Ahol a magyar államnak teljesítenie kellene, jobbára csak maszatol. Még működik a rendőrség, fejlesztik a honvédelmet, de az oktatás, az egészségügy látványosan bajba jutott, az évtizedes mulasztást igyekeznek takargatni, valódi megoldások helyett elkommunikálni a bajt. Ha kell botránnyal, ha kell ígérgetéssel. Azzal kecsegtetnek, amit a leginkább hallani szeretne a nép, most éppen: nagy jövedelmet, alacsony inflációt. A saját közönségük még tűr, de majdnem mindenki érzi, hogy baj van, morgolódik az ország.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Nyár van, mondhatni uborkaszezon. Erre azt olvastam, hogy Németországban kimondják – újra meg újra –, hogy nem javasolják, hogy befektessenek Magyarországon, mert ha jól megy egy vállalkozás, az állam elszedi a nyereséget. Ennek meglesz a következménye. Talán nem rövid, de középtávon biztosan. Mi vezetett el idáig? Mert Magyarország jó ideje szembemegy az EU konszenzusos döntéseivel. Ukrajna helyett Oroszországot védi. Az országhatáron belül a társadalmi feszültségek növelését fontosabbnak tartja a kormányzat, mint a konszenzust. Békéről prédikálnak, s a gyakorlatban ellentétet szítanak a társadalom különböző rétegeiben, az EU-val szemben pedig az agresszor Oroszország mellé álltak Ukrajnával szemben.
Létezik-e összefüggés, indokolható-e valamivel az, amit a magyar kormányzat művel itthon és a határon túl?
Először is, nézzük meg, mire megyünk a szemérmetlen oroszbarátsággal? Milyen eredménnyel jár ez a zavaros helyzet? A világpiaci árnál drágábban vesszük tőlük a kőolajat. De a napi hírekből kinek van még energiája Hamupipőkeként kiválogatni a borsót, az analógiát tekintve az igazi híreket? Ki veszi még az erőt ahhoz, hogy végiggondolja, miért van szükség arra, hogy levidékirókázzanak egy közpénzt védelmező képviselőt? Sokadszorra jön elő újra és újra az az érzésem, hogy párnapos botrányokkal takarják el előlünk Magyarország igazi botrányát. Mit? Azt, hogy nem működik a rendszer!
Piszkáljuk fel a társadalmat – úgy tűnik, ezt gondolják a hatalom propagandistái. Úgysem érdekel senkit sem a tanárok tüntetése. S valóban, a pedagógusok hónapokon át tartó megmozdulásait kisebbségi mozgalomnak is tekinthetjük. Mert nem mozdult meg a társadalom egésze – holott nyilvánvalóan évtizedes gondok elé nézünk a tanárhiány és a nyugdíj előtt álló tanártömeg miatt (többször annyi tanár megy nyugdíjba, mint ahány belép a rendszerbe), a gimnazista és egyetemista korosztály tömeges elvándorlási szándéka miatt. És különben is, mi érint valójában és csontig hatolóan mindenkit, ha nem az oktatás ügye?
Két érettségizővel beszélgettem az elmúlt héten – nem túl reprezentatív a mintám – egy új elemre bukkantam, most már a magyarországi diploma értéke kérdőjeleződött meg ebben a generációban. Ahogy az egyikük elmondta, hogy „néhány NER-es család gyerekén túl – akik tudják, hova kell beállniuk jó pénzért melózni – szinte senki nem akar az országban maradni. Az arányokra rákérdeztem, húsz gyerek indulna el (akár annak tudatában, hogy dolgoznia kell majd a tanulás mellett), nyolc pedig itthon tervezi a jövőjét. Pedig Navracsics Tibor az elmúlt évben vagy ötször is azt jósolta, hogy hamarosan megérkeznek az EU-s pénzek. Egy szakértő szerint idén már aligha – és nem hivatalos forrásaink szerint Orbánék is ezzel számolnak már egy ideje.
A „kockás inges” akcióhoz képest szélesedett az oktatásért kiállók száma, újabb csoportok is bevonódtak – az élőláncok idején teljes családok álltak az út szélén. De mégsem történt meg az, ami más kultúrákban a gyakorlat szintjén működik. A szolidaritás nem működik Magyarországon a különböző társadalmi csoportok között. Azt nem mondhatjuk, hogy magukra lettek volna hagyva a tanárok, a társadalom már nem csak felszínesen szembesült a problémáikkal, de az még nem ülepedett le az agyakban, hogy mi lesz annak a következménye, hogy országosan csak néhány tucat természettudományt oktató tanár lesz (fizikai-kémia szakos) – miközben nemrég, néhány éve még éppen ezeknek az egzakt tárgyaknak a jelentőségéről és a természettudományos képzés erősítéséről papoltak Orbánék.
A társadalmi mobilitás tovább csökken, mert az anyagilag, társadalmilag megbecsült szakmákat még nehezebb lesz elérni, úgymond alulról jőve. Magyarul: ha szegény voltál, nagy eséllyel az is maradsz! Komolyan vehető iskolai oktatás helyett a magántanárokhoz kell járnia már most is az orvosi pályára készülő gyerekeknek. S mivel piac diktálja majd az árakat, ne számítsunk sok jóra. 2023-ban már sokkal többen szembesültek az oktatás gondjaival, mint pár éve. Sőt, már nemzetközi figyelem is vetődik a területre. Mert nem az EU dolga lenne a magyar tanárok fizetésének finanszírozása! Ha erre nem képes a jelenlegi magyar állam, akkor rosszul döntenek arról, mi is a fontos, hová kell a pénz. Azt is mondhatnák ezzel az erővel (és miért is lenne ebben különbség?), hogy a parlamenti képviselők rendre a parlamenti ciklusok elején megszavazott fizetésemelését is “Brüsszelnek” kellene állnia! Persze, az is ugyanolyan nonszensz lenne, csak kevésbé bánnánk, ha ott elmaradt volna az emelés.
A politikusok persze maradnak és kapják a korábbinál jóval magasabb, megemelt, nem kevés havi pénzüket. Apropó, Orbán Viktor miniszterelnöki fizetésének több milliós emeléséhez sem kellett “Brüsszel”!
Szeptemberben viszont majd kiderül az igazság: hogy ki marad a tanári pályán. Nemcsak az alacsony fizetésekről van szó. De arról is. Ha szeptemberben nem lesz matektanár, akkor ki tanítja meg a másodfokú egyenlet megoldóképletét? Az iskolai osztályokban tanulók kb. fele kormánypárti szavazók családjából érkezik. Nekik lesz egy titkos tanáruk? Mit fognak gondolni a kormánypárti szavazók, ha nem lesz matek, fizika, kémia szakos tanár? Hogy Gyurcsány és Soros elcsábította őket a zambiai kekszbányákba dolgozni? Tavaly nyáron kesernyésen-viccesen hirdette magát a Vajk-sziget Általános Iskola: “Téged keresünk, ha érdekel a versenyképes jövedelem, a három hónapos nyári szünet, a társadalmi megbecsülés, de le tudsz róluk mondani”.
A juttatásokról így írtak:
– fizetés (majdnem elég egy hónapra, így legfeljebb kétféle mellékjövedelemről kell gondoskodnod);
– korlátlan túlóralehetőség (ingyen!);
– SZÉP-kártya (ha jó a kézügyességed, különben valószínűleg ronda lesz).
És a legszebb, amit az iskola elmondhatott a jövedelemről: „előnyt jelent egy olyan házastárs, élettárs, szülő, aki el tudja tartani a jelentkezőt.”
Csak az a baj, hogy ez nem vicc. Aki óvodában-iskolában dolgozik, ha nincs másod-harmad állása, akkor gyakorlatilag éhen halhat a jövedelméből. Vagy, ha nincs egy viszonylag jobban kereső férje vagy felesége, élettársa.
De szembe jönnek az utcán olyan kutatók, akikkel korábban interjúkat készítettem (amikor még a pécsi egyetemen dolgoztam). Panaszkodnak, hogy nincs pénz a kutatásra, sorra mondják fel velük a külföldi egyetemek az együttműködést, és nem is terveznek velük a jövőben. De interjút nem szeretnének adni, még név nélkül sem. Nem akarnak kellemetlenséget, nem szeretnének bajba keveredni, félnek, hogy még így is rájuk ismernének. Azért ebbe is gondoljunk egy kicsit bele! Milyen világot teremtettek itt nekünk? Micsoda országot építettek fel az elmúlt 13 évben?
Vajon ki akar kirgiz egyetemre járni francia, német és holland egyetemek helyett?! Mert 12-13 év alatt, módszeresen, lépésről lépésre leépítették a magyar felsőoktatást. A hazaszeretet mit jelent? Szavak szintjén akkora basszusnyomóra kötötték a nép-nemzeti érzelmeket harsogó szónokot, hogy dübörög a fél ország, de a gyakorlatban? Leépítik az iskolákat, mégcsak az inflációt sem követi a támogatás, az országot tégláról téglára hazaviszik, mondhatni túl sok minden elvesztette közpénz jellegét. És nem ért véget a folyamat. Még mindig lehet rosszabb az oktatás. Az ősz majd megmutatja, mennyire komolyan vehető az évek óta tüntető pedagógus réteg. Hányan mondanak fel majd tényleg? Ha ötszázan, az is gond, de megoldható. De ha ötezren? Tízezren? Akkor sem omlik össze teljesen a rendszer, csak még jobban billeg, inog majd minden. Mert hol máshol tudna dolgozni egy óvónő, mint egy óvodában? Az alsós tanítónő megmarad az osztályában – ha már osztályfőnök, végigviszi a gyerekeket vagy elmegy Kasszás Erzsinek? De idézzük fel, tán a legszebb mondatát a drága Köztársasági elnökünknek, Novák Katalinnak:
“Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kórházi ápolóként vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből.”
Szóval a gyerekek kilőve. De mondják már meg nekem, hogy miért ilyen fontosak az oroszok? A szocializmusban, ha nem is gyűlöltük az oroszokat, de azt sem mondanám, hogy szerettük őket. Kinek nem volt ciki oroszt tanulni? Csak mert muszáj volt. Muszáj barátság. Muszáj szerződések. Ahogy a május 1-jei felvonulás is furcsa volt. Elvonulni a tribün előtt, lufival, táblákkal, masírozós zenékre. Az ország nagyobb része ünnepként élte meg, amikor elment az utolsó szovjet katona is.
Pedig micsoda irodalmuk van az oroszoknak! Micsoda történelmük! Milyen tájaik! De valahogy, ha találkoztunk velük, mindig mi jártunk rosszul. 1848-49. Málenkij robot. 1956 leverése. 1968. Ma milyen érdek fűz minket Oroszországhoz? Talán pár tucat embernek lehet anyagi haszna, érdeke, titkos kapcsolata, zsarolhatósága, ami ehhez a furcsa birodalomhoz köti, ehhez hozzácsaphatjuk még az üzemanyagkereskedő felső vezetőket, az atomlobbit, talán néhány gyár, üzem kuncsaftjait, az élelmiszeriparban utazókat (vagy őket ma már, a háború óta nem is?), de így sem hiszem, hogy az oroszbarátság igazi, komoly haszonélvezői az ezres, vagy legyen, tízezres nagyságrendnél többen lennének egész Magyarországon. Értük? Miattuk szívunk? Vagy a netán a kormányfőnk zsarolható lenne valamivel? Ez persze csak pletyka.
Az viszont nem az, hogy Magyarország nemzetközi jóhírének vége (hosszú időre). Több külföldön élő magyar mesélte már, hogy szemtől szemben megkérdezték őket, hogy „normálisak vagytok, ti magyarok!? Képesek vagytok az Orbánt megválasztani!?” (Igen, vannak olyanok is páran, akik emiatt gratulálnak, de nem a többség, és nem a kellemesebb arcok.)
Korábban nem néztek le minket azért, mert magyarok vagyunk. Bezzegország voltunk, a rendszerváltás miatt, a Vasfüggöny lebontása miatt, 1956 miatt. Már nem közönyösen fogadnak minket, mint pár éve, hanem szégyenletes dolog magyarnak lenni. Ezért a magyar kormány felel. Orbán Viktor felel. A propaganda arra jó, hogy elhitetik velünk, hogy mi oroszbarátok vagyunk. A világon Észak-Korea és Fehér-Oroszországon kívül – India, Kína távolodni kezdett – nincsen már feltétlen barátjuk rajtunk kívül. Mi rejlik az oroszbarátság mögött? Milyen árat fizetünk érte? Hány évtizedes munkával jár majd ezt megfordítani, ha véget ér majd az Orbán-rezsim. Hány évbe kerül majd tisztára mosni az agyakat itthon, amit a közmédia okoz?
Miért vagyunk bajban? Miért nincs pénz a magyar gazdaságban? Emlékeznek még az előző választási kampányban kiszórt milliárdokra. Ezt vissza kell venni az emberektől. (És apropó, akkor már, emlékszik még valaki a magánnyugdíj-pénzekre? Akik benne maradtak, azok a kevesek, ők köszönik, jól jártak. Elfogyott a lóvé? Hol a pénz?)
A magas infláció erre tökéletes. De a kevesebb forrás miatt az építőipar magába roskad. Összeszámolta valaki, hány étterem, üzlet, szálloda zárt be? Az infláció miatt az állami kiadások is megnőttek. A változó családtámogatások miatt – csökkennek a középrétegeket célzó pénzek mennyiség, ezáltal együtt szenvedhetnek az alacsony rétegekkel (akiknek már eddig is nagy gyakorlatuk volt ezen a téren). Bekövetkezik-e az a társadalmi fordulat, hogy kisnyugdíjasoktól kezdve az alacsony jövedelműeken át a középrétegig mindenki képes belátni, hogy ki ezért a felelős? Az illiberális magyar kormány. Ennek lesz következménye? Mint egy átlagos, európai országban? Azaz elzavarják az inkompetens vezetőket? Az utcán, a boltban, közösségi oldalakon mindenfelé panaszkodó emberekkel találkozom. Hogy mennyibe került a cseresznye? 2700! Na, te sem vettél! Csak rájönnek lassanként, hogy mi a probléma oka. Elég átmenni a határon, gyakorlatilag bármelyik irányba, rögtön olcsóbb az élet. Nem behúzott farokkal kell kikullogni egy boltból, ha teleraktad a bevásárlókocsit, mert ki tudtad fizetni. Aki nem hiszi, járjon utána. Ugyanazok a bolthálózatok működnek Horvátországban is, a határtól pár perc útra kb. 30%-kal olcsóbbak az árak. Ott nincs háborús infláció? Nem ugyanez a régió? Csak a törvények mások és a kormány. Ennyi az oka.
A tanárokért nem fogott össze az ország. A napelemesekért sem, pedig mennyit szórakoztak velük. Az év közben változó törvényi előírások okozta nehézségek sem háborítottak fel annyira egy országot, hogy általános sztrájk lett volna, gondoljunk csak a KATA megváltoztatására. Ha kell, LMBTQ-zanak egy kicsit, hogy mi a család. A sajtó és propaganda ágazatot vette egyedül komolyan a kormány, a 90%-ot el is foglalta. A propagandistáik ha nem is tévedhetetlenek – gondoljunk az internetadós blamájukra –, de hatékonyan működtetik a rendszert. Nem azért persze, mert olyan okosak, nagy truváj nincs benne, lóvé és gátlástalanság annál több, azokból rengeteg van,
Mára úgy működik az ország, hogy minden csak rövid távon fontos. Most, hogy nincs EU-s pénz, elkezdődött a zavar. Már nem tudják úgy működtetni a pénzelosztási rendszerüket, ahogy eddig ment a tizenhárom évben. Ezért kellenek még a korábbiaknál is inkább a folyamatos, apró botrányok. (Na, meg persze a jövő június, a választás miatt.) Amin elhisztizget a ballib sajtó, ahogy ők mondják. Addig sem figyelnek a lényegre. Levidékirókázzuk a Hadházy-t, elhisztizgatnak-getnek ezen három napot. Csináljuk ügyet az Operaházból, az is egy-két hét. Mert most tényleg, kit érdekel az Opera? Most mondd már, nem mindegy, hogy ki vezeti? Az ott dolgozók pár évig maguktól elműködtetnék. Hozzuk elő a Szájer Józsit, ezzel is ellesznek pár napig. A politikusok médiaszereplései következményektől mentesen zajlanak. Ha igazat mondanak, ha nem, a helyükön maradnak.
Egy interneten keringő képen felbukkannak 50-300 milliárdos összegek, amiket szinte mind feleslegesen adott ki a hatalom (túlárazva, baráti cégekkel együttműködve, stb.). Minek az államnak mobiltelefontársaság? Minek akarja megvenni épp most a repülőteret? Csak mert a Fletó eladta? Stratégiailag fontos egy súlyos gazdasági válság közepén repülőteret venni? Hányszor is megy menetrendszerinti repülővel Orbán vagy Novák Katalin? Nem láttam még olyan kormánypárti politikust, aki épkézláb érveket tudott volna felsorakoztatni a döntéseik mellett. A stadionokra kiadott milliárdokhoz képest a Világkiállítás Sámán dob-épületének újra felépítésére költött 3,8 milliárd eltörpül. Nézem a beszélő fejeket és egy-egy őszinte gesztusukon túl –torokköszörülés, orrvakarás – látom, hogy már ők sem hiszik el, amit mondanak. Mindenki eljátssza a szerepét. De már a nagyon hű kormánypárti szavazók nagy többsége is leszokott arról, hogy azt bizonygassa, az “ővéik” nem lopnak. Tudják, csak tűrnek. És különben is, a Gyurcsány jobb lenne?
Mi lesz ebből? Nem vígjáték, tragédia. Ki volt az, ebben az országban, aki bevallotta, hogy csak úgy csinált, mintha kormányozna? Hát, a Fletó. Szomorú, de be kell látnom, hogy a túlmozgásosságával egyetemben ennél még ő is jobban teljesített!
Mert mi lesz a magyar kultúrával? A színházak jelentős részének a jövője bizonytalan. A filmesek piacképes része külföldön. A könyvkiadás gondban van. A folyóiratok féléves késessel jutottak az állami támogatásukhoz. Kire támaszkodhatnak az ellenzékinek – értsd nem kormánypártinak besorolt művészek – ha már a sajátjaik is panaszkodnak?!
Mi lesz a jövő? Ez a kérdés inkább, minthogy újra és újra leleplezzük a svindliket. Az ellenzék okozza majd a rendszer bukását? Weöres Sándor Bóbitája jut eszembe legtöbbjük láttán.
„Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.”
Most több esélyt adok a klímaváltozásnak. Egy párhetes hőhullám, egy óriás jégeső megmutatja majd a rendszer gyengeségeit. Mert direkt rosszul feltett kérdésekre rossz válaszokat ad a hatalom. Mi más lehetne ennek a vége, mint tragédia?
