felmondható a japán versforma minden jegye, Jeles a klasszikus japán versnaptárat kínálta fel nekünk, s ezek a kis felvillanások, természeti képek megjelenítése nagy koncentrációt kívánt. Akkoriban Jeles András a budapesti Katona József Színház társulatával próbálta a Nevető embert, s gyakorta kaptuk meg azt a megjegyzését tőle, hogy velünk egyszerűbb a dolga, jobban haladunk, mint a katonás színészek.
2023-ban újra eljutottunk odáig, hogy szükséges lenne egy nagy társadalmi Monteverdi Birkózókörre. Akármilyen erkölcsi tanítások helyett szükséges arról szólnunk, hogy mi a dolga az erősebbnek? Nem odanyekkenteni a gyengébbet a szőnyegre – bárcsak szőnyeg lenne a földön, nemcsak a csupasz kő. A gyengébb jelen pillanatba az éppen zajló politika indukálta társadalmi-gazdasági folyamatokat tekintve bárki lehet (orvos, ápolónő, tanár vagy művész). A művészek kiemelten (bizonytalan bevételű, bizonytalan egzisztenciák, önveszélyesek is) veszélyeztett faj. Mit tegyen az a művész Hunniában, akinek nem áll jól a szénája a mostani pénzosztóknál? Mert ennyi elég ahhoz, hogy ne támogassák a filmjét, forgatókönyvét, a regényét, bármijét (azt látjuk, hogy a csókosok, Kálmánok, Ákosok, Dénesek, nyuszika barátai s üzletfelei előtt milliárdos gátak nyittatnak meg. Két marékkal szórják nekik az állami kitüntetéseket, díjakat. Vagy Színházi olimpiát rendez az ország milliárdokért (eredetileg 6,8 milliárdért), míg társulatok, színházak nyomorognak, gyűjtenek adományokat, vagy szűnnek meg sorra. Ez kinek a szégyene?! Mit tegyen az a művész, aki releváns kérdéseket vet fel? Emigráljon oda, ahol a minőség számít? Vagy legyen gazdag? Mit tegyen az, aki József Attila Ars poetica-ját szívta magába?
„Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.”
U.I.:
„MUNKÁT VÁLLALOK! (A filmiparban bármilyen fizikai munkát – statisztálást is -, színházaknál úgyszintén, továbbá gépkocsi vezetést, építőiparban rakodást, betonozást. Kérlek- benneteket ismerősök, barátok, ha tudtok ilyenről, értesítsetek.)
Köszönet mindazoknak, akik ezt megosztják.”
Szólt Jeles András Facebook-bejegyzése.
