Pécs város sajtódíját, Várady Ferenc-díjat vehetett át Kert Attila újságíró, hírszerkesztő, amint arról a szeptember elsejei, Pécs városnapi ünnepi közgyűlésről szóló beszámolónkban írtunk is két hete. Az Euronews magyarországi vezetője pénteken, személyes Facebook-oldalán adott hírt ismerőseinek az átvett díjról, amelyről a médiapiaci hírekkel foglalkozó Média1 is beszámolt nemrég. Kert Attila a posztban nemcsak arról írt, hogy miért fogadta el a sajtódíjat, de beszélt pályája kezdetéről, pécsi kötődéséről, a médiapiac helyzetéről, Pankotai Liliről és főleg az ő alma materének is számító Nagy Lajos gimnáziumról és a Szabad Pécsről is.
A cikk a hirdetés után folytatódik
„Két hete Péterffy Attila polgármester Pécs Város Sajtódíjával tüntetett ki (…) elmondom, hogy ez nem is olyan egyszerű ügy. A mi szakmánkban elég necces dolog a kitüntetés, mert azokat legtöbbször politikusok adják a velük szimpatizáló újságíróknak vagy a haverjaiknak; mostanában pedig egyre inkább a gazdik a legszorgosabb talp(+)nyalóiknak. Szóval ezt át kellett gondolni” – így kezdődik Kert Attila írása, ami az Euronews magyarországi igazgatójának személyes Facebook-oldalán jelent meg.
Az írás kifejezetten személyes, de az eredendően pécsi, és a szakmát is Pécsett kezdő újságíró és hírszerkesztő nemcsak az újságíráshoz és Pécshez való viszonyáról beszél, hanem reflektál a jelenlegi magyarországi médiahelyzetre is, erős és elgondolkodtató kritikát megfogalmazva. Amiatt is különleges az írás, mert a felidézett történetek egyike arról szól, hogy a rendszerváltás idején és az azt megelőző években milyen viszonyok voltak a pécsi Nagy Lajos gimnáziumban egy akkori diák, de egy lázadó és a rendszer és az akkori oktatáspolitika ellen lázadó diák szemével, és hogy abban az időben az épp csak megszülető Fidesz politikusai hogyan is viszonyultak akár a rendszerváltozás előtti oktatáspolitikához, akár a korabeli sajtó helyzetéhez.
Kert Attila azt is elmondja, hogy soha nem találkozott ezt megelőzően Pécs polgármesterével, nem ismerte: „1990 óta Pécs összes polgármesterét ismertem személyesen, de Péterffy Attilával még csak nem is találkoztam eddig soha. Ezért, és mivel (sajna) több mint harminc éve nem élek Pécsett, a munkában pedig csak nagyon kivételes esetben foglalkozunk pécsi témával, úgy gondoltam, el lehet fogadni ezt a díjat a szülővárosomtól”.
Majd így folytatja: „Amúgy utoljára még a pártállam tüntetett ki. Valamikor kb. 1982-ben, a Süni őrsben végzett mozgalmi munkámért. Nem sokkal később azonban „szembe fordultam a rendszerrel”, a gimiben már ellenzéki tevékenységet folytattam néhány hasonszőrű barátommal. De 1988-ban tőlünk már nem határolódott el úgy a Nagy Lajos Gimnázium, ahogy tavaly Pankotai Lilitől, aki nyilvánosan fogalmazott meg kritikát a kormányzat oktatáspolitikájával kapcsolatban, olyan módon, ami az erről szóló nyilvános közlemény szerint „nem volt összhangban az iskola értékrendjével”. Ami azt illeti, a mi kimondottan rendszerellenes mocorgásunk sem volt igazán összhangban a Lajos akkori hivatalos „értékrendjével” – legföljebb a szellemiségével. És hát mi sem nyilatkoztunk hízelgően az akkori oktatási kormányzatról. (A legnagyobb balhé történetesen pont abból lett, amikor elkezdtük terjeszteni a suliban a Fidesz röplapját, amely olyan akcióra buzdította a diáktársakat, aminek nyilvánvaló célja az volt, hogy hülyét csináljon Czibere Tibor akkor oktatási miniszterből. És amit egyébként apám munkahelyén és egy Sorostól kapott(!) fénymásolón sokszorosítottuk. Akkor azért kicsit rezgett a léc…) De nem rúgtak ki, és nekem sem kellett otthagynom a gimnáziumot 35 éve, ahogy Pankotai Lilinek tavaly távoznia kellett”.
Ezután Kert Attila arról beszél, hogy nemhogy nem kellett elhagyniuk az iskolát, hanem éppen ellenkezőleg, az akkori pécsi gimnáziumi tanárainak a többsége az ostoba ideológia helyett önálló gondolkodásra tanította őket.
„Az, hogy ma olyan munkát végezhetek, amiben hiszek, amit szeretek és amihez talán értek; szóval amit a hivatásomnak tekintek, azt leginkább nekik köszönhetem: a tanáraimnak és a családomnak.”
Mint írja, egyebek mellett megtanították az értékek tiszteletére; de arra is, hogy különbséget tegyenek a hajbókoló tekintélytisztelet és a valódi teljesítménnyel kivívott tekintélyeknek kijáró megbecsülés között. A jogi egyetemet végzett újságíró a pécsi jogi kari tanulmányairól megjegyezte, hogy ott beléégették a tárgyilagosság melletti elkötelezettséget „és az igényt arra, hogy a tényeket minden oldalról megvizsgáljam; meg az alkotmányosság, a jogállami iránti elkötelezettséget”.
Köszönetet mondott még munkahelyének, az Euronews-nak is, „amely lehetővé teszi, immár tíz éve, hogy a közismerten problémás magyar médiaviszonyok között tisztességes, szakszerű munkát végezzünk, ráadásul nemzetközi sztenderdek szerint”.
Amire ma Magyarországon csak korlátozott mértékben, és kevés helyen van lehetőség.
„Nehéz feldolgozni, hogy ezért felelősek néhányan azok közül is, akikkel ’88-89-ben röplapokkal, tüntetésekkel és más akciókkal próbáltunk borsot törni a hatalom orra alá. Azok, akikkel akkor nevetségessé próbáltuk tenni a régi állampártot, pár évtizeddel később az új állampárt tagjaiként különböző pozícióiban tevékeny szerepet játszottak a magyar médiarendszer és a sajtószabadság szétrombolásában.
Sokkoló belegondolni, hogy azok, akikkel együtt követeltünk „pártoktól független szabad sajtót”, felelősek érte, hogy ma egy ehhez hasonló szöveg szinte biztosan nem jelenhet meg a abban az újságban – a Dunántúli Naplóban –, amelyben bő 36 éve, 1987-ben az én első cikkem nyomtatásban megjelent.
Nem könnyű megemészteni, hogy volt rendszerváltó ellenzéki társaink közül sokan részesei és haszonélvezői a rendszernek, amely partvonalra szorított kiváló újságírókat, sokat azok közül is, akiktől én is tanultam a szakmát.
Más egykori kollégák pedig abban a szervezetben dolgoznak, amely még 1988-as mércével is megdöbbentően egyoldalú és hazug propagandát folytat, tényeket hallgat el, tudatosan manipulál, véleményeket ignorál és embereket rágalmaz. Amelynek hullámhosszain és hasábjain nyíltan gúnyolódnak a hazájukért harcoló ukrán hősökön, és alig leplezetten drukkolnak orosz agresszornak, amely megint egy másik ország szabadságát próbálja fegyverrel elfojtani. Olyanok is, akikkel ’88 -89-ben egyre hangosabban arról beszéltünk, hogy ideje lenne a magyar szabadságharcot leverő orosz katonák távozásának. Teszik ezt egy olyan kiterjedt tévé/rádió/újság/online hazugsággyár-hálózatban, ami még a régi pártállamra visszagondolva is szédítően hatalmas, és elképzelhetetlenül sok pénzből működik” – fogalmazott Kert Attila. És sajnos itt meg kell jegyeznünk, hogy nem tudunk vele vitatkozni, szóról szóra így van.
És aztán szó esik a magyar médiaviszonyok egy másik, nagyon fontos oldaláról, a működtetésről és finanszírozásról is: (a NER-ben) „Egyetlen nap többet költenek erre a propagandagépezetre (illetve költünk, mi, adófizetők), mint amennyi egy független médium egész éves működésére elég. Vagyis elég lenne, mert ma már ilyen szerkesztőségek: független újságok, tévé- és rádióadók csak szabad önkormányzatok vagy nemzetközi szervezetek anyagi támogatásával, illetve az olvasók adományaiból képesek létezni – miközben a propaganda szórja a százmilliárdokat”.
Kert Attila ezt követően említi meg lapunkat is, amit kommentár nélkül idézünk: „Ezért én a díjat a szüleim és tanáraim mellett a mestereimnek ajánlom, elsősorban azoknak, akiket az elmúlt évtizedben a partvonalra szorítottak. A kitüntetéssel járó pénzdíjból pedig támogatni fogom a Szabad Pécs szerkesztőségét, akik újságírói elhivatottságból, civil kurázsiból és bátorságból is példát mutattak a szakmának. Egyben arra bíztatok mindenkit, aki teheti, hogy lehetőségeihez mérten hasonlóan támogassa a független magyar újságírást.
Köszönöm még egyszer mindenkinek gratulációt és köszönöm a díjat.
Hajrá Szabad Pécs, hajrá szabad Pécs!
Hajrá szabad sajtó, hajrá szabad Magyarország!”
