2017-től, a Szabad Pécs alapításának évétől kezdve közöltünk karácsonyi történeteket, kortárs novellákat vagy újságírói tárcanovellákat. Ahogyan azóta szinte minden karácsonykor, az idén is folytatjuk sorozatunkat. Az első karácsonyi novellát a hagyományokhoz hűen idén is szenteste közöltük, ebben az évben az első történet igazából egy kétrészes novella, vagy inkább novella-pár első fele volt. A másodikat az alábbiakban olvashatják, amely – csakúgy mint a tegnapi rész – önálló novella, s ugyancsak Balogh Robert készülő, bővülő Schvab evangiliom c. regényében is szerepel.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A novellapáros első része, a Krisztkindli, a kopasz fa és a Hépézl EZEN a linken érhető és olvasható el.
Papa szombat hajnalban begyújtotta az olajkályhát, megszokta, hogy korán ébred, mindig fél ötkor, így meg tudja etetni az állatokat, mielőtt elindult a vonathoz. Aznap nem volt szolgálatban, sercent a gyufa, ő pedig megvárta, amíg néhányat lobban a láng, s amikor kilépett a szobaajtón, már pattogni kezdett a hőtágulástól a kályha. A konyhában felhajtott egy kis pálinkát, feltette a kucsmát és indult lapátolni. Egész éjjel esett a hó, ahol összefújta a szél a sarkokban, ott akár derékig is ért, aggódott, hogy a gyerekek nem tudnak majd belépni a kapun, de az is valószínű volt, hogy tíz óra körül, mire ideérnek, már régen kisüt a nap és csak az árnyékban marad mutatóba a hóból. Előbb utat csinált a disznóólig, onnan a tyúkól alig pár lépésnyi távolság, aztán visszament a járdára és elhányta a havat a kapuig, jó erőben érezte magát, folytatta végig az utcán a sarokig, majd száz méter és emelkedik is, kimelegedve sétált vissza, és seprűre váltott, tisztára seperte a járdát. Amikor ő befejezte, a szomszédok csak akkor kezdtek bele a lapátolásba. Húsvétkor is kinn lenne már, hajnal óta rendezgetné az udvart. Ahol hirtelen előtört a gaz éjszaka, vagy ahol eldőlni látszott egy virág szára… tette volna a dolgát. Többször végiggondolta, mit várhat a naptól, a gyerekek a városból a hajnali vonatra szállnak majd, de akkor még a busz sem jár, ha nem kapnak taxit, le szoktak sétálni az állomásra, a vonaton úgyis fűtenek, nem kell izgulni, egy húsz perces séta marad hátra nekik a jó levegőn, mert nem lehet több, mint húsz, még gyerekkel sem tarthat tovább, még hóban sem… az állomástól, amíg elkutyagolnak a házig… Talán a gyerekek is lefáradnak kicsit…
Mama még péntek délután elhozta a kenyeret a péktől, a tálca krémest a cukrászdából, este megsütötte a kalácsot, a paprikást is csak melegíteni kell majd, egy szép abroszra helyezte a méteres műfenyőt, ami úgyis egész évben feldíszítve állt… Papa már nem szokott fenyőt keresni az erdőben, csak egy nagyobb ágat metsz a bejárat mellől, az évek alatt felkopaszodott a fenyő, már létra kell hozzá… Az az ág is inkább csak az illata miatt szükséges, meg ha a gyerekek elmentek, a lábáztató lavórba kerül néhány apróbb gally és csak fel kell önteni lobogó, forró vízzel… Állítólag jót tesz…
Már napok óta mindenki karácsonyra készült a faluban, a vegyesboltba meghozták a banánt meg a narancsot, húst kevesen vásároltak, inkább rizst, lisztet, élesztőt… Hullottak a tyúkok, a legtöbben már levágták az első disznót, működtek a füstölők… Mama inkább harmadszorra is átszámolta, hogy két fő helyett kilencre miből mennyi szükséges, hogy még csomagolni is jusson.
Az egyik gyerek az asztal alól ugatott, az anyja hiába rimánkodott neki, nem jött elő, a nővére füttyentgetve hívta, kenyérgalacsinokat dobált neki az asztal alá, „Buksinak” hívta, majd mikor a kutya megharapta, bosszúból rugdosni kezdte, hol az asztal lábába sikerült, hol meg az ugató testvérébe, aki persze sírni kezdett, a harmadik, a legnagyobb meg hintázott a széken, annyit fűzött hozzá az egészhez, hogy kocahorgászok, de amikor rászóltak, hogy nem illik hintázni, pofákat vágott és a háta mögött belevájta a körmét a szék festésébe, az ebéd végén nem értette az anyja, mitől kék a körme alatt a kosz.
Papa nem bírta már a ricsajt, megütögette a metszett üvegpoharat, ciccegett párat, de ettől sem támadt csend, hát újra megsózta a levest, módszeresen, kétszer is. Őrölt paprikából is bőven tett a tányérjába. A napsárga húsleves úgy elvörösödött, mint a vízzel felöntött, forró sültkolbászzsír. Papa Mama nyugalmát negyven év után is meg tudta zavarni egyetlen odavetett megjegyzéssel, talán még annyi sem kellett hozzá, elég volt egy nevetésnek tűnő félhang, mert sohasem lehet elég forró, és eléggé sós a leves, vagy a stelázsi sem elég tiszta, mert Papa ellenőrzésképp mindig végighúzta az ujját a lakkon, s mindig akadt ujjbegyen dörzsölgethető, csipetnyi por! Mama arcára vésődött az áldozati szenvedés, hogy óh, én édes istenem, sohasem lehetek elég jó! De hát senki sem tehet mást boldoggá, tehette volna hozzá egy emancipáltabb női hang, s folytathatta volna azzal is, ha elég cinikus lett volna, hogy boldogtalanná viszont? Azt könnyedén!
Ehelyett elcsendesült mindenki. Zavart csend lett a szobában, hallani lehetett a falióra ketyegését. Papa élvezte egyedül a megszokott csendet. Rajta kívül valahogy mindenkiben megmaradt a feszültség. Csak az olajkályha pattogott még, de aki élt, az hallgatott ebéd közben. Mert úgy kellett. Csörögtek a kanalak a porcelán tányérokban. Az nem jelentett bajt, ha odakoccant a fém. Vajon mindenki csak muszájból hallgatott? Vagy mert így volt szokás? Elegendő volt ehhez Papa ragaszkodása a megszokotthoz? Vajon ki miről hallgathatott? Kamaszként azt mondanánk, nem volt miről beszélni. Vagy amiről beszélni kellett volna, arról hallgatott mindenki? A félelemtől? De mitől félt? A haláltól? Ez kissé túlzásnak hat így elsőre. Lehet-e oka a hallgatásnak az, hogy valaki szorong? Szorong az érzéseitől? Az öregedéstől? Vagy lehet-e oka a hallgatásnak az, hogy hiányzott neki valami? Amiről nem lehetett beszélni, arról hallgatni… kell? Vagy ilyenkor azokra gondolt, akik nem lehettek jelen? Azon rágódott, miért maradt itt, ha mások elmentek? Vagy inkább, miért mások mentek el, ő meg miért maradt? Az a célja, hogy… Mi a célja? Például fésülje a füvet, gyűjtse a vödörbe hullott szilvát, vödörben vigye a gőzölgő moslékot és vakargassa a disznó hátát? El lehetett ezen lamentálni néhány évtizeden át, közben kiürült a lakás. Mármint a gyerekek elmentek hamar. Amilyen gyorsan tudtak, tizennégy évesen kollégisták lettek. Hétvégi vendégként hamar hoztak férjet, feleséget. Azon tűnődött, miért múlt el minden olyan hamar? Az ebéd előtti, asztal alatti jelenet ricsaja után annál csöndesebben nem lehetett volna enni, mint amennyire csöndesen ettek. A kisebb gyerekeknek felvágta az anyjuk a húslevesben főtt répát. Megkapták a csirke szívét, máját… Aki több tésztát kért, többet kapott… Az egyik feleség a csibenyakat szürcsölgette szívesen – megvolt az ebédek kialakult rítusa.
A szülők a csendet fenntartani igyekeztek, ezért félpercenként rászóltak a gyerekekre, hogy viselkedjenek. Hogy ne hintázzanak a széken. Ne könyököljenek. Szalvétát tűrtek az ingecskéjük nyakába, nehogy leegyék magukat… Mintha ez az ebéd nem is csak vizsga, hanem szigorlat lett volna, ahol mindenkinek be kellett volna bizonyítania valamit. De mit? Hogy ki a családfő? Hogy tudnak-e fegyelmet tartani? Hogy maradt-e valami a hagyományból? Évek óta nem imádkoztak az asztalnál ebéd előtt. A felnőttek egyre többször szólaltak meg, a gyerekek sem tudtak hallgatni, nekik azért mindent szabad volt. Papa, mire előkerült a főtt hús mellé a kétféle mártás, már csak annyit mondott, ha nem tetszett neki valami, hogy ti tudjátok, a ti életetek! Aki figyelt, láthatta, elvesztette az irányítást.
És a gyerekek figyeltek. Megindultak a partizánakciók, újabb asztal alatti kalandokra indultak… Papa már maga sem tudta, mit kellene kemény kézzel irányítani és miért. Még próbálkozott néhány szigorúbb nézéssel, de senki nem állt mellé. Mire az asztalra került a rántott hús, Papa kitöltött magának egy fröccsöt. A sütemény idejére már mindenki folyamatosan beszélt. Előbb felváltva a férfiak, a nők és a gyerekek, majd már egyszerre mentek a témák, autó, munkahely, iskolai viccek, lakás, bútor…
Eljött az ajándékozás ideje. Ahányan, annyifélék, annyiféle módon adtak és kaptak. Papa egyetlen dolgot élvezett igazán, ahogy az ajándékot adták, együtt Mamával, látni a megilletődést és amikor az ajándékozott elkezdett számolni, mindig meg is hökkent. Ez volt az ő örömük. Az már csak ráadás volt, hogy most akkor megvalósulhat valaki vágya. Papának fogalma sem volt, mi mást tudott volna adni? Hát adott egy borítékot pénzzel. Zavarba ejtően sok pénzzel és kiélvezte a hatást. A gyerekek nem értették, miből rakják össze azt a sok pénzt a szüleik, ami még akkor is túl soknak tűnt, ha magukra alig költöttek a nyugdíjukból, meg ott volt a kert, a terményeket el tudták adni. Mintha az egész évi spórolás mellett ez lett volna a költséges hobbijuk. Cserébe be kellett számolnia a gyerekeknek, mit terveztek. És persze mindig volt még narancs, banán és egy tábla csokoládé is, Mikulás figura, mézeskalács, pár szem szaloncukor, ami még illett ilyenkor. Ők meg kaptak vasalót, lábost, pizsamát, hajszárítót, ami éppen elromlott, vagy szükség volt rá.
Aztán bekapcsolták a tévét. Hogy a gyerekek addig is legalább nyugton legyenek. Lassan melegedett a képcső, a gyerekek rácuppantak, szuggerálták, azonnal reagáltak az első hangra, feszülten figyeltek, nehogy elunják a másfél percnyi várakozást, s lemaradjanak az első, még halványan kirajzolódó képekről. Közben fitymáltak mindent, hogy csak fekete-fehér a tévé, a képernyője is kicsi, de hamar beszippantotta őket valami kalandfilm szövevényes kincskeresése. Közben lefőtt a kávé, a gangon elfüstölt két cigaretta…
Benn, a lakásban fel sem tűnt, hogy a szikrázó napsütésben nemcsak hogy megroskadt, hanem majdnem el is olvadt az egész hó.
Végül a nők a konyhában kötöttek ki, vizet forraltak a mosogatáshoz. A férfiak lementek a kertbe, bebújós klumpát húztak az ünneplős cipőre, úgyis csak fűre léptek, nehogy az ünneplőnadrágjukat összekenjék sárral, megnézték, két héttel a szántás után a földet, vagy a cefrés hordót szagolgatták, a szénapadlás tetejét lesték, miként rángatta meg a vihar, elég jó munkát végzett-e a tetőfedő, és a tüzelőt is megmustrálták. Közben Mama már porciózta, ki mit visz haza. A műanyagzacskót műanyagdobozba tette, azt is bekötötte egy tiszta konyharuhával. Jól jön még este egy kis rántott hús, mellé a déli rizs, savanyúság, és a levesben főtt töltelék, mindenből bőven jutott… Őszről eltett szőlőfürtöket is csomagolt, de azokra vigyázni kellett útközben…
Közben Papa már elfáradt. Végleg elfogyott a téma? Az biztos, hogy nem akadt már olyasmi, amit meg szokott osztani magáról. Elfogyott a figyelem, a részletekre nem volt kíváncsi? Elég volt a saját gondja-baja? Beszéd helyett inkább megmutatta a teli hordókat a pincében, elvermelte a répát, krumplit… A gyerekek is előkerültek a film végén. A sezlonyon egy kupacban bámultak másfél órát. Körbe-körbe szaladgáltak a szobában, aztán kirohantak a baromfiudvarba, hogy megnézzék, hová is tojnak a tyúkok télen… Az egyik gyerek elücsörgött a pottyantós vécén, olvasgatta a régi újságokat, amiket gondosan felvagdosott Papa… Azt mondta, a városban hiányzik neki a légyzümmögés, meg a kárálás… Papának már túl sok volt a ricsaj. Mindenki kérdezett tőle valamit. Előkerültek a szénapajtából a nyáron itthagyott játékok. Ő meg mesélt a gyerekeknek a mohákról, hogy milyen óriásira tudnak nőni, ott a tetőn is akadt egy, ami akkora, mint egy megtermett sün. De csak az egyik maradt ott a sünt keresni, a másik kettő mindenhez hozzányúlt. Nem elég, hogy délelőtt bújócskáztak a szekrényekben, most az udvaron is elkezdték a pakolászást. A gereblye is előkerült, de Karácsonykor minek?! – kérdezte magában. Eldőlt a seprű, egy apró, sáros lábnyom végigtrappolt az előző nap felmosott gangon…
Négy óra előtt, mikor elkezdődődött a búcsúzkodás ideje, Papa már várta, hogy újra csend legyen. Évek óta morfondírozott egyetlen egy mondaton, amit talán hallott valahol, vagy a saját érzéseit fogalmazta meg, de sokáig tartott, amíg ki merte mondani:
Annak is örülök, amikor jöttök, s annak is örülök, amikor mentek.
Maga sem tudta eldönteni, melyiknek örül jobban. Lassan jutottak el a gyerekek a kapuig. Valaki mindig ottfelejtett valamit, aztán nagy óbégatások közepette előkerült a plüssállat, a könyv, vagy a kardigán. De ő végig ott állt a kapuban, mindig Mama szaladt vissza. Aztán ahogy kiléptek a vendégek, még integetett is. Az egyik gyerek pedig pár lépés után újra, meg újra visszafordult. Miért? Aki elmegy, menjen el. Az a normális, nem? Hányszor kell neki integetni? Nem elég egyszer? De a gyerek csak folytatta. Nézett, de nem huncutkodott, komolyan nézett, mintha valamitől nem tudott volna elszakadni. Miért fordult vissza újra meg újra? Papa is gondolkodni kezdett, mi az, amit csak így lehet kifejezni? Mintha azt a dolgot, amit ilyenkor érzett, amikor öt ház távolságból integetett neki, majd a kútnál újra, majd megint két-három portával arrébbról újra fel kellene emelnie a kezét… Miért? Hogy megmutasson valamit? Amit akkor érzett? Azt nézte, ott vagyok-e még? Hogy nézem-e, ahogy néz, vagy csak bambulok magam elé, mint a sült tök? Aztán egyszer, amikor elért a család a zsákutca végére a járdán, ahol mindjárt elfordul az út, ahonnan utoljára láthatták egymást, akkor is visszafordult és felemelte a kezét. Talán a felhők verték vissza a decemberi nap hamar alábukó fényét, mintha megcsillant volna valami a levegőben, s meg is feszült volna, érezte, ahogy felemelte a gyerek a kezét, mert az övét is megemelte az a mozdulat. Mintha egy egészen vékony fonál, vagy valami ilyesmi lett volna köztük. Még a kislányok harisnyáját sem szőhetik ilyen vékony fonálból, ami hol megfeszült, hol pedig megnyúlt volna és néha ezüstösen meg is csillant a levegőben. De mi? Érezte, hogy nem ragacsos pókfonál, eljátszott a gondolattal, hogy mégiscsak az angyalok legvékonyabb hajszálaiból szőtték, mint a mesében?
Aztán eltűntek a gyerekek, az unokák. Ott maradt a csönd. Helyére került a gereblye, a seprű, az egész fejére állt udvarban hamar rend lett. Amíg éjjelre bezárta az állatokat, addigra elkészült a vacsora. Már a konyhában ettek, ahogy szoktak. Még beszélgettek a napról, nemcsak a feladatokról. Szóba jött pár apró rezdülés, hogy mi látszott a gyerekeiken. Boldogok-e vajon. És hogy ő megmondta, de aki amit választott, azt szagolja. Ezzel befejezték a Karácsonyt, a maradékok a kamrába kerültek, lassan visszaállt a dolgok megszokott ütemezése. Felkattintották a kisrádiót, a német kívánságműsort hallgatták, mindig akadt valaki ismerős, aki kért egy számot. A sparherdben a dió héját is elégették, Papa szerette a hangját, ahogy ropogott. Közben felforrt a víz a mosdáshoz, közben néha eszébe jutott valami fontos, hogy holnap el kell intéznem… vagy vennem kell a jövő héten egy… S lefekvés előtt, amikor utoljára kiment az udvarra, hogy mindig ugyanarra a pontra vizeljen a kerítés előtt, ahol már évtizedekkel azelőtt kiégett a fű, kicsit elálldogált még a sötétben. Hallgatta, hogy nem zargatja-e valami a tyúkokat. Elnézegette, hogy a Hold milyen nagy, a rajzolatokat már évek óta nem tudta kivenni élesen, ahhoz szemüveg kellene, de ki megy ki éjjel szemüvegben pisálni?
De teliholdkor, fejét félrefordítva mindig ellenőrizte, nem szakadt-e el az a fonál, hogy feszül-e rendesen.
