Petőfi Sándor életpályája, költészete beletartozik abba a körbe, amelyet nemzeti minimumként határozhatunk meg. Ha belegondolunk, hogy egy szlovák származású, magyar identitású költő lett az egyik legnagyobb ikonja a 1848-as március 15-i pesti forradalomnak, akkor nem tehetünk mást, mint elismerjük a Most vagy soha című film alkotógárdájának első döntését: szükség volt egy új Petőfi-filmre, mert a Feltámadott a tenger, bár ahhoz képest, hogy a rákosista időszakban készült, még meglepően nézhető ma is, de egy mai kiskamaszt nem igazán kötne már le: elöregedett. Sajnos az alkotók ennek felismerésén túl nem sok értékelhető eredményre jutottak.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Rákay Philip nevéhez sokáig és sokaknak a zenecsatornás műsorvezetése mellett vagy azon túl csak egy (éppen a zenetévés időszakban, a kulisszák mögött felvett) káromkodós, a saját nézőit gyalázó videó kötődött. később, új életében a konzervatív oldal egyik meghatározó, nagyotmondó tévés műsorvezetője s arca lett (a „kétmilliós Philip”), megnyilatkozásait sokszor jellemzi egyfajta pökhendi gőg, a vállalkozásaiból kivett százmilliós nyereséggel éppúgy a hírekbe tud kerülni, mint újabban az államilag jól finanszírozott filmes tevékenységével is. Az Aranybulla c. filmjének csúfos bukása utána nemhogy elzavarták volna az állami filmek közeléből, hanem folytathatta a tevékenységét (felfelé bukott), a Most vagy soha esetében még több közpénzt égethetett el.
A frissen bemutatott Most vagy soha című film megtekintése sajnos nem sok örömet okozott. Feltehetően nem egy 51 éves értelmiségit képzeltek maguk elé az alkotók. Hanem az olyan nézőket, akik nem gondolkodnak, nem kíváncsiak a film mögöttes tartalmaira, elsősorban az akciót szeretik, az üldözést, az adrenalint. Németországban vannak olyan mozik, ahol egy pohár borral is be lehet ülni a moziba, és talán éppen ez kellett volna most is (most vagy soha), némi bódulat, ami legalább hozzájárult volna a film élvezetéhez, mert önmagában annyi, hogy párszor tényleg elmosolyodtam, valljuk meg, aegy 135 perces játékidővel bíró film alatt édeskevés. Szabó István vajon mennyiből forgatta az Apa c. filmjét? Hát a Szerelmesfilmet? Gothár Péter a Megáll az időt? Makk Károly a Szerelmet? Ha még hozzácsapjuk Fábri Zoltán Isten hozta, őragy úr! c. filmjét, még mindig csak a töredékénél tartunk a Most vagy soha költségvetésének, mai áron kalkulálva is. Sorolhatnám még a klasszikussá vált magyar filmeket: Ötödik pecsétet, Tanú és így tovább. A Most vagy soha 6 milliárdot is elhagyó összegével nem tudom, hány film bekerülési költsége vetélkedhetne.
Az értékét az idő dönti el, de nem sok jót jósolok neki. Pedig a stáb bárkit meg tudott volna vásárolni, legalább ötször akkora költségvetéssel dolgoztak, mint egy itthoni nagy produkció, s ebből az összegből 50 művészfilmet is le lehetett volna forgatni. A stáb azzal dolgozhatott volna, akivel akar. De természetesen az országban létező politikai megosztottság kizárt rengeteg jelentős alkotótársat. Sőt, több forrásból lehetett arról is hallani (vagy pletyka, vagy nem), hogy a Vidnyánszky-család kétféle módon is beleavatkozott a film készítésébe. Egyszer az ifjabb Vidnyánszky Attila nem vállalta el Petőfi Sándor szerepét – pedig alkalmas lett volna rá saját tehetsége jogán, mert nem akart kurzusfilmben játszani. Másodszor Vidnyánszky Attila (a Nemzeti Színház igazgatója) kijelentette, hogy a Nemzeti Színház színészeinek is szerepet kell kapniuk. A filmben közreműködő színészi gárda munkáját mégsem érheti durva kritika, ellenben a színészvezetéssel, vagy a forgatókönyvvel, vagy a rendezéssel, s a minden mögött ott rejtőző produceri tevékenységgel (Rákay Philip kreatív producerként mindenről „is” döntött) igenis vannak gondok.
A továbbiakban sem tudom egyértelműen dicsérni a produkciót, de csak gyalázni sem vagyok hajlandó. Nem azért, mert jelentős művészeti alkotás lenne, nem az. Csak az elkövetkező hetekben, években iskolások seregét fogják kivezényelni a mozikba, legkésőbb 2025 márciusában feltehetően már a tévék is játszani fogják a filmet. Fontos, hogy elemezzük, fontos, hogy érveljünk róla, mert nem tudom, mennyire védett a szélesebb közönség, és főleg a gyerekek ezzel a propagandacélra legyártott tendenciózus történelemhamisítással szemben. Vagy ez nem is egyértelműen történelemhamisítás, hanem egy kevert műfajúságú film, de ez a hibrid nem tűnik életképesnek. Sajnos.
Piaci körülmények között ez a film nem készülhetett volna el. Ennyire látványos akcióorgiát csak jegyárakból nem lehet finanszírozni. Nem csak azt a több mint hatmilliárd forintnyi közpénzt sajnálom (ekkora összegért lehetne kb. hatvan luxuslakást vásárolni, négyszáz ember utazhatná körbe a világot 180 nap alatt luxushajóval, illetve kb. ennyi egy közepes falu, mintegy 2865 fő magyar ember egyéves nettó minimálbérének összege), azt sajnálom, de azt igazán, hogy elképesztően jó filmet lehetett volna csinálni ennyi pénzből és Petőfi történetéből.
Talán soknak tűnik a pénzről való morfondírozás, de a magyar filmszakma több jeles alkotója nem jut magyar állami pénzhez, miközben néhány Rákay-féle kegyenc óriási összeghez jut, s több filmes tehetség éppen a pénzhiány miatt költözött külföldre.
Elsőre az sem érthető, miért Petőfi Sándort választotta ez az önmagát konzervatívnak tartó filmes csapat filmjének hőséül, mert Petőfi nemcsak hogy jakobinus forradalmár volt, hanem a jelenlegi hatalmi elitet – már amennyiben irodalomtanári diplomám, s a Petőfi olvasásával eltöltött időm ennek megállapítására felhatalmaz – nemhogy nem tisztelné, hanem haragos ellensége lenne. Olcsó élc lenne tőlem, ha idéznék pár sort az Akasszátok fel a királyokat c. Petőfi versből, vagy a Dicsőséges nagyurak-ból – nagy a csábítás, de az öncélú hatáskeltés 135 percig éppen elég volt, főleg, ha a higgadt érvelés is éppen elég kifejező az alapanyag miatt.
De most tisztázzuk, hogy mi is a Nemzeti dal?!
Műfaját tekintve egy induló, egy kardal, ez esetben egy alkalmi hazafias szöveg. 1848 március 15-én a forradalmi követeléseket tartalmazó 12 pont mellett ez a vers volt az első szöveg, amelyet cenzúrától mentesen nyomtattak ki. A Pesti Hírlap az esemény másnapján ezt írta:
„Az összegyűlt tömeg pedig daczára a sűrün hulló esőnek, példás türelemmel bevárta a censura nélkül kinyomtatott első magyar példányok elkészültét, mi megtörtént d.e. 11/½ órakor. A nyomtatványok idegen ajku polgártársaink iránti tekintetből németül is elkészültek. – Örömmel jegyezzük fel, hogy a 12 ½ óráig tartott csoportozatot legkisebb rendetlenség sem zavará meg.”
Pedig lett volna miért megzavarni a versek kiosztását, mert a Nemzeti dalban dialógus formában jelenik meg a költő és a mondataira felelő tömeg párbeszéde, s újra és újra elhangzik a refrén, azaz a nép esküszövege:
„Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”
A Nemzeti dal akár a magyar himnusz szerepét is betölthetné, ehelyett szinte csak március 15-én szavalják, de összevethető lenne a francia himnusszal is akár, a Marseillaise hasonlóan harcba hívó, mozgósító erejű szöveg, ami dallá és himnusszá lett, a Nemzeti dal még a Tolcsvay-testvérek szerzeménye ellenére is inkább szavalt szövegként létezik, de szokták magyar Marseillaise-nek is hívni (nem véletlenül).
Egressy Gábor, a kor kiemelkedő színésze jelen volt, amikor Petőfi előadta a Nemzeti dalt, s így írta le az Életképek 14. számában, ami 1848. március 26-án jelent meg:
„Ekkor Petőfi fölemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint egy ezeréves tantalusi szomjúság, – mint végítélet halálangyala. Elüvölti nemzeti dalát! – E hangok leírhatatlanok. Most is hallom és látom azokat, és örökké fogom látni és hallani, mert e kép és hang elválaszthatatlanok. Leírhatlan e dalnak hatása a népre, melly nőttön nőtt – s megesküvék isten szabad ege alatt.”
Petőfit a filmben is bukott színészként emlegették, feltehetően képtelenek lennénk röhögés nélkül kibírni a kor bármelyik színházi előadását (gyakorlatilag a mai olcsó hakni, ripacskodás szintjét érhette el az akkori átlagszínvonal), de jelen esetben Petőfi szavalata a „kárhozottak ősapáink” regiszteréből szólal meg, s a költő mintegy leüvölti a korcs utókor csenevész szülötteit. Petőfi szerkesztője, Vahot Imre ezt gondolta a versről:
„Higgyétek meg barátaim! Petőfinek nemzeti dala sokkal jobb és több – mint az egész pesti forradalom vala”.
Petőfi versében az egyetlen pozitív dolog a bűnös világban a szabadság. A csatakiáltásként ható „Most vagy soha!” félsorral harcba hívta a kor magyar társadalmát.
Mi látszik ebből a filmben? Egyrészt a reformkor vívmányaiból egyedül az épülő Lánchíd tűnik fel, sem a nyelvtörvény hatása, sem a magyar kultúra fejlődése nem látszik. Mintha mindenki földalatti mozgalmár lett volna, mintha nem is létezett volna más a filmet megálmodók víziójában, mint terror és vér a pesti utcákon, mert idegen katonák verik véresre a magyart!!! 1848. március 14-én ilyen nem történt Budán, de még Pesten sem. Az alkotói szabadságba beleférne, de hiteles tudósítának tűnik a filmes ábrázolás, az első percben egy homályos sorban vetik fel csak az alkotók, hogy ez egy lehetséges valóság csupán. És meglepő fordulattal kreáltak egy gonoszt a filmbe, egy „sehonnai bitang ember”-t, Farkasch-t (Horváth Lajos Ottót), az országot bitorló idegen hatalom kiszolgálóját (érdekes, hogy németeknek nevezik az idegen hatalmat, holott ezek a „németek” osztrákok voltak). Szóval a film egyik fő baja ez a fikciós szál, mert pont Farkasch személyiségét ábrázolták a legrészletesebben, nem mértem stopperrel, de a szerepe néha meghatározóbbnak tűnt Petőfiénél. Farkasch egy szinte elpusztíthatatlan titkosügynök, aki terminátorként, vagy legyőzhetetlen pankrátorként átverekedte magát fél Pesten és Budán, és majdnem megakadályozza a pesti forradalmat. Már film közben elkezdtem tűnődni, mi szükség erre a Farkasch-ra? Miért kellett olyan konfliktust generálni a filmbe, ami nem létezett, ami nem történt meg soha? Az idegen hatalom elvtelen talpnyalója, hogy került oda, ha nem is létezett? Látványosak a verekedések, de a film fele erre megy rá. Ehhez nem kellett volna Petőfi figurája. Miért nem a költő lélekábrázolására, gondolkodásának megváltozására tettek nagyobb hangsúlyt, feltárva az okokat? Miért nem Petőfi életéből mutattak meg olyan eseményeket, amelyek elvezettek oda, hogy ő legyen a nemzet egyik legnagyobb költője, aki egyben a legradikálasabb forradalmára is volt, s akihez talán Ady Endre állítható mellé rangban? Nos, a mai magyarországi hatalmi elit kegyencei nem kezdtek bele a jakobinus lázadó dicsőítésébe, hanem festettek maguknak helyette egy Superhero-Petőfit, akinek szuperereje a merev nézés és a futva menekülés – de erről később.
De OK, legyen! Megkísérlem a pozitív hozzáállást ehhez a Petőfi-képhez. Mi vezethetett odáig, hogy a Most vagy soha Petőfije szinte rezzenéstelen, merev arccal bámulva meneteljen át a városon? Szinte annyira megveszekedetten azonosul a forradalmár szerepével ez a „Petőfi”, hogy már-már egy 1950-es évekbeli agitprop filmben is túl sok lenne. És itt nem Berettyán Sándor színészi képességeit szólom le, hanem a rendezői felfogást (a filmet papíron és ténylegesenn(?) rendező Lóth Balázs helyett a kreatív producer és mindenes Rákay Philip szokott nyilatkozni), a rossz forgatókönyvet. A film azt sugallja, hogy a nemzeti függetlenségünkre csak a nyugat veszélyes, ellenük kell harcolni, s kivívni a függetlenséget.
Milyen érdekes, hogy a jelenlegi hatalom ideológiája dettó ugyanez, s elkölthetett a stáb hatmilliárdot a bűnös nyugat ellen kurucos szabadságharcot folytató, “bátor” kormányfőnk tetteinek történelmi igazolására. Miért kellett Petőfiből egy tábornokokat megbabonázni tudó hőst kreálni, akinek elég pár szót szólnia a kakaduként cifrálkodó öreg Lederer Ignác tábornokhoz, s az máris feladja a küzdelmet, s így egyből győzött is a forradalom?! Miért nem lehetett ezt a dicsőséges napot hívebben ábrázolni? Mert akkor nem hozta volna vissza a politikai árát? Mert ez így szimpla propaganda! Kurzusfilmmé silányították ezeket a dicső napokat.
Nem ismerek más olyan forradalmat, ahol délben hazamennek enni a dicső, később utcanévvé váló férfiak. Mert 1848-ban, a valóságban hazamentek enni. Ehhez képest a filmben akciójelenetek zajlanak, a katonának alkalmatlan Petőfi Sándor emeleti ablakon ugrik ki terhes feleségével, s futva menekül a hatalom pribékje elől. Miért kellett meghamisítani a történelmet? Mert Petőfi Sándor feltehetően egészen más dolgot csinált ezen a napon? Nem szentként viselkedett, hanem húsvér fiatalként?
A filmben Szendrey Júliát is elég csúnyán lefokozták, korának egyik legradikálisabb, legintenzívebb, izzó, izgalmas nőalakja lehetett olvasmányaim alapján, ehhez képest itt jobbára egy szende nő, akit Mosolygó Sára (ő is egy igazi tehetség) alakít, s gyönyörű szemeivel esdeklőn bevallja, hogy gyermekük születik. A valóságban március 15-től december 15-ig, Petőfiék gyerekének megszületéséig napra pontosan 9 hónapnyi idő telik el – ami éppen elég idő ahhoz, hogy egy nő kihordjon egy magzatot. Ehhez képest a filmbeli Szendrey Júlia már a két egymásba olvadt ivarsejtet is megérzi a petevezetékében, s ebből tudja, hogy terhes.
Erre a hamisításra miért volt szükség? Ennyire olcsó, hatásvadász ötletet minek kellett ráterhelni a már önmagában is nehezen megragadható eseménysorra? Ami annyi, hogy pár tucatnyi radikális fiatal fellázított egy várost! Nem egy elképzelt titkosrendőrrel csörtéztek még ebédszünetben is.
Szinte biztosra vehető, ezt több irodalomtörténész is állította, hogy 1848. március 15-én két, kiemelkedően fontos esemény történt Petőfi Sándor életében, az egyik a forradalom volt maga, a másik a gyermeke fogantatása. Úgyhogy az ablakon kiugráló akciójelenet helyett, ha a filmkészítők törekedni szerettek volna a történelmi hűségre, akkor egy szenvedélyes ágyjelenet hívebben kifejezte volna Petőfi valóságos életét (persze, akkor az általános iskolásokat elvesztették volna a minimum 14-es karika miatt).
Azon is kellett gondolkodnom a film megtekintése közben, hogy vajon – ha jóhiszeműen állok az alkotókhoz – tényleg ennyire mindent felülíróan dicsőségesen képesek csak látni március 15-ét? Alig volt olyan jelenet, amikor ne szólt volna dicsőítő muzsika. Méghozzá az átlagos filmhez képest hangosan. Mégsem ment a szöveg érthetőségének rovására – vagyis a film hangmérnöke kiemelkedő munkát végzett. És mégis, nem egy akciófilmhez illő volt ez a túldimenzionált filmzene, hanem a második-harmadik jelenettől kezdve egyre többször az az érzés töltött el – sokáig tarottam is tőle –, hogy mikor kezdenek el énekelni?! És igen, ez tényleg megmentette volna a filmet. Mert ennyire szellemtelen, tartalmatlan forgatókönyvvel nem lehet messzire jutni prózában, a folyamatosan túlzenélt filmet pedig, ha egyáltalán bármi képes lett volna erre, csak az éneklés húzhatta volna ki a pácból. Irónia nélkül állítható: a Most vagy soha kitűnő alapját szolgáltatná egy Bollywood-i filmnek. A jelmezeken is csak annyit kellett volna változtatni, hogy a nagy össznépi táncjelenetekhez sokflitteres táncosruha kellett volna és néhány dalszöveg. Mindannyian jobban jártunk volna, mert a film főhősei semmit nem változnak a bő két óra alatt, mindössze két fiktív, negatív szereplő esetén beszélhetünk változásról. Csak Farkasch-t és Meyer-t említhetjük meg azok közül, akiket megérint ez a nap. A többiek olyanok maradnak, amilyenek voltak: papundekli mesefigurák, szuperhősök, érinthetetlenek. Semmi nem történhet velük. Semmit sem számít az ilyen embereknek a forradalom! Nem változtat rajtuk, csak néznek mereven, egy sorban vonulnak az utcán a forradalom élén, ők a márciusi ifjak, ugyanazon sablon alapján verekednek. Szendrey Júlián is alig látszik valami, hiába ugrik ki ablakon, vagy repül át üveges ajtókon, két seb keletkezik a bőrén, ennyi. A márciusi ifjak hiába keverednek hatalmas verekedésekbe, maximum a hernyóselyem mellényük szakadhat el. Ezek tényleg szuperhősök! Nem tudom, hogy 2024-ben lehet-e még valaki ennyire vakon nacionalista, hogy ezt komolyan el tudná fogadni. Nyilván azt nem tárgyalva lehetőségként, ha elengedjük ezt az egészet, a történelmi hűséget, a forradalom dicső napját és annak fontosságát, a valóságot, a következetességet, és csak egy laza, vasárnap délutáni akciómozit akarunk, pattogatott kukoricával, amikor az sem baj, ha kicsit hülyének néznek engem, mint nézőt, de semmi mást nem akarok, mint kikapcsolódni, hüldezeni és nevetgélni felszabadultan és tét nélkül!
Mert más földi halandók ábrázolása esetében gondosan ügyeltek a szutyokra, a sárra, a patkányok megmutatására. És a film még a francia kalandfilmek, a Tulipános Fanfan, vagy a Milady bosszúja zsáneréből is emelt át elemeket. Ezért hallgathattam moziból kifelé jövő iskolások szájából a következő mondatokat:
„Kicsit untam, de azért jó volt.” „Nekem hosszú volt, már nagyon kellett pisilni, nagyon vártam a végét.” „Nekem nem jöttek be a csajok, de amikor verekedtek, azt bírtam.”
A fiamék hatodikos osztálya is látta a filmet, többen meg voltak győződve arról, hogy győzött a forradalom. És amikor páran elkezdték őket győzködni, hogy nem, a forradalom elbukott, nem hittek nekik. Erre azt kérdezték a győzelemben hívőktől, hogy október 6-án mire emlékezünk, okos gyerekekként rögtön fújták, hogy az Aradi vértanúkra, és arra kérdésre, hogy az mikor volt, azt felelték, hogy azért tört ki az ’56-os forradalom, mert felháborodtak az emberek a kivégzéseken.
Nem legyinthetünk, hogy ezek még csak gyerekek, mert egyrészt már hatodikosok, másrészt egy nagyváros kifejezetten jó környékének számító körzetben lévő iskola egyik osztályáról beszélünk. Ezt eredményezi a jelenleg folyó történelemtanítás. Hatmilliárdot elköltve sikerül elhitetni, hogy győzött a forradalom. Egészen jól össze lehet zavarni a fejeket. Ezért kell beszélni erről a problémás filmről. Mert nem győzött.
A Most vagy soha magánhordozta Guy Ritchie hatását is, a kicsit ironikus hangvételt, a realisztikusnál kissé túlzóbb, de nem Piedone-i, komolyan nem vehető verekedéseket. Néhány könnyed francia kalandfilmes poén is belefért, s mindeközben a legrosszabb musicaleket megszégyenítően bugyuta cselekmény katarzisból katarzisba űzi a nézőket … Mert hatalmas izgalmak vannak, Petőfit Farkasch már orvul lelőné, de (SPOILER) egyedül Szendrey Júlia veszi észre, mi történik, és megmenti férjét.
Március 15-ről filmet csinálni olyan, mint egy klasszikus történetet újra elmondani, csak a hogyanja érdekes, mert a csecsemőkön kívül (elvileg) mindenki tudja, honnan hova tart a történet.
Sajnos a Most vagy soha elmesélése nem okozott meglepetést. Folyamatosan csak hatáselemeket pakoltak hatáselemekre, s nem társult hozzá tartalom, pláne nem társult hozzá mélység. Elbírt volna ez a film egy rendes írót, aki képes lett volna a cselekményszövést árnyalni. Egy rendes szakértőt, aki tényleg ismeri ezt a kort. Budapest volt például Európa Bangkokja ebben az időben, virágzott a prostitúció. Az alkotóknak azt sem sikerült ábrázolniuk rendesen, hogy mennyi német élt ekkor Budán és Pesten. A lakosságnak majdnem a fele volt csak magyar. Ezt sem sikerült ábrázolniuk rendesen, bár néha-néha felsejlik legalább ebből valami.
Ha egy március 15-ről szóló filmnek nincs mondanivalója március 15-ről, a forradalomról, akkor az nem jó film. Az egész filmben csak egy verőember élete változik meg. Arról, hogy mi robbantotta ki a forradalmat, nincs mit mondaniuk Rákayéknak. Indokolatlan események sorjáznak egymás után a filmben. A pesti alvilág söpredékének elég két jó szó és átállnak a másik oldalra? Mert Rákayéknál ez így működik. Újra kiemelném Petőfi Sándor nézését meg a járását, a csípőjének a ringását nem, mert azt nem ringatta. Néha a cselekmény mélysége nem haladja meg a számítógépes játékokban elhelyezett animációk mélységét. A milliárdokból felépített díszletvárosban korhűen felépített statisztéria masírozik, de közben az egész bemutatott világból minden csak olyan, mintha, mintha a valóság lennne, de valójában üres az egész.
A harmadik jelenettől kezdve tudjuk, hogy Vasvári Pál miden nőt meg akar dugni, s ezt a nők is szeretnék, vagy Petőfit követi egy kiadója, aki a francia kardozós-baszós filmekben a gügye lenne, ezért hülyeségeket mond és összefüggéstelenül tesz hadonászó mozdulatokat. Ezen kellene nevetnünk? Már-már megsajnálható a fél filmet végigverekedő Farkasch alakja, de nem adatik meg neki a katarzis, szimplán gonosz marad. A természet is úgy viselkedik, ahogy kell, a forradalmárokra felragyog az égbolt! Nagybajszú, csibukos parasztbácsik kezében lobognak a magyar zászlók, Gulya Balázs zenéjével a film végére már hetvenedjére is katarzist akarnak kicsiholni belőlünk, hetvenedjére is sikertelenül. A filmben a zene szerepe a kihangsúlyozás, a hősiesség kiemelése, de ha mindig mindent kihangsúlyoznak, ha mindig mindent óriási dicsőséges hőstettnek ábrázolnak, ha szinte végig szól és üvölt a zene, akkor semmi sem lesz hangsúlyos és hangsúlyosan hősi. És a nép, az istenadta nép, gazdagon ábrázolt közeget nyújt a pesti sétálós jelenetekhez, de ahogy kitágul a kép, egyre inkább látszik, mi a díszlet, mi a CGI.
A pesti látképet a producer helyében újra megcsináltatnám a csapattal, egy 200 fős teremben ültem, és már egy ekkora vásznon látszott, hogy nem sikerült túl jól.
Ahogy ez a film sem. És most lehetséges, hogy újabb 20-30 évig senki nem fog Petőfi filmet készíteni. Vagyis ez sem róla szólt. Kár az elpazarolt lehetőségért. Kár a szép jelmezekért, a sok elpazarolt energiáért, a szépen csillogó szemű és tehetséges fiatal színészekért.
Kár ezért a felszínesen üres filmért.
