Rozs Tamás zenész, zeneszerző 8 hónapot tölt tanulással és tanítással Indiában, Púné városában, melyet a kelet „Oxfordjaként” is emlegetnek. Púné India nyolcadik legnagyobb városa, mintegy 7,1 millió lakossal, az 1,4 milliárd lakosú ország nyugati részén, Mahárástra szövetségi államban található, Mumbaitól mintegy 160 kilométerre délkeletre.
A cikk a hirdetés után folytatódik
A pécsi születésű Rozs Tamás (1960-) muzsikus, alapvetően ének-zene szakra járt, de tanult Gonda Jánostól is, mert jazz–ének tanszakra is járt a Zeneakadémián. Az idén 50 éves Szélkiáltó zenekarban lett ismert, volt iskolai énektanár, dolgozott zeneterapeutaként, de oktatott színészosztályokban is zenei mesterséget és kreatív zenét. Mindig is vonzotta az improvizáció, az Arcofon duó/trió/quartett fúziós zenéje unikális formáció (Kovács Mártonnal, Gyulai Csaba és Gáspár József társaságában), sokszor kezdett bele új dolgokban, írt bábszínházi zenéket, majd Mohácsi János 15 darabjában zenélt, tagja a Szakértők zenekarnak, és zeneszerzőként is sikereket aratott a színházakban (a Szigorúan ellenőrzött vonatok a 2015-ös POSZT-on „A legjobb zene és hangzásvilág” díjat kapta.) Csellón, gitáron és nagybőgőn játszik és énekel, a repertoárját a mongol- vagy torokénekkel is bővítette. 2023 szeptemberétől Indiában tanul, a 66 ezer fős létszámú Púnéi Egyetemen (melynek költségvetése 2022-ben 74 millió USD volt), a tervek szerint április végén tér haza. Vele készítettünk interjút, amelyben beszélt egy megdöbbentő eseményről is, amit ő is átélt.
Ki lehet szállni 8 hónapra a magyarországi zenei-, színházi életből?
Az életemben elő-előfordulnak 7 éves periódusok, az elmúlt időszakban kicsit úgy éreztem magam, hogy ugyanazokat a köröket kellett lefutnom. 8-10 színházi darabban zenéltem, s egyre inkább csak befelé néztem. Egyre növekedett bennem valami, amit talán a spirituális utáni vágyként lehetne leírni. 2022 októberében Háy Jánossal már jártunk Indiában, Jánossal közösen van egy Petőfi műsorunk, ami az ő eredeti gondolkodású Petőfi képét mutatja fel, én meg időnként dalra fakadok, ő citerával zenél, vagy ritmushangszerekkel. Delhiben játszottunk és Mumbaiban. Valcz Péter színművész, rendező, volt tanítványom Púné-ban járt iskolába – Pál Andrással közös Petri műsorunkat ő rendezte –, egy Molnár Ferenc darabot rendezett nekik, tőle hallottam az ottani egyetem művészeti karáról. Háy Mumbaiban maradt, én kicsit kalandvágyból egyedül keltem útra a nem túl távoli városba – ahol össze is barátkoztam az egyetem egyik professzorával. Nagyon különlegesen sikerült a workshop, amit tartottam, ennyi kíváncsi, érdeklődő szemmel még soha nem találkoztam. Az a két óra számomra maga volt a csoda, akkor határoztam el, hogy ide nekem vissza kell jönnöm.
Abból a pesti és pécsi létből ki kellett szakadnom, s ha már eljutok Indiába, akkor nemcsak a felszínt szerettem volna kapargatni.
Emlékszem, még szilveszterkor is pályázatot írtam.
Az angoltudásomat is fel kellett kicsit pörgetnem. Most már elmondhatom, hogy kilenc nagyobb workshopom, performanszom, előadásom és prezentációm volt, néha zenélek, rendszeresen tanítok Indiában. A nyelvi nehézségek ellenére és azzal együtt is el szerettem volna mélyülni az indiai kultúrában. Közben komoly vívódás volt bennem, hogy éljek-e a jelenlegi hatalom felkínálta ösztöndíjrendszerrel. Merthogy milyen dolog az, hogy kifejezem a rendszer elleni ellenérzéseimet, közben elfogadom az ösztöndíjat. Arra jutottam, hogy szakmai területre szorítkoztam. Számomra szakmai siker az, hogy a Tempus Közalapítvány elfogadta a pályázatomat. Az indiai raga (az indiai melódia alapja), tala (az indiai ritmikai modell), és a konnakol műfajait kutassam (a dél-indiai karnatikus zenében az ütős szótagok vokális előadásának művészete). Külföldi ösztöndíjak is léteznek, de 63 évesen ennél már megengedőbb vagyok magam felé, a ritmusképletek kutatásába nem keverhető politika. De azért van bennem egy kis bűntudat…
Önt a csellójával egybeforrva ismertük meg, Indiában is megszerették a hangszerét?
Nagyon. A mongol torokénekem itt is nagy szám. A zenei tanszéken külön el kellett magyaráznom, hogy működnek ebben az énekmódban a felhangok. A csellóért teljesen odavannak. Púné-ban rengeteg hegedűs van, de csellista egy sincs!
Visszatérve a bűntudatára, sokan lehetnek, akik ismerik önt és úgy vélik, hogy művészként tett már annyit a magyar kultúráért, hogy nem érdemtelenül kap 8 hónapos kutatóösztöndíjat. Amúgy mire elég az ösztöndíj?
Nem adtak túl sokat, épp, hogy elég, de nem bírtam ki, hogy haza ne ugorjak karácsonyra! Itt külön tanítok, mert Pesten raktárt kell béreljek, feladtam az albérletem, kicsit a gyerekeket is támogatom, a nyugdíjalapomat is kell töltenem… Tanítok és egy darabom is megy, játszom is benne. A Művészeti Iskolában tartok heti két órát. Decembertől próbáltunk, úgy volt, hogy februárban bemutatunk egy darabot, de időközben történt egy szörnyű támadás…
Videó a támadásról – Figyelmeztetés: Kizárólag 18 éven felüliek tekintsék meg, mert a videón látható képsorok erőszakot tartalmaznak
Mi történt? Mesélne erről? Nemrég a blogbejegyzését olvasva bukkantam rá a történetre, és ez volt az egyik oka, hogy megkerestem.
A púnei művészeti iskola egyik osztályának színházi bemutatóját néztem és az utolsó jelenet közben, a nézőtérről lerohant egy fanatikus, nacionalista csoport, engem csak jól vállon taszajtottak, mert útban voltam nekik a színpad felé. Felrohantak a színpadra, ordibálva, agresszívan fenyegetve mindenkit, majd dulakodásba torkollott az egész. Szörnyű volt, nincs erre jobb kifejezés. A fundamentalista gondolkodás a jelenlegi indiai miniszterelnök által nagy hangsúlyt kap, a hindu nemzeti öntudat lett az elsődleges fontosságú az országban. Az iskola egy professzora hívott meg az előadásra, a rendező, aki azon túl, hogy nagyon tisztességes ember, abszolút tartja a hindu hagyományokat, a jelmezek, a díszletek, a régi történetek adottak voltak, csak valahogy nem kapcsolt be nála a vészjelzés, mert egyetlen jelenetet „szabadon” hagyott.
Európában is elő-előfordul, hogy meg-megzavarnak egy-egy előadást, persze nem feltétlenül a jelenlegi időkről beszélek, tankönyvi példa erre 1830-ból az „Hernani csatája”, amikor Victor Hugo darabján a romantika és a klasszicizmus hívei csaptak össze. Púnéban mi váltotta ki a támadást?
A diákok modern környezetben, mai jelmezekben játszották el a történetet. Például a női karaktert, Sitát – Rama legendás király házastársa az ősi indiai mítoszban –, egy dohányzó, lányos képű fiú alakította, és állítólag az is felháborodást keltett, hogy szlengben beszéltek a szereplők. Ez olyan, mintha nálunk, Európában, a keresztény kultúrában, egy cigarettázó férfi alakítaná Szűz Máriát, Jézus Krisztus meg gengszterszlengben beszélne vele – ez itt, Indiában szörnyű bűn. A raga tanárnőm – ezt a műfajt tanulni vagyok főként itt – is azt mondta, hogy ez súlyos figyelmetlenség volt a rendezőtől. De azért a fizikai bántalmazást, azt, hogy szétverjenek a díszletből, amit tudnak, semmi sem indokolta. Vita tárgyává lehet tenni az előadásmódot, az esztétikai minőséget, de nincs olyan tény, ami ezt a borzalmas fizikai attakot legitimizálhatta volna. Mondom ezt úgy, hogy itt, Indiában csak vendég vagyok, nem tudom, hogy az itteni kultúra mélyrétegeiben hogyan hat egy ilyen „modern” feldolgozás.
Azt természetesen érzékelem, hogy ez így sokak hindu vallási érzületét sérti, tiszteletlen az ősi hittel, a szent iratokkal szemben, de
ezt a pusztítóan felbőszült reakciót mégsem indokolhatta volna semmi.
Nem beszélve a művészi szabadságról, hangsúlyozva az absztrakció, mint fontos művészeti elem létjogosultságát a színházi térben.
Igazságtalannak és méltatlan éreztem ezt az egész ügyet. Megtapasztaltam, hogy a rendező, Dr. Praveen Bhole és kollégái tisztelettel ápolják a hindu kultúra hagyományait a kontinensnyi ország egyéb entitásainak, vallási, etnikai csoportjainak tiszteletben tartása mellett. Az ittlétem alatt több csodálatos műsort láttam a hallgatók előadásában gyönyörű eredeti jelmezekkel, díszletben, maráthi hindi nyelven, akusztikus hangszerekkel. A megtámadott Ramajana-részlet is élő zenekari kísérettel ment szabad téren, de volt olyan 12 órás koncertfolyam is – amit minden év őszén megtartanak – amelyen különböző tradicionális együttesek, zenészek, táncosok adták elő műsoraikat este 8-tól reggel 8-ig. A végén az iskola énekesei és hangszeresei játszottak, fölemelően énekeltek a napfelkeltéhez hagyományos dalokat.
A támadás feszültsége, ijesztő volta sokakból váltott ki síró-remegő reakciót, többen sokkot kaptak. A „Sir Thomas, come!” felszólításra húzódtam biztonságba az iskola belső helyiségeibe a kinti agresszió elől. Maga a támadás nem tartott sokáig, közben az egyetemi őrző-védő szolgálat emberei próbáltak véget vetni a bántalmazásnak, erősítést kértek, de egyikük karja eltört a harcban.
Később, amikor elcsitult a helyzet, kimentünk, s már beszélgettünk a tanárokkal elkülönülve az amfiteátrumtól, amikor végre megindultak a támadók kifelé, de ebben volt némi hatósági segédlet is, néhányukat bezsuppolták. Azt másnap tudtam meg, hogy a rendőrök bevitték a rendezőt, Mr. Bholet is, sőt néhány diákot szintén, akiket másnap kiengedtek. A támadás másnapján, szombat délután 4 óra tájt körbesétáltam a lezárt iskolát, láttam egy rendőrautót, s néhány rendfenntartót, meg egy újságíróval is találkoztam az India Times-tól. Este tudtam meg, hogy 5 óra tájban visszamentek a támadók, s újra betörtek az iskolába, ahol megint törtek-zúztak. Tudtommal le sem tartóztatták őket. Csak két hét után indult újra a művészeti iskolában a képzés.
Az egyetem vezetése hogyan állt az ügyhöz?
Furcsa, hogy nem álltak ki Mr. Bohlet mellett, mintha meg akarnának felelni a népharagnak. Párhetes kényszerszabadságra küldték, aztán rendeződni látszott a helyzet. Vele próbáltunk egy norvég darabot, de nem az iskola területén. Az előadás a norvég-angol-maráthi-magyar nyelvek hálózatában készült, a zenémmel együtt igen jól sikerült, erősen pozitív fogadtatásban volt részünk a két egyetemi és a két városi színháztermi előadás alkalmával.
A napokban még stúdióba vonulunk és fölvesszük a nem kevés zenét a hangszeres és színész-énekes kollégákkal. De visszatérve a támadásra, sokan azt gondolták, hogy a támadók nem ott háborodtak fel, hanem előre tudták, mi fog történni és felkészültek arra, hogy lerohanják az előadást. Rémisztő volt ennyire közelről látni a szemekben izzó gyűlöletet és azt az iszonyú erős öntudatot, hogy ők, a hitük által azt érzik, helyes, amit cselekszenek. Szerencsére az egyetem diákjai hamar belátták, hogy nem szabad felvenni a kesztyűt. Az egyik őszbajszú professzorom próbált békíteni, rendet tenni, a válasz csak annyi volt, hogy megszentségtelenítették az ősi mítoszokat. A jelenlegi elnök, Narenda Modi előtt nagyobb szabadság uralkodott Indiában. Két héttel később visszaállt a rend az egyetemen, csak nagyon rossz szájízt adott ez a támadás az egésznek.
Mennyire kuriózum egy magyar zenész egy indiai nagyvárosban?
Mindenhol megnéznek, mindenhol kuriózumnak számítok. Vagy direkt elnéznek mellettem, vagy külön keresik a tekintetem. Nekik nagyon más vagyok. Indiában a fővároson és néhány régión kívül nagyon kevés európait látni. De India hatalmas ország, Maharastra tartományban maráthi nyelven beszélnek elsősorban, nem hindiül. Az egyetemen és értelmiségi körökben beszélnek csak angolul, máshol nem nagyon. Minden tartományban megvan a saját nyelv. Hindiül persze tudnak mindenhol, de az egyetem területén kívül tényleg nem beszélnek angolul, így velük közös nyelvként marad jelnyelvként a mutogatás.
Mit tanult ebből a kulturális mélyfürdőből? Mit adott önnek India?
Szakmailag csodálatos, amit itt kaptam. Rengeteg koncerten és szertartáson vettem részt. Otthonról nézve úgy tűnt, hogy a raga egy zenei műfaj. Hát nem az! Komoly szövegeket kell megérteni, egy attitűdöt, egy többezeréves kultúrának az alapvetéseit. Nem elég leírni a raga hangsort. A szakmai rész összefügg a társadalom és a kultúra megismerésével. Itt tulajdonképpen a világhoz való hozzáállás egy másfajta módját tanulom. Másképp élem meg itt az életet. Ráérősnek tűnik a tempó, mert meleg van. Láttam a neten, hogy otthon is volt 31 fok április közepén, de itt, Indiában normális az, hogy most 38 fok van árnyékban. Szeptemberben még a monszun végét elkaptam, amikor ideértem, végül a 3. évszakot tapasztaltam meg: a monszun után a száraz telet, aztán a nyarat a zsibbasztó hőséggel.
Sokat épültem abból, hogy minden szerdán eljárok egy hindu zeneiskolába, mert énekelnek, aztán kiderült, hogy ez nemcsak zeneiskola, hanem közben egy egyházi központ is.
Ők nem téríteni akarnak, hanem csak élik az életüket.
Felfestenek egy pontot a két szemem közé, együtt éneklek velük, együtt eszünk, kézzel természetesen. Van ennek valami finom szertartásjellege. Ott hegedülni tanulnak, én a „kövér hegedűnek” becézett csellómmal minden hétfőn elmegyek és tanítom nekik a mi „nyugati” zenénket.
Mi, nyugati emberek, kiraboltuk a gyarmatokat, közben itt, Indiában él egy ősi kultúra. Igaz, hogy ki-ki köpnek menet közben a motorról, amit idegesítő látni, és jókat böffentenek evés után, és nagyon másképp is élnek az indiai tömegek, mint mi, Európában, mély nyomorban és szemétben. Egy kolleganőm azt mondta, hogy itt minden felnagyítódik. Találkoztam vallási túlfűtöttséggel, hajléktalansággal, a polgári középosztály kvázi jólétével, s a „ricsmen” kivagyiságával, bájával… Megéltem és belerázódtam ebbe a tempóba, közben a fűszeres ételek elkezdték kikezdeni a gyomrom… És hiányzik a saját kultúrám, a gyökereim.
Örülök a döntésemnek, hogy nem csak a felszínt kapargattam meg itt, hanem megismerkedtem a kőkemény valósággal. Ez az elmélyedés szellemi és lelki is. Nem lihegem túl a spiritualizmust, inkább maradnék a natúr élmények külső-belső varázsánál. De van valami gyermeki kíváncsiság az ő megközelítésükben. Mindenhol leveszik a cipőt beltérben, megadják a módját az étkezésnek is. Ősi és nagyszerű vívmányai ezek a mindenkori civilizációknak. Indiában másként vannak jelen az életben az emberek, s itt kaptam egy másféle rátekintést a világra. Nagyszerű érzés, csak közben a campus vendégházában egy ventilátor jelentette a hűtést, még egy hűtő sem volt, azt is ki kellett találnom, hogy hol mossak… Nem panaszkodni akarok, csak tényleg mindent ki kellett alakítanom az életemben. Utána menni, megszokni. Nagy tanulság volt az alkalmazkodási képességeim határainak megismerése is. Nem csak duma, ez tényleg egy belső utazás. Néha egyszerűen túl kell élni a nehézségeket. Azt tudom, hogy otthon másként fogok élni ezután.
A túlélést emlegette, ez irónia volt az ön részéről, vagy a támadáson kívül is találkozott kemény helyzetekkel?
Kétszer voltam beteg. Kétszer ittam vizet véletlenül, egyszer az uszodában, nagyon belázasodtam és köhögtem egy hétig, erős gyógyszereket kellett szednem. Egyszer egy bulin csapvízzel higították a rumot… Akkor már nem lettem annyira beteg, de… Ha az előadást ért támadást nem számítom ide, akkor is azt elmondhatom, hogy már egy úton való átkelés is elég komoly feladat itt. Inkább önirónia ez a részemről, de egy kis félsz azért maradt bennem, mert néha fizikailag is nehéz megélni azt, ami itt van, ráadásul úgy, hogy közben meg csodálatos dolgok történnek. Barátságos és kontrasztos ez a hely. A blogom címének is ezt adtam, egy kis csavarral: India Bharat/ságos és kontrasztos. (Narendra Modi, India miniszterelnöke India 2000 évvel ezelőtti nevét, a Bharat-ot használja a ma bevett elnevezés helyett.)
De az is igaz, hogy otthon, sétálás közben is a fejedre eshet egy tégla. Amióta hazaugrottam karácsonykor, nehezebben telik az idő. Egyre jobban beleláttam a társadalmi folyamatokba, a szokások – és több minden, kicsit olyan, mint 100 éve nálunk, de közben gyors tempóban lüktet itt is a 21. század, mindeközben a hivatalosan nem létező kasztrendszer nagyon is létezik… Roppant összetett dolgok ezek.
Mi az, ami hiányzik Magyarországról és mi az, ami nem?
Az emberek, a társaim, a barátaim hiányoznak. A gyerekeim, a barátnőm… A 8 hónapos vállalással kicsit túlléptem a saját határaimat. Lassan szeretnék újra “normális” életet élni, közeledik a hazautazás. És a pörkölt is hiányzik, a villamosok, az, hogy kényelmesen hátradőlve megigyak egy sört… Ahogy olvasom, otthon is nehéz idők járnak, de ott mégiscsak létezik egyfajta kulturális beágyazottságom. Ezt most éreztem meg igazán, mert itt, Indiában sok mindenért meg kell küzdenem. Egy normális kajáért, de akár azért is, hogy eljussak A-ból B-be. Ezek az apróságok is részei az egésznek. Az identitásomnak. Viszont egy dolog nem hiányzik Magyarországról: az a gyűlölködés, az óriásplakátok szitokszavai, az, hogy nem lehet nyilvánosan véleményt formálni, mert inkább hallgat mindenki, nehogy durva vita legyen belőle, mert az érvek nem számítanak, csak az érzelmek… Bár úgy tűnik, valami most megmozdult … hamarosan meglátom a saját szememmel. De a „magyaros” közöny nem hiányzik.
„Én úgy szeretném szeretni a hazámat, hogy szólni merjek a hibáiért!”
A buta melldöngetésért, az irigységért, hogy a szomszéd füve tényleg mindig zöldebb!? A kölcsönös egymás meg nem értése mindig is zavart otthon! Mindig bíztam abban, hogy ahogy modernizálódik az ország, úgy a politikában is létrejön egy demokratikus, harmadik út. És estemben, ami nyűg számomra, azzal meg is vagyok fogva. A kultúra szerves része a mindennapjaimnak. A zene, a költészet… Nem hiszem, hogy huzamosabban el tudnám hagyni Magyarországot. Maximum egy mindent elsöprő szerelem tehetne róla. De én hazavágyom. Pedig tudom, milyen az otthoni szürkeség, a lehúzás és a közöny… Úgy érzem éppúgy megvan bennem az egészséges hazafiság és a kozmopolitizmus is. Egy ideig jó más kultúrában megmártózni, de csak azzal együtt, hogy tudom, hol van az igazi bázisom. Innen, a hétmilliós Púnéból, ami „kisvárosnak” számít Indiában, még élesebben látszik a különbség. Egészen más léptékek vannak itt. Megélni lehet csak, elmagyarázni nem. Most még elvarrom a szálakat és lassan hazaröppenek: akinek hiányzom, májusban keressen, akkor már otthon leszek.
Ez a cikk a “Szabad oldal” kezdeményezés részeként jelent meg, együttműködésben a Szabad Európával.
