Rövid, de igaz történet (részben) arról, hogy milyen is, amikor valakinek egy talán nem is túl fontos, de mégis óhajtott vágya teljesül, de mégsem úgy és mégsem olyan, amilyennek elképzelte. Ungár Tamás glosszája.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Vágytam már arra, hogy egyszer engem is kérdezzen meg egy közvéleménykutató. Engem ugyanis soha, semmilyen ügyben nem közvélemény-kutattak semmiről. Újságíróként több tucatnyi riportban sokezernyi embert faggattam a terveiről, élete értelméről, kormányintézkedésekről, választási esélyekről, Paks 2-ről, trafikmutyiról, kivándorlásról, migránsokról, inflációról, covidról, pride-ról, Gyurcsány-filmről, mindenről…
De engem soha senki, de senki nem kérdezett.
Aztán a minap, este hét óra tíz perckor megcsörrent a telefonom, és egy idősödő hangú hölgy valamilyen elhadart nevű szociológia kutatóintézetre hivatkozva arról tájékoztatott, hogy felmérés készül, amihez szeretne néhány kérdést feltenni nekem, ha alkalmas.
– Ha nem tart tovább tíz percnél, akkor igen – feleltem.
– Csak öt perc lesz – mondta a hölgy, majd így folytatta: – de először tudnom kell, hogy ön hány éves?
– Októberben leszek hetven – feleltem.
(…)
– Akkor sajnálom, de ön már túl van a kérdezettek korhatárán. A viszontlátásra.
– Viszontlátásra – morogtam … de már csak magamnak, merthogy a kérdező addigra bontotta a vonalat.
Felhívtam hát velem egykorú barátomat, és elmeséltem, mi történt. Hosszan nevettünk.
– Le vagyunk írva – mondtam végül.
– Le – mondta ő.
– Túléljük – mondtam én.
– Ezt még igen – mondta ő.
– Na, jó éjt neked…
– Jó éjt neked is…
