Karácsonyi történetek című, a Szabad Pécs alapításának évében, 2017-ben megkezdett sorozatunkat idén is folytatjuk, hagyományosan az első novellát vagy tárcát szenteste közölve. Az idei első történet igazából egy kétrészes novella, vagy sokkal inkább egy novellapár első fele, amely Balogh Robert készülő, bővülő Schvab evangiliom c. regényében is szerepel.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A novellapáros második része, a Feszül EZEN a linken érhető és olvasható el.
Kavargatta a havat a szél, a fák megrázkódtak, recsegtek, nyögtek, ezt hallgattuk nagyobbik öcsémmel. Reggel már ugráltunk az istálló melletti deszkákon, ettünk havat, vittünk tejet nagymamának, elmentünk a misére, hazafelé láttuk a furcsa kutyát, barátkozni akart, de az öcsém elijesztette, ugrándozva futott el a szomorúszemű korcs állat. Mondtam az öcsémnek, legyen jó, mert elviszi a Hépézl, jön majd lovas szánon, láncokkal csörög, a szán után köti a falubeli rosszgyerekeket, elviszi mindet magával. Az öcsém csak nevetett. Őt egy Hépézl csak úgy, nem viszi el, ő nem egy rossz, sokkal rosszabb gyerekeket ismer a mi utcánkban. Kijött a kishúgom játszani, reggel óta mindenkit azzal traktált, mikor kap olyan kopasz fát a Krisztkindlitől, hogy ő kell megdíszítse, a Krisztkindli mindig a díszeset hozza, ő akarja feldíszíteni, ezért ő csak ír még egy levelet a Krisztkindlinek. Hozzon neki kopasz fát, ő ad érte diót, ki is vitt a ház mögé már legalább egy marékkal, és ha több ajándékot kap, mint amit kért a levélben, nem lesz hálátlan, akár imádkozni is többet fog, ha a Krisztkindlinek úgy tetszik, ad még több diót is, szól a Nikolausznak, menjen segíteni a Krisztkindlinek cipelni…
Az istállóból előugrott a fehér macska, a húgomhoz akart dörgölődzni, de az öcsém régóta el akarta kapni, így hirtelen rávetette magát a kandúrra, az meg, ahogyan jött, egyetlen ugrással eltűnt az istállóban. Az öcsém nyitott szájjal nevetett, nedvesen csillogtak a fogai, nyálcsík látszott a két ajka között. Azt mondta a húgomnak, egyszer ő úgyis elkapja ezt a bolhás macskát, megnézni milyen színű a vére. A húgom sírni kezdett, anyám kijött a zsivajra, ujjával intette öcsémet, majd este, majd meglátja, majd jön a Hépézl. Az öcsém elbizonytalanodott, harapdálta az alsó ajkát, úgy gondolkodott. Anyánk ránk bízta a maradék tejet, vigyük csak el szépen a dédmama testvérének, az öcsémre bízta a kendőbe bugyolált kenyeret. Jó nehéz, lihegett az öcsém, de a dédmama testvérénél mindig kaptunk aszalt szilvát, megérte az a két sarok. Nem maradtunk sokáig, mert rőzsét hoztunk a kemencéhez. Mindig ebéd után sült a kalács, akkora volt, mint az öcsém két combja, így mondta a nagymama.
Amikor visszaértünk a dédmama a lábosokat abajgatta, anyám és a nagymama is a saját lábosát akarta elől tudni a sparherten, mert ott a legforróbb, így, aki éppen bejött a konyhába, mindig előre húzta a sajátját, a többiekét gyorsan hátra csúsztatta. Dédmama visszament a kalácstésztához, még gyúrta, a miénk már kelt, a kifliket formázta anyám. Hamar ettünk töltött káposztát, siettünk ki, kemencét fűteni, hallgatni, ahogy ropog a tűz, aztán ha nagyjából leégett, a parazsat összekaparta anyám, elől és hátul hagyott csak belőle, közben szépen szálldostak a kis szikrák. Anyám betette a három tepsi kalácsot, és a három tepsi diós-mákos kiflit. Én kenegettem meg őket libatollecsettel: szép fényesek legyetek ám! Becsuktuk a kemence ajtaját, a tetején egy kicsi lukat szabadon hagytunk: magasak legyetek kalácsok!
A fehér macska is odajött a melegre, kényelmesen nyújtózott egy darabig a fal mellett, a húgom nézegette, majd hirtelen felugrott a vállára, egy kicsit mocorgott, és elkezdte a maga mutatványát, húgom fülét harapdálta, majd nyalogatta a haját, mintha ő is macska lenne, és tisztogatni kellene, a húgom elégedetten mosolyogott, amíg az öcsém nagy zajjal meg nem jelent, mert akkor a macska puhán, szökellve eltűnt. A kishúgom egyre csak sopánkodik, a macskáját elzavarták, ő meg, mit csináljon itt napestig. Milyen lassan sül ki a kalács. Milyen lassan ropog a tűz. Milyen lassan megy le a nap. Milyen lassan lesz már itt az a sötét, amikor a Krisztkindli létrán leereszkedik az égből az erdőszélén, ahogy a nagymama elmesélte. Idelépked a fagyott hóban a mi kertünk alá. Eljön hozzánk. Hoz egy olyan fát. Egy olyan díszeset. Bár ő a kopaszt szeretné, de ha díszes, az se baj. Csak hozza már. Még mindig csak ez a kalácssütögetés…
Aztán persze este lett, már összeültünk vacsorázni, amikor meghallottuk a csengettyűket. Rohantunk kifelé, ki a ház elé. És tényleg jött a Krisztkindli. Lassan közeledett, a sötét kert felől, kezében kicsi fenyő. Kicsi, de takaros. Lassan lépett a Krisztkindli, a botjára támaszkodott jobbjával, baljában ott a fenyő. Ahogy közelebb ért, láttam, fehér a ruhája. Arca előtt fehér fátyol, nagyon lestem, de egy kicsit se lehetett belenézni a szemébe. Szép volt a fa. Még a kezében tartotta. Egészen közel lépett. Látni, ahogy levegőt vett. Nagyon féltünk. Mi lesz, ha kiderül, tényleg nem voltunk jók. A Krisztkindli azt kérdezte tőlünk, imádkoztunk-e, és jók is voltunk vajon, faggatózott tovább. Öcsém nagyot nyelt, a Krisztkindli megemelte botját. Öcsém fenekére paskolt vele, kérdezte, jó lesz-e. Én csak néztem a Krisztkindli kezét. Annyira ismerős énnekem. Azon a ráncos fehér bőrön a sok szeplők és a hosszú vörösesszőke pihék rajta. Ahogy megsimogatja az arcomat, szinte tudtam, éreztem, a nagymamám keze ilyen. Ugyanilyen illatú, ugyanilyen érdes neki a hüvelykujján a bőr. A begyénél, a szélén. Mindig rozmaring illatú, még a zsebkendője is. Az öcsém csak állt ott a küszöbön, megkövülten, amíg kinn messziről, az utcáról száncsengő és lánccsörgés hallatszott gyengén, ritkán ostorpattogás, rikoltozás, erre ő hirtelen beszaladt a házba, eltűnt. A Krisztkindlinek még imádkoztunk, és ő megsimogatott bennünket, anyukám kezébe adta a karácsonyfát, a húgomat kérdezte, nem baj, hogy nem kopasz a fája? De a húgom meg se mert mukkanni, annyira megilletődötten állt. A Krisztkindli csengettyűje minden lépésénél halkan csörrent, ahogy lassan lépegetett a kert felé, még egyszer visszaintegetett. Én nem tudtam, lehetett-e Krisztkindli a nagymama, egész nyáron figyelte talán, melyikünk a jó, finom cukorka szagot éreztem az ágyában, ha vele aludtam néha, azért gondoltam arra, mégis csak ő az, de hogy ő fel-le mászkál egy létrán az égbe, azon a sok grádicson? Szegényke, biztosan nagyon elfáradhatott.
Kimentünk az utcára, egyre közelebbről rikkangatott a Hépézl, rettenetesen csörgette a láncait, riogatta a rosszakat, mondta a húgom, hogy ő majd szól neki, innen el lehetne vinni valakit, aki az ő macskájának a vérét akarja venni, az egy rossz, el is indult a házba az öcsémért, hogy csak jöjjön ki, nézze meg ő is a Hépézlt, de nem találta sehol.
Mindannyian visszamentünk a melegbe, nézni a fenyőt, vacsorázni, beszélgetni, amikor is a nagyszobában az ágy alól valami mocorgást hallottunk. Valami van ott – mondta a húgom, közelebb lépett hozzám, megfogta a kezem. Azt súgta, hogy egy mi az egy ott az ágy alatt. Hogy én egy nagy vagyok, én már egy tudom, mi az?
Hát, az a valami az ágy alatt csak mocorgott, nyögött, lihegett, és nyomakodott kifelé. – Ez egy Hépézl? – kérdezte sírós hangon a húgom, és amikor megláttunk egy fekete maszatos arcot, sikítozva futottunk ki anyánkhoz a konyhába, hogy itt az ágy alatt egy igazi Hépézl. Anyám kézen fogott minket, úgy mentünk be a szobába. Anyám keze mindig finom meleg. Nem is féltem annyira. A szoba közepén az öcsém állt. Csupa sár volt az arca. Sírva kérdezte, elment az a Hépézl, akit láttunk, mert ő úgy félt, be is pisilt az ágy alatt, amíg elbújt, de olyan nehezen verekedte ki magát, csupa sár lett a földpadlón. Anyám mosolyogva kiabált ki apánknak, melegítsen egy vödör vizet a fiának, hozza be az öregebbik lavórt. Amelyikről lejött a zománc, azt. A húgom visított a nevetéstől, sárpisa szaga van, ezt mondogatta. Az öcsém csak állt ott, leszegett fejjel cidrizett, mint egy kitett kutyakölyök. Anyám megsimogatta a haját: – Ne félj fiam! Elment.
