A történelmi emlékezet nehéz ügy. Mindig fel lehet tenni azokat a kérdéseket, hogy miért pont arra az eseményre emlékezünk, miért pont így, miért nem úgy. Egy-egy dicstelen epizód esetében még hansúlyozottabban feltehető a kérdés. A Most vagy soha című Petőfi-filmről való írásra készülve olyan történesekre bukkantam, amiről már hallottam ugyan valamit, de mindig csak mellékszálként, mintegy megemlítve. Nos, ha már éppen csak, hogy túl vagyunk a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján (április 16.), nézzük meg, hogy mennyire is volt jelen vagy sem az antiszemitizmus 1848 tavaszán Pécsett és Magyarországon?
A cikk a hirdetés után folytatódik
A történészeken kívül ki hallott már arról, hogy Pécsett 1848. március 27-április 4-e között lakossági nyomására a városi hatóságok kiűzték a zsidókat Pécsről, akik végül a kormány közbelépésre térhettek csak vissza.
Hogy is történt ez?
1848. március 21-én Szabó Péter ügyész a mai Széchenyi téren több ismert városi polgár jelenlétében kijelentette, hogy kétezer „kebelbeli” lakos élén a városban élő zsidókat kiűzi.
1848. március 26-án Pintér Mihály városi főbíró arról értesült, hogy többen a zsidók kiűzésére készülnek, ezért megkérte a zsidó kereskedőket, hogy másnap ne nyissák ki az üzleteiket.
Március 27-én a városi tanács ülésén „számos lakos” (a Pesther Zeitung szerint mintegy 2000 fő, az adatok szerint akkor Pécsett 14 614 fő élt) követelte azt, hogy a zsidóság „háromszor 24 óra alatt e városbuli kiköltözésre szoríttassék”.
A városi tanács tagjainak nem sikerült elmagyarázni a kiűzést követelők számára, hogy a lakhatási engedéllyel rendelkező zsidókat nem tilthatják ki csak úgy. Ám „minden felszólítás, csillapítás hasztalan lévén, s ellenállásra erő nem lévén, nehogy a közrend megzavartassék”, a gyűlés kimondta, hogy a zsidóknak el kell költözniük Pécs városából.
A városi tanács délután 4 órakor újabb gyűlést tartott, és elrendelte, hogy „a zsidók akármi bántalmakkal ne illettessenek, vagyonok és személyek bátorsága megőriztessék.” Az ülésen ismertették a zsidók kérelmét: „Tekintetes Magisztrátus, a nagylelkű keresztény polgárok igen tisztelt közössége!” – így kezdődött a kérvény. A zsidók a határozat visszavonását szerették volna elérni. Azt ugyan nem, de annyit azért sikerült elérniük, hogy meghosszabbították a kiköltözési határidőt.
Március 28-án a Lyceum Nyomdában készült egy kiáltvány német és magyar nyelven, mellyel a szorongatott helyzetben lévő zsidóság az antiszemita megmozdulások megfékezését szerette volna elérni. A kiáltvány „Polgárok – Hazafiak!” megszólítással kezdődött, s védelmet kértek „a tiszta keblű hazafiaktól”.
Eközben Perczel Imre, Baranya megye másodalispánja tiltakozott a városi tanácsnál a kitiltó határozat ellen, és egyben jelentette az ügyet Batthyány Lajos miniszterelnöknek. Mégis, március 28-30. között 40 zsidó család kényszerült elköltözni Pécsről. A tudósítások szerint sem pogromra, de még kisebb atrocitásokra sem került sor.
Március 29-én újabb események történtek, a városi tanács mintegy a közhangulat megnyugtatására úgy határozott, hogy kiutasítja a városból az engedély nélkül ott tartózkodó zsidókat.
Március 30-án Pintér Mihály főbíró jelentette Batthyánynak, hogy a 40 család nagyobb része elhagyta a várost, és visszatért korábbi lakhelyére, oda, ahonnan Pécsre beköltözött (főleg Bonyhádról és baranyai falvakból költöztek a városba). Szintén ezen a napon történt az, hogy Budapesten a kormányt képviselő Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány elrendelte, hogy a tanács igyekezzen lecsillapítani a békétleneket, és a nemzetőrség, szükség esetén pedig a katonaság bevetésével lépjen fel a zsidók vagyon- és személybiztonságát veszélyeztetőkkel szemben. A leiratban az is szerepelt, hogy akik „a zsidók vagyonát és személyét megtámadják minden okozott kárért egész vagyonukkal felelnek.”
Az április 1-jén megérkező rendeletet a városi tanács kinyomtatta és több helyen közzétette. Ez hatott és a rend hivatalosan helyreállt. Április 4-én Pintér Mihály főbíró jelentette a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány-nak, hogy „a kiköltözött izraeliták többnyire mind visszatértek, az izraelita kereskedők boltjaikat ismét felnyitották”.
A nyílt fellépésnek ezzel vége lett, de az ellenszenv megmaradt. Ezt mi sem mutatja jobban, minthogy a pécsi zsidó közösség június 19-én felajánlotta szolgálatait és jelentkezett a nemzetőrségbe, de ezt a városi nemzetőr csapatok elutasították. 1848 novemberében az újoncozás idején a pécsi izraelita közösség önként megajánlott három újoncot, és azt, hogy Honig Dávid a 8. honvédzászlóalj egyenruhájának kiszabását ingyen elvégezi.
A forradalom bukása után, 1849 őszén a császári kormányzat a forradalom alatti “gyalázatos és törvényellenes” magaviselete miatt a zsidóságra kollektív pénzbüntetést rótt ki 2.300.000 Ft értékben, ebből a pécsi zsidókra mintegy 5.000 Ft jutott.
És hogy hány izraelita vallású élt Pécsett? A töröktől felszabadult városban fogadalmat tettek arra, hogy itt csak katolikusok élhetnek. Ezért 1788-ban még csak ketten kaphattak jogot a letelepedésre, 1841-ben azonban már 30 fő volt a hitközség létszáma, a 12 családból öt élt kereskedelemből. 1848-ban 45 háztartásban éltek Pécsett zsidók, kb. 60% volt a kereskedők aránya, a többiek szabók, sapkakészítők, de volt szobafestő, pálinkafőző is, egy rabbi, egy tanító és egy szépírástanító is élt akkor Pécsett.
A „városbuli kiköltözésre szoríttassék”-gondolat 1848. április 4-én Székesfehérváron is megfogant, ott több ezer fős népgyűlés szavazta meg, hogy a zsidók három napon belül „a városból kimenjenek”. Hogy milyen előzmények vezettek idáig? Azt korábban említettük, hogy a törökök kiűzésétől 1840-ig a zsidóknak tilos volt a letelepedés a városokban, így Székesfehérváron is. Ám a polgárok 1844-ben Bécshez fordulva kérték, hogy a zsidó mesterembereket ismét tiltsák ki, de a kérést az udvar elutasította. A székesfehérvári népgyűlésen megállapított határidő éppen szombatra esett, így a zsidók vagyonukat hátrahagyva két nap alatt a környező falvakba menekültek.
A pécsi gyakorlat megegyezett a többi szabad királyi városéval, kivéve Szegedet, ahol 1798-ban 311 zsidó család élt. A szegedi zsidókat is érte atrocitás, március 19-én hálaadó istentiszteletet tartottak a piacon. Másnap a nép felszaggatta a járdaköveket mondván, hogy a helyet „Mózes követői lábaikkal megfertőztették.” A zsidóellenes hangulatkeltés egyik fő alakja Wagner György mészáros volt. Az indulatokat a városi tanács sikeresen lecsillapította.
Pozsonyban több hullámban támadtak fel az indulatok a zsidók ellen, először március 19-21-e között, de azt elfojtották: a katonaság, a nemzetőrök és az országgyűlési ifjak. De április 23-25 között újra fellángoltak az indulatok arra hivatkozással, hogy a zsidók húsvétkor nyitva tartották az üzleteiket, ezért üzleteket dúltak fel – és raboltak ki –, az sem számított, hogy zsidó vagy keresztény az adott bolt tulajdonosa, az iskolát is szétverték, a hírek szerint a betegeket kirángatták az ágyukból, a gyerekeket falhoz vágták. A halálos áldozatok száma 6-10, a sebesülteké kb. 40. Az őrizetbe vettek száma 206 fő, de a felbujtókat, sem a „vezéreket” nem sikerült megtalálni. Pesti Hírlap így szégyenkezett: „…az ember feje ég, és fellázad a keble, midőn a pozsonyiaknak a zsidók elleni harcáról olvas. Ah, uraim, ne nevezzétek azt zsidók elleni harcnak: mert az valósággal vagyon elleni harc, magyarul mondva rablás volt.”
Budán is készültek a zavargásra, de azt a Pilwaxban lévő ifjak segítségével is sikerült megakadályozni április 13-án, viszont Pesten április 19-én zavargás és rablás tört ki Terézvárosban, a pesti Múzeum térről indult az egész, a szónokok a lakbér csökkentését és a zsidók kiűzését követelték, ezért üzleteket vertek szét, lakásokba törtek be, a nyílt utcán estek neki zsidó vallású polgároknak – a rendet a katonaság állította helyre.
Szóval úgy tűnik, hogy az 1840. évi 29. törvény alapján keletkezett új helyzet „tehetett” erről a lázongásról, az a megváltozott helyzet, hogy a szabad királyi városokba a zsidók is beköltözhettek. Pécsett a városi magisztrátus kezdetben nem fogadta el a lakhatási engedélyért folyamadó zsidó kérelmeket 1840 után sem, de akik fellebbeztek a Helytartótanácshoz, ők megkapták, mert a Helytartótanács szigorúan betartotta a törvényeket, így a város polgárainak és hatóságainak kirekesztő törekvése meghiúsult. 1840-ben a pécsi hatóságok 12 zsidó családot tartottak nyilván, 1848-ban már 46-ot, így a zsidó népesség létszáma elérte a 248 főt, de a zsidók emancipációja a 19. század végére sokkal tovább jutott, akkor már a pécsi lakosság 10%-át alkották.
1848 márciusában tehát nemcsak Pécsett, hanem az ország több városában zajlottak hasonló megmozdulások, kezdődött az egész Pozsonyban, ahol a három napig tartó rendzavarás során megtámadták a zsidók házait, kifosztották üzleteiket, műhelyeiket. Hasonló atrocitásokra került sor pl. Székesfehérváron, Kassán, Szombathelyen is, voltak kisebb települések, ahol csak az ablakokat törték be, vagy mint Pécsett, ahol csak kiűzték őket a városból. Az indulatok okait keresve a „szokásos” idegengyűlöleten túl nem találtam mást, mint hogy a városokba pár éve beköltöző zsidó kereskedőkben és iparosokban vetélytársat láttak, volt, ahol a földbérleti vagy kocsmatartozás állt a támadók némelyikének indítéka háttérében. És a hatalmi vákuum időszakában elszabadultak az indulatok.
A Petőfi-filmre készülés közben – kritikát szerettem volna írni – botlottam bele ebbe a témába, csak úgy véletlenül. De hiába volt a készülődés, a filmből nehéz másra emlékezni, mint az akciófilmes jellegre, főleg Szendrey Júlia karatézására (talán megérne egy komparatív elemzést Linda és Szendrey Júlia harci tudása).
Időközben megnéztem az Érdekvédelmi terület című Oscar-díjas filmet is – még megy a művészmozikban. Johnathan Glazer alkotása érintkezik a magyar történelem egy súlyos epizódjával: az Auschwitzban kivégzett 600 ezer magyarról is hangsúllyal esik szó benne. Talán hasznosabb lenne ezt a filmet megnézni a gimnazistákkal, mint a Most vagy sohát. Mert egészen más módját választotta az emlékezésnek, mint a Rákay Philip fémjelezte jelmezes-jedis akciófilm. Az Érdekvédelmi terület fókuszában Rudolf Höss, a tábor parancsnokának felesége azon igyekezete áll, hogy miként lehet paradicsomi állapotokat teremteni a láger közvetlen szomszédságában. A sikolyok, a puskalövések és a gázkamrák füstje csak háttér gyanánt van jelen a filmben, a táborparancsnokné úgy tesz, mintha nem hallatszana be semmi a saját kis paradicsomába, a lényeg a szép virágokban van, a medencében és a gondozott pázsit sem utolsó. Persze, nyilvánval a film alkotói szándéka, az ellenpont-képzés, amellyel tudtak-próbáltak a rácsokon túli eszement őrületről beszélni.
A magyar történelmi emlékezet, persze nagyon másképpen, komolyan-maga alá temetősen, de bizonyos módon mégiscsak ugyanilyen ellentétképző. Csak a szépre, dicsőre szeretünk emlékezni. Pedig, mint kiderült, ha nem is olyan mértékű és nem hangsúlyos, és sokak által elutasított, de éppúgy része volt az 1848-as forradalomnak ez a zsidóellenes fejezet is, mint a nemzeti önállóságba vetett bizalom, avagy az Aradi vértanuk tette.
Persze, nem kérhető számon senkin, hogy ott, ahol él, ahová született, ott történelmi hagyományai vannak az idegenellenességnek is, de a teljes kép kialakításában szerencsés, ha tudunk erről is.
Arról sem tanultam az iskolában, hogy Pécsett, a törökök kiűzése utáni első püspök, Radanay Mátyás Ignác (1687-1703), nem tűrt meg más vallást, csak katolikust a városban. Aki más hitet vallott, az vagy alávetette magát a keresztelésnek, vagy pár óra alatt el kellett hagynia Pécset. Más választása nem volt.
Radnay püspök megeskette a polgárokat: …akár minémű néven nevezendő Római Apostoli szent hit ellen törekedőt és ellenkezőt állandó képpen közöttünk bé nem veszünk, és nem tartunk, és semmi képpen el nem szenvedjük.”
Ezt talán a törökök esetében képes lettem volna elfogadni, de itt nem erről volt szó. Hanem arról, hogy csaknem száz évig csak katolikusok telepedhettek le Pécsett. Más vallásúak nem. Mária Terézia 1780-ban a szabad királyi városok sorába emelte Pécset, így már nem a püspök volt a földesúr, de az oklevél 13. pontja szerint: „Amint eddig minden nem igaz hithez tartozó ember a városban való letelepedéstől és polgárjog szerzéstől ki volt zárva, úgy a jövőben is érvényben marad a más-vallásúaknak ez a kizárása”. Tehát továbbra is csak katolikusok telepedhettek le Pécsett, de a megyében is ugyanez volt a helyzet. Csak II. József 1783-ban kiadott rendelete változtatott a helyzeten, ekkor vált lehetővé pl. a zsidóknak is a szabad költözködése (a bányavárosok kivételével), akkor alapíthattak iskolákat, ekkor választhattak maguknak olyan foglalkozásokat, amelyeket a céhek addig nem engedtek számukra, sőt, nem kellett megalázó jeleket sem viselniük az öltözékükön.
A rendeletet követően Jacob Mózes szeretett volna letelepedni Pécsett, de az engedélyt a város – most írjuk azt, hogy magától értetődően?? – elutasította. 1785-ben a második betelepülni jelentkezőt szintén elutasította a város – egy hidasi dohánykereskedőt. Ezen felháborodott Széchenyi Ferenc pécsi királyi biztos, és a következő két kérelmezőnek a városi hatóság megkerülésével ő maga adott engedélyt a letelepedésre. Ezt követően két évtizedig nem költözött Pécsre újabb zsidó család.
Nem kérhető számon semmi az egykori városvezetés gondolkodásán sem. Ezek tények. De ezáltal talán érthetőbb lett számomra a „Kalapos” Király rendeleteinek „elfogadhatatlansága” a magyar rendek által. S hogy miért volt szükség a felvilágosodásra!
S remélem, lassan igaza lesz Csokonai Vitéz Mihálynak, ahogy fogalmazta a Magyar! Hajnal hasad! című versében: „Lehasadoztak már a fekete vásznak!”.
Igaz, hogy ő a XX. századra jövendölte, mikor „Boldogabb nap jön fel reád valahára!” Talán a XXI. század lesz az, amikor:
„Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva
Setét vőlgyeinkre súgárit ereszti,
Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszi.”
Ha nem elhallgatjuk a történelmünk sötét foltjait, akkor kevésbé érthető, miért is lehetnénk büszkék a szebb fordulatokra.
