Egy határozottan, pontosan fogalmazó nővel beszélgetek. Érvel, alapvetően udvarias, de időnként indulatba jön, bármennyire is próbál magán uralkodni. Közel ötvenévesen országváltásra készül. Férjével – Székely László költő, műfordítóval – közösen árulja az általuk létrehozott arborétummal körbe vett házukat, ötezer példányból álló szakkönyvtárát is meghirdette. Elhagyni készül Magyarországot. A helyzetet tovább árnyalja, hogy riportalanyom – Gönczi Andrea – a kárpátaljai Ugocsában nőtt föl, egy kistelepülésen, Verbőcön. Nagyszőlősre járt gimnáziumba, és a Szovjetunió összeomlásának évében, azaz 1991-ben érettségizett. Jelentkezett Budapestre, a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe (NEI), ami addig a „baráti” országokból érkezőket fogadta be, de a rendszerváltozás után a határon túli magyar fiatalok felkészítését szolgálta, hogy eredményesek legyenek a magyar felvételi rendszerben. Történelem-magyar szakra felvételizett Pécsre, de csak a történelmet fejezte be.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Miért hagyta el eredetileg Kárpátalját? Hiszen ott is járhatott volna egyetemre!
Mert csak baksis fizetésével lehetett bekerülni az egyetemre. Akármennyire színjeles tanulóként végeztem, akármennyire mondta a középiskolai tanárom, hogy belőlem csak tanár lehet… Nem gazdag családban nőttem fel, és nem is vártam el, hogy ilyen módon fizessenek a továbbtanulásomért.
Mekkora összeg lett volna a baksis?
Apám akkoriban vásárolt egy új Moszkvicsot, és ugyanannyit kértek. Egy új autó árát. Ha jól emlékszem, 8 ezer rubel volt a tarifa.
Tudom, hogy naiv a kérdés, de zsebbe?
Természetesen. Akkor jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban a felhívás, hogy lehet jönni Magyarországra tanulni. Mondtam anyámnak, nem akarom, hogy adósságba verjék magukat azért, hogy tovább tudjak tanulni. Húgom is van. Elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy a saját erőmből valósítsam meg a terveimet. Óriási szerencsémre felvettek. Nem csak azért, hogy megmaradhasson a család spórolt pénze, hanem mert így mindkét szakot választhattam, ami engem érdekelt. A magyar és a történelem voltak a kedvenceim.
Mondhatom azt, hogy ez volt az első nagyobb lázadása a világ igazságtalansága ellen?
Igen. És szerencsére jó volt itt, Magyarországon diáknak lenni. 1992-1997 között itt lettem felnőtt, Magyarországon. Itt kellett háziorvost keresnem, itt tanultam meg a hivatali ügyintézést. Itt történt meg velem minden, ami egy fiatal felnőttel történik.
Miben különbözött az az ismeretanyag, amit az egykori Szovjetunió nyugati csücskében kapott, a magyarországitól?
Nagyon más volt. Például Trianonról a NEI-ben hallottam először. Tanultunk magyar irodalmat is a Szovjetunióban, tessék-lássék módon még történelmet is, de hogy mi, magyarok miként kerültünk a nagy Szovjetunióba, arról egy szót sem hallottunk. Nem volt furcsa, hogy a Szovjetunióban élünk, de magyarul beszélünk, mert természetes volt, hogy minden szükségletünket magyarul is el tudtuk intézni.
Az, hogy átjött Kárpátaljáról Magyarországra, azon belül Budapestre, nem okozott valamiféle sokkot?
Egy kis faluból a fővárosba költözni eleve sokkoló. Kinyíltam, élveztem a lehetőségeket. Budapesten élő rokonaimmal sokat jártam színházba, hangversenyre. Szerettek utazni, ők ismertették meg velem Magyarországot.
Végül mégis Pécset választotta! Miért?
Túl nagy volt nekem Budapest, elveszettnek éreztem magam benne. A NEI-ben a legkedvesebb tanárom Pécsett végzett, az ő hatására választottam ezt a várost.
Akkoriban sok határon túli magyar érkezett a pécsi egyetemre Erdélyből, a polgárháborús Jugoszláviából is, de Kárpátaljáról nem. Jól emlékszem?
Igen, én voltam az egyetlen. Senki nem volt ennyire őrült, hogy ilyen messze utazzon a szülőföldjétől. A többiek Pesten, és főleg Debrecenben maradtak. Mivel Pécsett én voltam az egyetlen kárpátaljai hallgató, ezért engem kézről kézre adtak. Igyekeztem megfelelni a magam elvárásainak, és nem csalódást okozni azoknak, akik bíztak bennem. Ez sok energiát igényelt. Minden vizsgaidőszakban azt éreztem, hogy nem vagyok idevaló, sem méltó a helyhez… Mi óriási hátrányból indultunk. Nálunk eleve csak kétéves volt a középiskola, az itteniekhez képest fele annyi idő alatt fele annyit tudtunk megtanulni. Nekem az egyetemen a jó jegyekért meg kellett küzdenem.
Az egyetem után a kárpátaljai fiatal diplomások közül mennyien tértek haza?
Kevesen.
Ön, hogy döntött?
Én 1997-ben hazamentem. Úgy mondanám, hogy tizenhárom és fél évig teljesítettem szolgálatot az egyetem után. Oktattam. A diploma után felvételiztem Pécsre, az Interdiszciplináris Doktori Iskolába. Katus László volt a mentorom, azt mondta, nekem vissza kell mennem Kárpátaljára, mert nehéz helyzetben vannak az ott élő iskolások. Nem képeztek olyan szakembereket, akik a rendszerváltás utáni szellemiségben lennének képesek nevelni a fiatalokat. „Andi, maga lesz a mi fáklyánk, a mi zászlónk” – így biztatott. Elkezdhettem a doktori képzést, amivel párhuzamosan tanítottam Beregszászon, az akkor indult Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán. Kéthetente jártam Pécsre, a két év alatt három hátizsákot elszaggattam, mert Pécsről cipeltem magammal a szakkönyveket, hogy tudjam a hallgatóimat tanítani. A kárpátaljai főiskola akkor kapta meg azt a szép épületet, amiben ma is működik. Akkor vakolatlan nyers téglafalak között, fűtés és áram nélkül folyt az oktatás… El lehet képzelni, hogy a négy óra utáni előadásokat télen már nem tudtuk megtartani, mert annyira sötét volt. Nagyon szegény és nagyon szép évek voltak. És azt is kimondom: a pécsi évekhez képest Kárpátalja szellemi nihil volt. Nem volt színház, mozi, újságok, könyvtár… Egy időre a szülőfalumba költöztem vissza, pár évre rá Beregszászon vásároltam egy lakást. Vezettem magyar turistacsoportokat, de egy vissza-visszatérő kérdést nagyon utáltam. Azt, hogy Hogy tudtál ide visszajönni?
Ilyen sokszor megkapta?
Hát persze! Nagyon nehéz volt erre disztingváltan válaszolni. Néhány évnyi működés után az ottani főiskola elkezdett nyári egyetemeket szervezni, és sokszor meghívtam a pécsi tanáraimat. Egyszer Katus Laci bácsi is eljött, és miután látta a körülményeket, soha többet nem hallottam arról beszélni, hogy legyek fáklya, meg zászló.
Hogyan és miért került újra Magyarországra?
A főigazgatónk 2007-ben egy pécsi konferenciára maga helyett engem küldött el, és megismerkedtem a leendő férjemmel, 2009-ben költöztem vissza. Még egy félévet visszajártam tömbösített órákat tartani Beregszászra. Pécsett esélyem sem volt bekerülni az egyetemi oktatásba, előbb a Tehetséggondozási csoportnál dolgoztam, majd a Klimó Könyvtárban (ez Magyarország első nyilvános közkönyvtára, Klimó György pécsi püspök 1774-ben tette nyilvánossá), meghonosítottam az orosz nyelvű idegenvezetést, volt nagykövetet, diplomatákat is vendégül láttunk. Itt ki tudtam volna teljesedni irodalomszerető történészként, de a kritikus szemléletem – hogy is mondjam – megnehezítette az életem. 2021 nyarán jöttem el az egyetemről, amikor alá kellett volna írni az új szerződést, mivel az egyetemet elalapítványosították. Én úgy döntöttem, nem fogok itt a továbbiakban kollaborálni.
Mivel és miért nem tudott kollaborálni? Mi hiányzott a különbékéjéhez?
Az egyetemi autonómia teljes felszámolásának tűnt az akkor kezdődő folyamat, s ez azóta le is zajlott. A dolgozók teljes mértékben kiszolgáltatottá váltak, a könyvtárosok még inkább. A könyvtáros nem adminisztratív dolgozó, nem oktató, ezért mindenből kimarad. Mindenféle érdekérvényesítés nélkül dolgozik. Nem írtam alá azt a szerződést, ami semmiféle garanciát nem adott a jövőmre nézve. Azt tudtuk, hogy mit vesznek el tőlünk, de azt nem, hogy mennyit és meddig. Ennél már az is jobbnak tűnt, hogy nem leszek sehol.
Nem győzködték, hogy maradjon? Nem mondták azt, hogy ez a reakció már túlzás?
Nem. Az egyetemen dolgoznak vagy 5 ezren, ebből öten nem írtunk alá. Tudjuk, ez az ország nem arról híres, hogy itt ellenállnak, protestálnak. Nem arról akartak meggyőzni, hogy maradjak, hanem arról, hogy milyen felelőtlen vagyok és ostoba. Mindenki jött a maga indokaival, hogy nem ért máshoz, hogy még két éve van a nyugdíjig… Úgy látszik, én más vagyok. Azóta néha felkérnek tolmácsolni, vagy alkalmilag órákat adok.
A tavalyi országgyűlési választás után volt egy posztja a Facebookon, ami több mint 13 ezer megosztásig jutott mindenféle marketingköltség nélkül. Szavazatszámláló volt. Mi történt?
A férjemmel már két éve készülünk arra, hogy elhagyjuk ezt az országot. Egy ilyen döntést nem egyszerű meghozni. Kellett szabnunk egy határidőt magunknak. A környezetünkből már rengetegen távoztak. Egyesek csak fontolgatták, mások meg hirtelen elindultak. Nekünk a 2022-es választás jelentette a határt. Elvégeztük az „A hang” tanfolyamát, hivatalos és független szavazatszámlálónak jelentkeztünk Pécs városánál. Nagyárpádon lettem szavazatszámláló, a férjem a pécsi belvárosban, ahol az átjelentkezők is leadhatták a voksukat. Durva volt azzal szembesülni, hogy milyen ez a kis közösség, amiben élünk. Hogy miként gondolkodnak itt az emberek. Egy totálisan lepukkant intézményben zajlott a választás. Törött bútorok álltak a mindenre alkalmatlan helyiségekben. A választópolgárok pedig jöttek szép sorjában és nyíltan kifejezték, hogy ez nekik megfelel és minden menjen ugyanígy tovább! Bennem ez iszonyatos törést okozott. Ahogy a Klimó Könyvtárban is magamra maradtam azzal a vágyammal, hogy szépítsünk valamit a helyen, úgy itt is ez történt.
Akkoriban beszélgettem önnel erről a témáról, és azt mondta, hogy 11 óra után finoman fogalmazva egyre több bizonytalan szociális státuszú ember érkezett… A szavazólap kitöltésében kellett segíteni?
Megmondták, hogy melyik pártra szeretnének szavazni, s meg kellett mutatnom, hogy hol szerepelnek a szavazólapon, mert maguktól képtelenek lettek volna értelmezni a látottakat.
Analfabéták jöttek?
Igen. Még csak nem is funkcionális analfabéták. Sőt, volt szellemi fogyatékos is. Azóta sem értem, hogy egy láthatóan fogyatékos ember miként szavazhatott.
Mégis azt írta, hogy ez nem választási csalás volt, hanem maga a valóság.
Szembe jött a nagyárpádi valóság. Mi itt éltünk a magunk szigetén. Nem nagyon ismertünk senkit a faluban, csak a kertészeket, a házunk körül hatalmas arborétumot gondozunk (megj.: az egyeztetett időpontban külsősöknek is látogatható Szérűskerti Arborétumot 2010-ben nyitották meg – a szerk.). De nem épültünk be a falu szövetébe. A választáson elsírtam magam, szabályosan lesokkolódtam.
Mi lett a poszt 13 ezer megosztásának következménye?
Semmi. Egy idő után már a kommenteket sem olvastam el. Jöttek olyanok is, amelyek a támogatásunkról szóltak, vagy nagyon bátornak mondtak. Nem értettem, hogy mi ebben a bátorság? A szomszéd faluból valaki azt írta üzenetben, hogy még lájkolni sem merte a bejegyzésem, mert őket nagyon figyelik a munkahelyükön, de én milyen bátor vagyok, hogy ezt le mertem írni. Aztán megérkeztek a gyalázkodók, voltak többen, akik veréssel fenyegettek. Összekapcsolták az arborétumot a személyemmel és annak az oldalán kezdtek gyalázkodni. Hogy itt nem látják szívesen a fideszeseket… Elmagyarázták nekem, hogy miért kell szeretnem a miniszterelnök urat.
Elárulja, hogy miért?
Már elfelejtettem. (nevet) Utána már letiltottam a kommenteket, nem akartam magam mérgezni. A választás után egész éjszaka ezen rágódtam, s a legelsők között lehettem azok közül, akik hasonló gondolatokat eresztettek szélnek, s ezért lehetett ennyire népszerű a posztom, s terjedhetett futótűzként. Sokan olvasták és sokan megértették, miről beszélek. Sok ellenzéki érzelmű ember pénzt, energiát nem kímélve elutazott kisebb falvakba, hogy ingyen garantálják a választások tisztaságát. Amit egyébként nem kellett félteni. Pont ettől volt annyira borzasztó az egész.
Ez megint egy határvonal volt. Ami után nincs mást tenni, mint…
Mint elindulni. Amikor egy barátnőm elolvasta a posztom, azt írta: „Hogyha délre vágytok, akkor gyertek Valenciába, mindenben segítünk!” Repülőjegyet vettünk, megnéztük Valenciát és beleszerettünk. Eredetileg Olaszországba készültünk, de másképp döntöttünk. Az olasz után könnyű a spanyol nyelvet megtanulni.
Elkezdték árulni az arborétummal övezett házukat, felszámolni a hatalmas könyvtárukat, a bútorokat eladni. Eközben senki nem próbálta önöket maradásra bírni?
A barátaink azt kérdezték, hogy miért nem vagyunk mi boldogok azzal, amit létrehoztunk? Miért nem zárjuk magunkra a kaput? És utána semmi közünk a kint folyó hacacáréhoz! Én nem tudok kiszakadni a világból. Boltba járok, újságot olvasok. Zötyögök a kátyúkon, látom a koldusokat. Sem vak, sem süket nem vagyok. Attól, hogy más úgy látja, viszonylag jó a dolgom, nekem ez a világ nem jó. Zavar. Ha egy 50 milliós luxusautóval járnék, az is ugyanígy döcögne a kátyúkon, s akkor is fájna azt látni, hogy mekkora a szegénység és a nyomor ebben az országban. És talán az a legborzasztóbb, hogy azok az emberek támogatják leghangosabban ezt a rendszert, akik a legfőbb kárvallottjai. Akik sem rendes egészségügyi ellátáshoz, a gyerekeik pedig rendes oktatáshoz nem jutnak. Ezt nem tudom elfogadni. És azt sem, hogy rengeteg ember érzi, hogy ami ebben az országban folyik, az finoman szólva nem jó. És mégsem tesznek semmit! Már csak az utakon maradt a kisembernek lehetősége győzni. Talán ezért van annyi agresszív sofőr. Szeretünk utazni, jól esett látni, hogy Spanyolországban másként kezelik a nehézségeket, másképp viselkednek egymással az emberek. Ott még a szegényebb emberek is le tudnak ülni meginni egy kávét.
Tegyük fel, hogy őszre sikerül eladni a házukat és Valenciában keresnek majd újat maguknak. Mi lesz ott? Kapóra jöhet, hogy a Szovjetunióban született, a mai Ukrajnában. Az orosz mellett az ukrán nyelvet is beszéli?
Magam is meglepődtem, hogy az iskolában tanult orosz mellett viszonylag jól beszélek ukránul is. Az egyetem után Beregszászon sokszor hallottam, hogy használják az ukránt, de ha szláv nyelven kellett beszélni, akkor mindig az oroszt használtuk Kárpátalján. Az orosz-ukrán háború kitörése után jelentkeztem önkéntesnek, hogy segíteni tudjak. Pécsett kapott házat egy kétgyermekes fiatalasszony. Jó barátok lettünk, egymást tanítjuk. Ő ukránul tanít engem. Kárpátalján egy nagyon csúnya, vegyes kevert ukrán nyelvjárást használnak, ami távol áll az irodalmi ukrántól, ezzel nem szerettem volna villogni. Azóta ukránul beszélünk.
Tudom, hogy nehéz kérdés, de mégis felteszem. Mennyire lehet megítélni helyesen az Ukrajnában élő magyarok helyzetét ma?
Ambivalens volt számomra, hogy amikor elindult a háború, sokan felhívtak, aggódva kérdezték, hogy mi van a szüleimmel, és úgy folytatódtak a beszélgetések, hogy a magyaroknak most nagyon rossz, mert elviszik őket katonának. És általában ezután következett az, hogy az ukránok mennyire provokálták az oroszokat… Ezt a mai napig nem lehet elmagyarázni sokaknak, hogy ha valakit rakétával lőnek, vagy lebombázzák a házát, akkor az, hogy mi van éppen a nyelvtörvénnyel, az annyira érdekes, mint egy kutyagumi az utcán.
Annak is megvan az oka, hogy miért nem néznek jó szemmel a magyarokra Kárpátalján?
A magyar kormány oroszbarátságán túl korábban számolatlanul és ellenőrizetlenül küldte oda a támogatásokat. Méghozzá úgy, hogy előtte nem egyeztetett az ukrán állammal, gyakorlatilag egy magyar enklávét szeretnének létrehozni. Magyar kórházat, magyar fociakadémiát Munkácson, ahol jó, ha pár tucat magyar él. Az ukránoknak a Krím elvétele óta, ha meghallják azt a szót, hogy autonómia, bekapcsol a fejükben a vészvillogó, mindjárt a szeparatizmusra gondolnak, mert ez egyszer már megtörtént velük. A nyelvi jogok, a másik ország által támogatott kulturális élet és a másik ország által nyújtott útlevél adományozása miatt elveszítették az országuk ötödét. Amikor Kárpátalján a magyar településeken kinn lobognak a magyar trikolorok, beindítja bennük ezt a pavlovi reflexet. És tényleg, a nyelvi jogok miként viszonyulnak ahhoz, hogy emberek millió hagyják el kényszerűségből Ukrajnát, mert nincs hol lakniuk? És nekem újra és újra el kell magyaráznom, mi a különbség a nyelvtörvény és a bombatölcsérek között. A szüleim támogatták a szülőfalumba költöző ukrán menekülteket, büszke lehetek rájuk, hogy az emberségük nagyobb volt annál, mint az ellenérzésük amiatt, hogy nem használhatják az anyanyelvüket a hivatalos ügyeik intézésekor. És amiatt is szoktam szégyenkezni, amikor az ukrán barátnőm megkérdezi tőlem, hogy mondd, miért gyűlölnek minket úgy a magyarok? Szerencsére sokan segítik és szeretik is őket. Szoktam mesélni neki arról is, hogy milyen a kortárs magyar irodalom, és hogy itt nem minden magyar annyira gonosz és egysíkú, mint a kormány propagandája.
Valencia jelenleg még az elérhető távolságban lévő képzet, most Pécs mellett egy gyönyörű házban beszélgetünk. Meg tudja mondani, hogy hol érzi otthon magát?
Még nem tudom. Nem először fogok költözni. Tudom, milyen kidobni a szükségtelen dolgokat. Ezt meg tudom csinálni. Nem egyedül vagyok, a férjemmel támogatjuk egymást. Biztos vagyok benne, hogy jó és szép életünk lesz egy barátságos országban.
Az elhíresült tavaly áprilisi Facebook-poszt
Gönczi Andrea – 2022. április 4. 9:56
„Tegnap tevékenyen részt vettem a választásban, a szavazatszámláló bizottság tagja voltam. A helyszín: 1955-ig önálló település, földművelésből élő jómódú sváb lakossággal. Ma egy főúttal kettévágott külső városrész, elszegényedett, elöregedett, elcigányosodott. Nincs óvoda, iskola, háziorvos (csak néha ügyeletes), a bolt CBA, a szebb napokat látott kocsma a „legyes”.
A választás az ún. kultúrházban zajlik, ablakain sűrű rácsok, az egyetlen helyiségből álló épületben a pókháló és a világítás versenyét egyértelműen az előbbi nyeri. Van még három özönvíz előtti gázkonvektor, rengeteg kék kárpitos irodai szék, mindegyik végtelenül mocskos, némelyik törött is, azok a fal mellett állnak halomba dobálva. Szerencsére van két paraván, azzal el lehet takarni, hiszen a választási kézikönyv „méltó körülmények” megteremtését várja el. Van mosdó is, a nőiben egyetlen lámpa sem világít, hideg van, a mosdókagyló össze-vissza repedezett.
A bizottság hat nőből áll, 30-40-es éveikben járnak, súlyuk 50 és 150 kiló közötti, fele-fele arányban választottak és pártdelegáltak. A jegyzőkönyvvezető egy felkészült, megnyerő fiatalember. Lassan kiderül, ki kivel van.
Hatkor nyitunk, megjön az első szavazó, aztán folyamatosan érkeznek. A névjegyzékben közel ezer választópolgár neve szerepel, néha több oldalon keresztül ugyanaz a családnév. Nagy nyugalomban dolgozunk, olykor egy választó megfogalmazza a véleményét a népszavazási kérdésekkel kapcsolatban, más visszautasítja a népszavazási lap átvételét, a többség azonban mindhárom lapot átveszi. Ahogy telnek az órák, egyre több választó jön be azzal, hogy nem tudja, miről szól ez, de a fideszre szavaz, vagy a fideszes jelölt nevét mondja. Többen kérik a bizottság tagjait, mutassuk meg, melyik a listán a fidesz és a jelöltje, mert rosszul lát/nem tud olvasni/már rég vett részt választáson/most szavaz először. Jönnek az alkoholszagú, mosdatlan, rosszfogú, tudatlan emberek sorra, érkeznek ebbe a külvárosi lepusztult kultúrházba, és leszavaznak a fideszre, mert ez nekik megfelel, nem is lehetne jobb. Őket ez az egész nem zavarja, nincs semmi probléma, hiszen megkapták a júdáspénzt. Egy-két sörre most elég lesz, tán még a „legyesben” is meg lehet ebédelni utána.
A fidesz küldöttei hallgatnak, mosolyognak, a bizottság többi tagja egyre sápad, nem szólunk, de amikor megérkezik az utcánkból a sokadik nyomorult, fogalmatlan szavazó, nálam eltörik a mécses, elsírom magam. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy visszatartsam a könnyeimet. Ezek az emberek döntenek a sorsomról, a jövőmről, arról, ami eddig a hazám volt. Mert többé nem az. Én ezzel az országgal nem akarok semmilyen közösséget, megyek, ahogy elmentek már eddig a milliók, csatlakozom a többihez, akinek most lett elég. Itt számomra nincs több lehetőség, építsék az országot azok, akiknek ez tetszik, dolgozzanak, adózzanak, innováljanak, mit bánom én. Legyenek boldogok egymással, én máshol leszek az. Itt nem hagyták.
Hétfő reggel van. Az országban százszámra volt a miénkhez hasonló település. A választást nem a választási bizottságokban csalták el, hanem már előtte, a tévében, a Kossuth Rádióban, az óriásplakátokkal, a farháttal, a krumplival, a benzinnel, a többi júdáspénzzel és a háborús riogatással. Aki nem így gondolja, többé ne keressen.”
Ez a cikk a Szabad oldal kezdeményezésünk részeként jelent meg. Ebben az együttműködésben az ország független szerkesztőségeinek írásait, tartalmait vesszük át, hogy azok saját olvasóikon túl egy szélesebb nyilvánossághoz is eljussanak.
