Négy éve lehetett tudni – akkor hozták a döntést –, hogy 2024-ben megszüntetik a művészettörténet önálló oktatását az állami iskolákban Magyarországon, így érettségi tantárgy sem maradhat (kivéve művészeti, egyházi és magánintézményekben). A múlt év december 21-én jelent meg a hír a sajtóban, tüntettek is ellene december 30-án a budapesti Művészettörténeti Múzeum előtt, vagy százan, miközben a Renoir kiállításra többen várakoztak a kígyózó sorban. Az ügy – ennek ellenére, vagy ezzel együtt – egyáltalán nem lényegtelen.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Fel lehet tenni azt a kérdést, hogy milyen okok, társadalmi folyamatok vezettek oda, hogy a művészettörténet oktatása kikerült a Nemzeti Alaptantervből, illetve finomítsunk: beolvasztották a rajz, vizuális nevelés tantárgyba. Vajon olyannyira magas szintre emelkedett Magyarországon a művészettörténet ismeretének általános szintje, hogy szükségtelenné vált a tárgy iskolai oktatása? A buszokon folyó társalgásokban gyakrabban kerül szóba az, hogy Gotthold Ephraim Lessing a Laokoón szoborcsoportról megosztott néhány gondolata (például: hogy egy képzőművészeti, tehát egy alapvetően térbeli alkotás is ábrázolhat történetet, azaz ezáltal lehet időbeli a tárgya), semmint az, hogy mi volt az ebéd, beteg-e a kutya, vagy mi a közpénzek sorsa, miért ilyen az egészségügy, miért ilyen sanyarú az oktatásban dolgozók helyzete, van-e szükség akkumulátorgyárakra, ha sem energiánk, sem vizünk nincs elég hozzá, etcetera.
Ha kevésbé cinikusan állunk a kérdéshez, akkor ez a döntés, praktikusan azt állítja, hogy az állam szerint nem sok hasznot hoz a művészettörténet, hát legyen kisebb súlya. Az eddigi kevésnél is elegebb a kevesebb!
Nem feltételezem, hogy a konzervatív, nemzeti hagyományokon kívül a keresztény-zsidó-görög-római-európai értékeket kihangsúlyozó kormányzat a döntésével a gyerekek óraterhelését szerette volna csökkenteni ezáltal, mert akkor ennek szellemében illő lenne még folytatni is a sort: sem önálló énekórára, sem rajzórára sincsen semmi szükség. Majd énekelnek kicsit a táncórán, maguktól is elrajzolgatnak majd, ha unatkoznak az órán… Hát még az önálló irodalomoktatás is milyen kevéssé fontos? Úgy is csökken a regényolvasók száma, ma streamingelt filmeket néznek inkább az emberek, néha eljárnak a népszínházba, vagy inkább buli, party, meg fesztivál érdekli őket. Ehhez meg minek művészetoktatás?
Tételezzük fel, hogy tovább gyengül az a fajta tudásunk, amit művészettörténetből szedtünk össze. A tavaly nagy népszerűségnek örvendett pesti Renoir-kiállítás esetében elveszíti jelentését az impresszionista kifejezés (az talán az utolsó olyan izmus, amiért széles tömegek rajonganak), de ugyanígy járnánk Henri de Toulouse-Lautrec (amúgy posztimpresszionista festő, grafikus) művészetével – nagysikerű kiállítást láthattunk a grafikáiból Pécsett tavaly –, mert mit kezdhetnénk háttértudás nélkül az egész Montmartre-tal, eszik vagy isszák a Moulin Rouge-t? Teszem hozzá, a művészettörténeti oktatásunk most sem rendelkezik elegendő hatással. Csak hogy egy-két közeli példával szolgáljak, még mindig ott csúfolkodik a pécsi sétálóutcán a fosbarna színű, atléta termetű, magát Weöres Sándornak hazudó bronzból készült kurzus-zsánerszobor. A korábbi cikkekben erről bőven írtak, röviden annyit, Kligl Sándor mintegy magát finanszírozhatta (ráadásul családilag amúgy is éppen eléggé beágyazott volt) NKA elnökségi tagként, mert felkérést kapott az akkori fideszes vezetésű pécsi önkormányzattól, s nem egy pályázaton vett részt, így ezt a kifejezetten gyenge kivitelezésű szobrot Pécs elfogadta (itt is volt egy kis politikai segítség, és egy kissé megcenzúrázott vélemény a MANK-tól (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft)). Most nem is erről a többszempontból is kínos folyamatról írnék, sem arról, hogy az avatáson lisztszórás-performansszal tiltakozó képzőművészt még a bíróságra is elcitálták (ma már az aszfaltra krétával rajzolás is büntetendő cselekménynek számít, úgyhogy ő “örülhet” a „garázda” minősítésének), hanem arról, hogy lassan egy évtizede ott ücsörög az a magát W.S-nek hazudó szobor az időnként változó profilú kricsmik előtt. És be kell vallanom, hogy már ritkán háborodok fel, ha meglátom. Meg lehet szokni azt is, ha ott hagytunk valami szart az útszélen.
Van egy gerillaszobrász irányzat, ami annyit tesz, hogy engedély nélkül kerülnek ki köztérre a szobrok. Az ukrán-magyar Kodolko Mihály, amikor Ungvárról Budapestre tette át működési területét, újabb és újabb apró cuki műalkotásokat helyezett el a város forgalmas helyein: a Főkukacot, vagy a Mekk Eleket – utóbbit többször ellopták, újra megformálta: így született meg a Mekk Elek 2.0. Ez a típusú köztéri jelenlét a kedves humorra épít, de amikor már a százat is túllépi az utcai „viccek” száma, akkor elvesztik értéküket, s mára gyakorlatilag körbe lett pötyögtetve a Kárpát-medence, a szobrok meg unalomba fúltak, akár a viccesnek szánt zsánerszobrok. Maximum a turistáknak érdekes Pesten a Falk Miksa utcánál a Peter Falkot ábrázoló zsánermű. A két Falknak semmi köze egymáshoz. Akkor meg egy szójátékra épül a szobor? Vagy, ami még rosszabb: városi legendára? Smafu!
Vagy ott áll Taubert László szobra, a pécsi Király utca és a Szent Mór utca sarkán, a Kicsi, amelynek a fütyijét – nevezzük vandáloknak – letörték. Maga a szobor egy archaikus görög ihletésű szobrászati munka és tegyük hozzá, a szobrász nem pénzért adta el, hanem odaajándékozta a művet az országnak, így találta meg a helyét Pécsett. Az alkotóval egyszer beszélgetve, azt mondta, hogy a „tettes” vallási provokációt vélt felfedezni a fütyiben, s ez sarkallta cselekedetre, s ezért törte le sajátkezűleg a szervet. Ez a vandál identitású személy egy pécsi pedagógus volt, aki tettét megbánva pár év múltán az alkotónak egy levél kíséretében, postai csomagban elküldte a csonkolt hímtagot, amit azóta is a felesége őriz egy dobozban, talán kis kendőbe is beburkolta. Kérdem én, hogy az azóta eltelt néhány évtizedben még senkinek nem jutott eszébe, hogy felkérje az alkotót, hogy helyreállítsa a szobrot?! Most nem csak a Kicsi fütyijének védelmében szólok. Mert a pécsi Ady szobor (Melocco Miklós alkotása) orrát is megrongálták, többször is gyalázatosan összefirkálták, majd mégis helyreállították! Egy fütyi nem ér annyit, mint egy nemes orr?! Az emberi test méltóságát hirdető szobor, ami egyben a művészettörténeti beágyazottsággal is rendelkezik, nem érdemli meg, hogy visszaadják méltóságát?! Több színezetű önkormányzat volt már Pécsett, mindegy milyen színű, az nem lehet költség, hogy egy forrasztásra felkérjenek egy neves szobrászművészt! Még sajtója is lenne. (A Kis-Nagy Pécsi Fütyihegesztés.)
Mindaz, hogy mi a szép, az viszonylagos, de esztétikai kategóriaként is hatalmas az irodalma, ma már a szélesebb közönség számára sem csak a rendezett, harmonikus műremek hordozhat szépséget, ma már, „ami szép, az jó is” összefüggést talán meghaladtuk. De a művészettörténet oktatása nélkül nemcsak fogalmak vesznek oda, azaz nem tudjuk megnevezni a minket körbeölelő világ egy részét, hanem elvész a rétegzettségről, a korok egymásra épüléséről alkotott tudásunk is.
Nem az elitizmus beszél belőlem. Ha megnézzük egy bábelőadás díszleteit, tetten érhető a tervező kéznyoma. Egységes stílusban, jelentést hordozó elemek sokaságából épít fel egy világot, amelyben már a gyerekek is otthonosan mozognak, de később mi lesz? Hányan mondják azt, hogy én nem értem a balettet, vagy a kortárs táncot? De ha egy könyvet veszünk a kezünkbe, még az olcsóbbak is törekednek valamire, hogy megmutassák, mi van belül. Vagy bármilyen marketingelt termék, legyen az egy szelet csokoládé, ha kisgyerekek a célközönség, kedves, nagy szemű állatokat láthatunk rajta, ha nagyobb vásárlóerővel bíró célközönséget szólít meg a termék, akkor olyan jegyeket visel magán, amelyek az exkluzivitását sugallják. Gyakorlatilag művészettörténet-oktatás nélkül a jelenlegi reklámpiac kódrendszerét meg kell reformálni.
Egyre szélesebb rétegek számára fölösleges lesz bármilyen művészettörténeti utalás, mert nem érti. Még kevesebb kódot fogunk közösen érteni a festményekből, vagy magát a perspektívát sem feltétlenül tudjuk nevén nevezni. Ezáltal egy újabb lépést tesz meg Magyarország a nyökögés kultúrája felé – hála érte népünk vezérének, s a regnáló kormánynak. Mert erről ők döntöttek, ezt aztán tényleg nem lehet sem bárki másra, sem a 2010 előtti időszakra fogni.
