A választás közeledtével újra utcára került a politika, egyre jobban felkorbácsolódnak az indulatok, változó méretű tömegben zúg már a „mondjon le!” (Orbán, Polt, változó köztársasági elnökök), eközben ezzel párhuzamosan a hatalom irányította sajtótermékekben a kezdeti csönd után már össztűz zúdul az új ellenségre: Magyar Péterre – s már zajlik is a „szokásos” karaktergyilkosság. Viszont egy hosszútávra ható törvényre, amely a kultúrafogyasztó milliók hétköznapi életére jelentős hatást fog kiváltani, alig jut figyelem. Mert ha nem mond le a kormány, akkor az év végéig meg fogják szavazni a kultúrát „reformálni” szándékozó központosító törvényt, mi pedig, itt, vidéken csak megmaradhatunk 8 millió potenciális háborgónak a „vonzáskörzetből”.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Magyar Péter beszédeiben már-már radikalizmusnak hat, hogy (nagyjából) a politikai térfél közepére helyezte magát. A hiteltelenítését nem az általa képviselt nézetrendszer cáfolatára, hanem egy vélt vagy valós személyiségzavarra fűzték fel a kormányzati médiában: a nárcizmusra. Ha Magyar Péter verte, zaklatta a feleségét, az egészen más lapra tartozik, mint a kormányzati korrupció és törvénytelenség. Ez a botrány, illetve most már Magyar Péter és volt felesége, Varga Judit exminiszter perlekedése gyakorlatilag mindenről elvonta a figyelmet. A profin adagolt, csepegtetett botrány még a pedofilsegítő-mentegetést is háttérbe szorította. Magyar április 6-ára százezreket hívott a budapesti Kossuth térre.
De ezen kívül más botrányokról is szólnunk kell.
Történt ugyanis egy abszurd dolog. Március 20-án a hatalomközelivé lett Index.hu portálon jelent meg egy „kiszivárogtatott” kormányzati tervezet, amely a kultúra totális központosítását vetítette elő. Ez a „kiszivárogtatás” persze lehetett akár egy kísérlet is arra, hogy ideig-óráig eltereljék a figyelmet az aktuális nagy botrányról (amelynek töredékébe belebukna egy kormányfő nemcsak az EU-ban, az USA-ban, vagy Ausztráliában, de gyakorlatilag bármely demokratikus országban), de lehetett a cikk keletkezésének oka egy-egy aggódó, rendszeren belüli, „megkerülhetetlen” szakember súgása is.
Az, hogy a magyar kultúra és annak szereplői alulfinanszírozottak, már régi szólam, sok helyen olvasható erről szóló cikk: írók, költők, előadóművészek, képzőművészek, könyvtárak és múzeumokkönyvbemutatók, művelődési házak…. Az, hogy a kulturális terület megreformálására vállalkozik a jelenlegi kormányzat, önmagában dicséretes (elvonatkoztatva attól, mely kormányzat teszi). Azonban ez az igyekezetük is elborzasztó. Az erről szóló törvénytervezet „kiszivárgott”, amit még idén szeretnének elfogadni, év végéig. Nem a kampányban, ez magától értetődő, nehogy egy kipattanó vita negatívan befolyásolhassa az önkormányzati helyek elosztását.
Mert, ha megértik a települések vezetői, miről szól valójában a törvénytervezet, akkor – pártállástól függetlenül, s persze, ha csak egy csöpp eszük van – ellenállásba kellene kezdeniük.
Mert mire készül a kormányzat?
A céljuk „a teljes kulturális ágazat egységes rendszerbe helyezése”. Ez jól hangzik, csak a terület nagysága, sokszínűsége miatt alkalmatlan az egységes szabályozásra, de ez egy örök párharc: a művészek ágálnak a dobozokba kényszerítés ellen, a hatalom, és kiemelten a jelenlegi hatalom pedig imádja a központosítást.
De komolyan, csak az érthetőség végett: hogy kerülhet egy kalap alá egy ötvösművész és egy könyvtáros?
A törvény célja: „az intézmény- és tevékenységrendszer, a támogatások és irányítási területeinek összehangolt és egységes keretszabályozása.” Alapvetően ez is dicséretes felvetés lenne, ha nem tapasztaltuk volna meg a jelenlegi hatalom pénzosztogatási metódusát.
Csak egy friss példa: Rákay Philip eddigi 6,1 milliárdos állami támogatású filmjéről kiderült, hogy még majd egy milliárddal többe került, közben meg Szlovákiában arról vitatkoznak, hogy továbbra is finanszírozzák-e magyarországi magyar filmek munkálatait, mert az alkotóik az anyaországukban nem kapnak támogatást…
Régi fideszes szólam az, hogy túl sokat költünk kultúrára. Ha a költségvetést nézzük, akkor minden elköltött száz forintból a magyar állam két forintot költ sportra, egyet a vallásra. A szabadidő, vallás, kultúra területét egy egységben kezelik, nagyjából 3%-át teszi ki a GDP-nek (2021-es adat), ezzel az aránnyal az első helyen álltunk az EU-ban. Erre büszkének is lehetne lenni, ha a pénzek elosztása arányos, pláne értékarányos, és főleg: átlátható lenne. De finoman szólva nem az, és nem csak a legnagyobb filmes támogatást elnyerő Rákay esetére igaz ez, hanem a teljes kulturális terület finanszírozására sámándobostul, hogy csak még egy kivételesen drága és szinte fölösleges beruházást említsek. Az aktuális kulturális tárcavezetőtől nem idegen gondolat az, hogy csökkenteni kell a központi támogatás arányát – nagy kérdés (és jöjjön egy újabb példa), hogy hány kőszínházon kívüli, alternatív társulat marad majd meg, mert a struktúrán kívüliek ¾-e már tavaly is alig kapott állami támogatást. Magyarországon jegyekre és kulturális mecenatúrára támaszkodva legalább 50%-os (de inkább 75-80%-os) állami és/vagy települési támogatás hiányában magaskultúráról szinte alig beszélhetünk.
A NER-közeli laphoz kikerült szöveget részben azzal cáfolta a hatalom, hogy ez egy korai verzió, s már sokkal jobban kidolgozott a mostani. Nos, többekkel beszéltem, akik már olvasták a 180 oldalas, sokkal alaposabban kidolgozott tervezetet. Mivel szigorúan titkos, nem nézhettem bele, de a szakmájukban évtizedek óta magas szinten dolgozó szakemberek hangjában érzékelhető volt az, hogy ez a tervezet léte maga a skandalum.
Csak, hogy érzékeltessem, milyen változásokról lehet szó, ha majd megszavazzák, a remélhetőleg valamelyest felpuhított törvénytervezetet. Gondoljunk bele abba, példának véve a Pécsi Nemzeti Színházat, ha kiesne az állami és az önkormányzati támogatás, ami jelenleg évi 2×527 millió forint, és nem sikerülne ezt még csak részben sem pótolni (nincs az az operai büféár és kényszerszünetmennyiség, ami pótolhat ekkora kiesést, a színházi tao-t meg elkaszálták). Piaci alapon, a jelenleg szokásos 5-6 ezer forintos színházjegyár helyett 25 ezer forintos jegyár alatt nem túl sok előadás maradna. Akkor egy háromfős színházlátogatást (büfével együtt) megúsznánk cca. 80 ezer forintból.
De térjünk vissza a tervezett kulturális törvényhez! Mi fog változni? A múzeumi, a könyvtári, a művelődési és az előadóművészi terület. És itt jön a legizgalmasabb változtatás:
különböző központi, természetesen budapesti székhelyű intézményeket fognak kinevezni arra a célra, hogy koordinálják, felügyeljék a területeket, a szakmai munkát, a terveket, és a beszámolókat egyaránt. Az Országos Széchenyi Könyvtár, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Filharmonikusok, a Nemzeti Táncszínház a vármegyei illetékességű intézményeket fogná össze, míg a Petőfi Kulturális Ügynökség és a Magyar Művészeti Akadémia az alkotóművészeti szervezetek települési szervezeteit. Ehhez a munkához törvényi változtatások sora szükséges, apparátusbővítés, a jelenlegi pénzek átcsatornázása…
De elmondom ezt egyszerűbben is!
Sokfelé járok az országban, hát többféle érintett szakemberrel beszélgettem az elmúlt évben – már jóideje mennek egyeztetés címén tartott tájékoztatók, amelyek eredményeképpen már nemcsak dühös tanárok léteznek, hanem dühös könyvtárosok is, és rajtuk kívül dühös levéltári, múzeumi, zenei, színházi szakemberek, az irodalmárokról nem is beszélve (őket a felsorolás utolsó helyén említették csak).
Mert a nem túl kecsegtető tervek szerint az idén megszülető törvényt olyan emberek működtetik majd, akik nem a konszenzuskeresésükről híresek. Mondjak párat? Vidnyánszky Attila, Demeter Szilárd, Závogyán Magdolna… Ők a jelenlegi rendszer szakembergárdájának “krémje”, közülük Vidnyánszky színházi rendezőként minőséget képvisel, de konszenzuskereső háttéremberként kevéssé ismert. Demeter Szilárd esetén is inkább “frappáns” megjegyzéseiről olvasni, semmint arról, hogy széles körben és érdemben, rugalmasan, konszenzuskeresőn egyeztetne. Egy 80 év felé járó színházi szakember szerint attól kell tartanunk, hogy visszatérünk az ’50-es, ’60-as évek szocialista kultúrpolitikai megoldásaihoz: majd a központból megmondják, mit kell tenni. És mindig lesz valaki, aki az aktuális „Zsdanov” elvtárs doktrínájában szereplő magvas gondolatokat szajkózza! Az NDK-ban is volt szocialista kultúra és Bulgáriában is a Párt vezényelte a kultúrát, ahogy Magyarországon is.
Egy ötvenes zenei szakember szerint őt úgy tájékoztatták, hogy a koncerteket majd Pestről megoldják, vidéken elég lesz egy-egy műkedvelő zenekar, hogy előadja az ünnepségeken a Himnuszt meg a Szózatot.
De legyünk még konkrétabbak: egy nyugdíj előtt álló művelődési szakember panaszkodta e sorok írójának, hogy mostantól akkor a központból mondják meg, hogy ki vezesse a művelődési házat, de nem csak azt, hanem hogy milyen kiállítást kell megvennie a művháznak, és majd központi beszerzés is lesz, mert vidéken nem tudják, hogy milyen könyveket „kell” vásárolni! Ezért majd választani lehet egy listáról, így egyértelmű lesz, kiket szabad a könyvtárakban polcra tenni.
Egy vidéki művelődési házban egy ott dolgozó szakember megmutatott egy központból érkező kiállítási anyagot, ahol a felkasírozott táblák között volt olyan is, amelyen a feliratok helyesírási és ténybeli hibáktól hemzsegtek. Egy szakember azt mondta, hogy a kulturális minisztérium egyik tanácsadója úgy gondolkodik (és hallgatnak rá), hogy Trianon óta hiába tömték a vidéki kulturális életet pénzzel, nem jöttek létre olyan polgári városok, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony… És, hogy ennek most vége lesz, nem fogják zsákból önteni a pénzt vidékre: „Mert az országban csak egy város létezik, Budapest, a többi csak a vonzáskörzete!”
De határon túliaktól is hallottam már, hogy mennyire káros az a kulturális export, amit Budapestről kaptak. Mármint nekik ingyen adják, ahogy egyikük fogalmazott, rájuk tukmálják, de a sajátjukkal így mi lesz? Ez inkább rombolás, semmint építés, amit „Kismagyarország” végez.
Ha a törvénytervezet nem változik meg, akkor több lesz majd a projektalapon finanszírozott ügy. Azaz a fentről vezérelt feladat, amit le kell bonyolítani, és az lesz díjazva, csakis az. Most úgy tűnik, ez a jövő. Az autonóm színházak után elveszne a múzeumok, művelődési házak és könyvtárak szabadsága is. Nem rögtön, hanem a törvény életbe lépése után fokozatosan. Az uniformizált kultúra – erre már saját tapasztalatomból emlékszem: unalmas. Nem véletlenül történtek izgalmasabb dolgok a körön kívül. A „TTT” rendszeréből a támogatott helyett a tűrt és a tiltott volt az izgalmasabb mindig is. A központi vezérléssel járó kontraszelekció pedig többnyire kis- és középszerűséghez vezet.
Egy idős kulturális szakember felnevetett Csák János neve hallatán, hogy az „antivilág” művelődési miniszterei sokkal szabadabb szellemek voltak nála, szerinte ma egy Köpeczi Béla, vagy (az akkori) Pozsgai Imre cirka öt perc alatt kikerülne a kormányból. És ha már Pozsgait emlegette: ő, amikor kiszorult a hatalomból, még az utolsó intézkedései között létrehozta a budapesti Katona József színházat. Mondhatnám ellenérv gyanánt (tavaly pakolás közben került újra kezembe a könyv és megdöbbentem a fordító láttán), hogy Csák János pedig lefordította Robert Maynard Pirsig regényét, a Zen és a motorkerékpár-ápolás története című amerikai kultuszkönyvet (talán J. D. Salinger regényéhez /Zabhegyező/Rozsban a fogó/ mérhető a hatása, húszéves korom egyik meghatározó regényélménye volt). Erre a barátom sem tudott mást szólni, minthogy talán újra el kellene olvasnia, amit lefordított a miniszter úr. Álljon itt zárásul ez a pár soros részlet a regény elejéről:
„Furcsa, hogy az igazság ott kopog az ajtódon, te meg kiszólsz: „Most kell jönnöd neked is, amikor az igazságot keresem?” S mit tehet az igazság, odébb áll.”
Szóval kopogtasson, aki tud! Hátha meghallja valaki.
