Vándorfesztivállá lett az Országos Színházi Fesztivál, azaz a re:OSZT, amit idén júniusban Kaposváron rendeztek meg – abban a színházban amúgy, amellyel és amelynek vezetőjével nemrég külön, nagy cikkben foglalkoztunk annak okán, hogy korrupciógyanús szerződéseket kötöttek a színidirektor gimnáziumi osztálytársának érdekeltségeivel. Nemcsak lapunk, neves színházkritikusok sem kaptak sajtójegyet, így sokan el sem mentek közülük. Ha ez volt a szándék, amit nem vetnénk el lehetőségként, akkor sikeres volt a művelet. Igaz, a re:OSZT szinte egybecsúszott a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljával, a Könyvhéttel és a foci EB első mérkőzéseivel.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Két napot töltöttem a kaposvári re:OSZT-on, azaz az Országos Színházi Fesztiválon. Tapasztalataim tehát arra a két napra vonatkoznak (másokkal egyeztetve a fesztivál többi napja sem volt más).
A Pécsi Harmadik Színház esti vendégszereplését szerettem volna megtekinteni, de előtte a hivatalos Szemleprogram melletti kavalkádra, s a városra kíváncsian már koradélután megérkeztem. A kaposvári sétálóutca közelében parkolva, majd egy nagyot sétálva megállapítható volt, hogy a somogyi megyeszékhelyen nyoma sem volt annak, hogy egy országos jelentőségű színházi fesztivál zajlik a város színházában, a város élte szokásos, csendes életét.
A felújított Csiky Gergely Színház épületénél azonban végre, legalább külsőségekben megjelent az, hogy Kaposváron fesztivál zajlik éppen: itt-ott fel volt szalagozva az épület és a környéke, apró zászlók is díszítették, illetve egy köszöntőszöveget tartalmazó molinó is megjelent a színházépület oromzatán. Körbejárva az épületet, meglepett a bátor, szivárványos szalagozás, rögtön kerestem a Magic Mirror sátrat a Szigetről, de sajnos nem találtam. Egy ezresért ehettünk sült krumplit a színházparkolóba kitelepült büfében, három-négy kis bódé állt a parkban és egy jól felszerelt koncertszínpad jelentette az OFF programok fő helyszínét. A két nap alatt négy Off-programba tudtam betekinteni, a helyszínre vigyázó szépszámú biztonságiőr-csapattal együtt (hatot-hetet számoltam meg) harmincnál nagyobb számú érdeklődőt sem a gyerekprogramon, sem a táncbemutatón, de még a koncerten sem láttam. Bár feltételezem, hogy Kamarás Ivánra, Hobóra vagy a Magashegyi Undergroundra többen voltak kíváncsiak, de a programban koncepciót nem találtam, szerepelt ott Szirtes Edina Mókus, a Swing à la Django és Nédo Olga hegedűshowja is, ez talán azt mutatja, hogy a szervezők „mindenkit” megcéloztak a programokkal.
Cselló
Felhívtam a fesztivál egyik válogatóját, hogy fussunk össze, hadd készítsek vele egy rövid interjút, erre közölte, hogy nincs Kaposváron, mert meg sem hívták.
Hét körül csellózni kezdett a színház előtt egy fiatal nő, a hat Bach csellószvit közül az elsőt (BWV 1007), utána fél playback-ről jazzt adott elő valaki Stan Getz-től. A versenyprogramra érkezőket fogadni szándékozó pluszprogram adott valamit a fesztiválhangulathoz, de olyan furcsa a színház bejárata – a felújítás óta föld alá süllyesztett ajtón kell belépni az épületbe, a régi bejárat már nem használható, csak egy funkcióját vesztett domb lett belőle (hintóval ma már kevesen hajtatnak színházba, még a pesti Vígbe sem).
Hiba
A 9,5 milliárd forintból felújított kaposvári Csiky Gergely Színház bejárata előtt található egy emléktábla, amely a színház egyik leghíresebb előadása előtt tiszteleg (bár a színház jelenlegi vezetése szerint tévút volt az eddigi legdicsőbb kaposvári korszak, s nem is igyekeznek követni a régi kaposvári irányt): az Ács János rendezte Marat/Sade előtt – a kőtáblába beépítették a Marat/Sade követ, ami Máté Gábor kezében volt a legendás előadás utolsó jelenetében. Videó, erről, ITT, Csakhogy a táblán van (akkor volt, sajnos vélhetően ma is ott van) egy hiba. Tudvalevő ugyanis, hogy a szerző neve után kettőspontot szokás írni, nem pedig kötőjelet, ahogyan itt szerepel. A talán legnagyobb sikerű kaposvári előadás szerzőjének családneve pedig nem Weiss-Marat/Sade, hanem nem Peter Weiss!
Csirkefej
Korábbi cikkünkben cikkünkben írtunk a re:OSZT versenyprogramjába bekerült Pécsi Harmadik Színház Csirkefeje körül kialakult helyzetről. Azon ezek után már nem is csodálkoztam, hogy a helyszínen nem láttam a rendezőt, Vincze Jánost. Ott volt azonban a színház tulajdonosa, Moravetz Levente, aki az egyik páholyban ült párjával.
Harmadszor láttam a Csirkefejet. Közhely, hogy minden előadás más, de a három lekettőzött szereplő első színpadra lépése miatt ezalkalommal az előadás jogosan volt más.
Az eredetileg Havert alakító Fischer Norbert (más elfoglaltsága volt) helyett a JESZ-ből ismerős Szabó Márk lépett színpadra. A Törzset nem Götz Attila, hanem Inhof László alakította (ő Vincze első Csirkefej rendezésében a Közegként szerepelt), s a Közeg ez alkalommal nem Bera Márk, hanem Arató Máté volt (a pécsi Bóbita Bábszínház tagja, s több alternatív formációban is fellép).
Más lett az előadás az új szereplőktől, míg Vincze eredeti rendezésében a Haver személyiségének felpuhulásának íve van, addig Szabó Márk az első színrelépése után inkább csak végszavazott, külsőségeiben jelenítve meg a figurát. A rendőrduó – Inhof és Arató – jelenetei is áthangszerelődtek a Vincze-rendezéshez képest (nem a rendező állította színpadra a lekettőzést), más lett a humoruk, vígjátékibb lett az összhatás – abszolút elfért ez a humor is az előadásban, csak másképp csengett, mint a Vincze János rendezte eredeti verzióban – mindketten segítették a produkciót, néha brillíroztak, néha nevetettek, de másként, Vincze komorabbra hangszerelte a rendőröket. Arató Máté remek ritmusérzékével váltott ki többször nevetéshullámokat, de már a megjelenésével is örömöt okozott.
A Csirkefej Kaposváron azonban nem a három új szereplőről szólt, hanem a jelentős alakításokról. Bacskó Tünde Vénasszonyáról, Tatai Gergő Srácáról, László Csaba Apa figurájáról, Bánky Gábor Tanárjáról és Frank Ildikó Nő-jéről, valamint az egy epizódnyi, „infernális” jelzőt kiérdemlő szerepről, melyet Tamás Éva alakított. A többiek is (Hollósi Orsolya, Somogyi Bianka és Zengő Ágnes) hozzák a karakterüket, de számukra kisebb lehetőség nyílt Vincze rendezésében. Kaposváron tovább erősödött az előadásban az istenkeresés, avagy a lét értelmének keresése. Bacskó alakítása beérett, profizmusa kortalanná tette a figuráját. S attól, hogy más lett a tér (Kaposváron a nagyszínpad nagyobb, mint Pécsi Harmadik Színház színpad), így másként érvényesült a színpadi beszéd is. A lámpák ventilátorainak kellemetlen statikus alapzaja is elvett a hangerőből és a pécsinél mélyebb, magasabb színházi tér szintén, ettől Spiró klasszikus darabjában a szereplők vulgáris nyelve (káromkodásuk, és a rétegnyelvi beszéd) sokkal inkább makogásként, nyökögésként hatott, majd az ebből adódó értetlenségből következő indulatos kiabálásokban tört ki. Bacskó mellé Frank és Bánky összjátéka nőtt fel, s Tamás Éva az epizódnyi szerepéből ez alkalommal is a legtöbbet hozta ki. Összességében egy értékelhető, de más előadás született, amelyet akár Csirkefej áriák és duettek címszó alatt is lehetett volna játszani. Az előadás után, akikkel beszélni tudtam, inkább dicsérték, de a vélemény megoszlott volt.
Iráni konferencia (TASZ)
A fesztivál utolsó előadását Bocsárdi László rendezte, aki egyaránt meghatározó szereplője a magyar és a román színházi életnek. (Kaposváron újra csak alig lézengett valaki az utcán, elücsörögtem hát a szinte néptelen parkban, várva az Iráni konferenciát). Bocsárdi már a színházba lépéskor bevonta a nézőt a játékba, mindenki kapott egy névre szóló, nyakba akasztható regisztrációs kártyát (így lettem erre az estére Mathias Jensenként az Iráni konferencia résztvevője), s az egy részben lezajló több mint két és fél órás előadásban egy pillanatra sem engedtek pihenni minket, nézőket/résztvevőket. Az orosz származású és Lengyelországban élő Ivan Viripajev 2017-ben írta az Iráni konferenciát (még az Orosz-Ukrán háború előtt), ami ténylegesen egy konferencia keretei közé helyezi be az előadás szereplőit, s az ott folyó diskurzus tényleg olyan, mint egy hol izgalmas, hol elemelkedett, vagy köldöknéző konferencia. Egyfajta „spirituális” utazásba vonja be a szerző az előadás nézőit, s nagyjából arra jutott Bocsárdi interpretációjában a „konferencia”, hogy szépen elbeszélünk egymás mellett, kelet-nyugat, emberi értékek, filozófia, boldogság, isten? Tényleg remekmű a szöveg is, és az előadás úgy szintén felemelő képet nyújt a jelenkori világ kudarcáról. Többször felvetődött bennem az Iráni konferencia megtekintése közben, hogy a 2021-ben Sepsiszentgyörgyön élő 34 678 fő magyar anyanyelvű lakosnak vajon hány alkalommal lehet eljátszani a Tamási Áron Színház (TASZ) előadását. Mert az előadás nem akar állást foglalni, a „konferencián” valódi (oké, az érvek szintjén) vitahelyzet generálódik. Annyira valódi, hogy Kaposvárott – azaz inkább nevezhetjük magyarországi vendégjátéknak a re:OSZT vegyes összetételű közönsége miatt – több alkalommal nyíltszíni taps fogadta egyik-másik „felszólalót”. És nem azért, mert operett-áriát láttunk. A beszámolókba, kritikákba beleolvasva ez az előadás más-más okok miatt, de működik a saját közegében és a magyarországi, erősen megosztott, túlpolitizált közegben is. Egy pécsi professzorral arról beszéltünk az Iráni konferencia után, hogy Magyarországon bemutatható-e ez az előadás, mert vidéken nem feltétlenül lenne közönsége, ráadásul a vidéki színházaknak problémás lenne felvállalni a darab nyíltan hatalommal szembeszálló szereplőinek kijelentéseit (mindenhol NER-es, vagy velük kompromisszumot kötött igazgatókat neveztek ki). Budapesten a Katonában vagy az Örkényben meg csak szimpla ellenzéki fröcsögésnek számítana az előadás szövege (az menne el rá, aki erre vevő). Aki kíváncsi rá, megnézheti az előadást, az Iráni konferencia vendégjátékainak sora folytatódik: augusztus 2-án Gyulán, szeptember 4-én Budapesten, a Városmajori Színházban, illetve aki el tud menni oda is, szeptember 7-én pedig már a Partiumban, azon belül Szatmárnémetiben játssza a társulat a Bocsárdi László által rendezett előadást.
Jónak látszó
A re:OSZT, ha úgy akarjuk, értelmezhető újra osztásként is. Újraosztás, mint hogy legyen újra vándorfesztivál, a Pécsett majd két évtizedig legyökerezettből. Ha nem kelt széleskörű szakmai felháborodást, hogy ilyen jelentéktelen egy Országos Színházi Fesztivál, mint a kaposvári, akkor azt mondom: vigyék! Amikor a Teátrumi Társaság kezébe került teljesen a Pécsi Országos Színházi Találkozó, akkor már tényleg nem sok maradt a fesztiválból. Mert amikor Jordán Tamás és Simon István igazgatta a POSZT-ot (és Stenczer Béla, meg Máté Péter szervezte az Off-programokat) akkor egy pécsi belvárost 7-10 napig meg tudtak tölteni élettel, át tudták alakítani a város életét, s már az első is meghatározó fesztivállá lett.
A POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) a jegyekért mar hajnalban sorba álltak a színházrajongók a pécsi Színház téren, valaki még kempingszéket is vitt, ezért a fontosabb előadásokra már az első napon elkelt minden jegy. Volt, hogy százak hiénáztak egy-egy izgalmasabb produkció előtt, hátha bejutnak valahogy (Kaposváron húsz hiénázni vágyót láttam kb.). Biztos volt néhány tartalmasabb beszélgetés most is, és magánkatarzis az előadások közben, de sem kirobbanó szakmai, sem közönségérdeklődést nem tapasztaltam. Sem azt, ami legalább ennyire szomorú: hogy fesztivál lenne a városban egyáltalán.
És, ha már megemlítettük fentebb korábbi cikkünket a kaposvári teátrumról, és azt az imént, hogy a re:OSZT újraosztásként is fordítható: a korábban államtitkárhelyettesi pozíciót is bíró jelenlegi kaposvári színházigazgatóról, egyben a fesztivál igazgatójáról, Fülöp Péterről, illetve a körülötte keletkezett furcsa céges összefonódásokról, pénzügyekről EBBEN a cikkben írtunk részletesen. Most ehhez kapcsolódóan, a re:OSZT Off-programjainak listáját átnézve feltűnt, hogy legalább hét alkalommal kapott munkát a színházi büfét amúgy is üzemeltető egykori osztálytárs cége. Vagyis élünk a gyanúperrel, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének “történelmi” ügyessége talán itt is tetten érhető: kreatívan, közpénzből, egy jó (vagy annak tűnő) ügyet – ez esetben, a vigyük helybe a kultúrát azoknak, akik nem képesek kimozdulni – aprópénzre váltani.
Persze, a pontos számokat ismerni kellene, de papíron és a legrosszabb esetben az Off-programokra megbízott színházi-köztéri-mozgószínpad, az egykori pécsi gimnáziumi osztálytárs cégének bérelhető Theater Wagen-je két órára akár 500 ezer forintot is kóstálhatott, ami persze egyrészt látványos, másrészt szinte bárhová felállítható, de jóval drágább, mintha hangosítással, világosítással például egy művelődési házban színpadot bérelne valaki.
A Facebookon közzétett fotókon látható 20-30 főnyi nézőt vonzó rendezvényeken így egy néző bekerülési költsége akár 20-35 ezer forint is lehet a fellépők gázsijával együtt.
Biztos, hogy ez a legjobb módja a kultúraterjesztésnek? Nem megalázó egy teherautó platójáról zenélni egy falunapon, sőt. De az Országos Színházi Találkozón? A járványidőszakban még értelmezhető volt egy teherautó platójáról szolgáltatott kultúra, de ma? Feltételezhető persze, hogy papíron minden rendben, minden szerződés szabályos volt. Minden pecsét, határidő betartva. Ettől persze még nem lesz sem ésszerű, sem gazdaságos, pláne nem lesz etikus.
