Karácsonyi történetek címmel már 2017 decemberében, vagyis a Szabad Pécs alapításának évében sorozatot indítottunk, melyben kortárs írók és költők, illetve lapunk munkatársai műveit, rendszerint kifejezetten a Szabad Pécsnek, karácsonyra írt novelláit, tárcanovelláit, verseit közöltük. E hagyományt idén sem szakítjuk meg, s ahogyan az lenni szokott, az első novellát szenteste adjuk közre, ezzel is áldott, boldog karácsonyt kívánva olvasóinknak. Az idei első írás szerzője Ungár Tamás, a Szabad Pécs külsős újságírója, aki ismét egy megható és nem mindennapi családi történettel készült.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Karácsony első napján Halmai Tamás két versét közöltük karácsonyi történetként. Karácsony második napján pedig Aknai Péter verseit osztottuk meg.
Sokszor azt hisszük, hogy ismerünk valakit. Aztán kiderül, hogy tévedtünk. Így jártam Katival, az unokatestvéremmel. Misztikus története megzavart, de meg is nyugtatott. Mert ami neki jó, csak az lehet jó nekem is.
– Nem volt könnyű életem – sóhajtotta Kati, amikor nyáron átautóztunk Törökbálinton. – A házasságom se volt jó. De nem bánok semmit. Szerencsére volt egy őrangyalom, és ő óvott engem. Mindig éreztem, hogy ott áll mellettem, mögöttem, fölöttem.
Megálltunk egy magaslaton, ahonnan szép kilátás nyílt a városra. Kati az autó ablakából nézte a panorámát, nem akart kiszállni, kopott csípője miatt nehezen mozgott, fájdalmas volt neki felállni és elindulni.
– Szép ez a város – mondta elérzékenyülten. – De teljesen más, mint amilyen gyerekkoromban volt. Akkor falusias volt, most olyan, mint Beverly Hills: drága és előkelő. De szívesen visszajönnék ide, vennék egy házat. Ott szeretnék meghalni. Törökbálint keretbe foglalná az életem, innen indultam, ide térnék vissza. Szép lenne. Majd az őrangyalom eldönti, mi legyen?
– Neked az is van? – néztem rá kérdőn, és újra elindultam. – Nem is tudtam, hogy hívő vagy…
– Nem vagyok.
– Akkor miféle őrangyalod van?
– A bátyám az. Ő óv meg minden bajtól.
– De hát, nincs is bátyád… egyke vagy, mint én.
– Van egy bátyám…
Leálltam az autóval, hogy átbeszéljük ezt a báty-dolgot.
Kati az unokatestvérem, jól ismertem a sorsát, ő anyám egyik nővérének, Zsóka nénémnek az egyetlen lánya. Zsóka Szombathelyen nőtt fel, 1934-ben 16 évesen ismerte meg a város katonai repülőterén szolgáló tiszthelyettest, Sándort. Zsóka mai szóval afféle plus-size modell volt, asszonyos teltsége, buja arca, kék szeme és szőke haja miatt a férfiak meredt szemmel bámulták, ha visszanézett, elfelejtettek levegőt venni, s kiverte őket az izzadság. Sándor, alacsony termetű, ám hírhedten nagytermészetű ember volt, ő és Zsóka gyorsan egymásba omlottak. Kettejük násza se veled, se nélküled viszony volt. Szeretkeztek vagy veszekedtek. Zsóka hirtelen haragú volt és féltékeny, igaz, nem ok nélkül, mert Sándor néha hetekre eltűnt, hogy aztán úgy térjen vissza hozzá, mintha öt perce lépett volna ki az ajtón. 1938-ban összeházasodtak, s ezt követően is hangos veszekedésekkel és hatalmas szexcsatákkal teltek a napjaik. A második világháború kitörése után Sándort a frontra vezényelték, így ritkán találkozott Zsókával. Az asszony 1943-ban teherbe esett, de aztán elvetélt. Ám egy évvel később újra áldott állapotba került Zsóka, és 1945 májusában megszülte Katit.
A háború után több városban is szolgált Sándor. Zsóka és Kati mindig vele tartott, s amikor Budapestre vezényelték a férfit, a házaspár vett egy szerény, kétszobás házat Törökbálinton. Sanyit 1952-ben elküldték a seregtől a háború előtti múltja miatt. De a családnak nem voltak emiatt anyagi gondjai, mert addigra a férfi a Nemzeti Múzeumban dolgozó két állatpreparátortól eltanulta a szakmájukat. Remek kézügyessége volt, sokak szerint szobrászként is megállta volna a helyét, s az általa kitömött állatok olyan életszerű pózt „vettek fel”, hogy attól mindenki ámult. Dolgozott a múzeumnak, ám az állami erdőgazdaság Váci utcai üzletében volt a főállása, és a legmenőbb vadászok vittek hozzá preparálni valót.
1956-ban Sanyi a forradalmárok mellé állt, egy nyomdát is elhelyeztek nála, amit ő az üzletben álló, preparált ló hasában rejtett el. A forradalom leverése után Ausztriába szökött, majd eljutott Amerikába. Hamar saját lábára állt, egy Washington közeli kisvárosban, Mont Vernonban nyitott üzletet és vett házat. A preparátor biznisz jól ment, és már 1958-ban próbálta kicsalni magához Zsókát és Katit. Az asszony a Május 1. Ruhagyár főmeósaként jól keresett, a férfiak meg továbbra is odavoltak érte, így nem szenvedett hiányt semmiben. Ennek ellenére 1958-tól Zsóka is kérvényezte, hogy családegyesítési okokból engedjék ki őt és a lányát a férjéhez, Amerikába. Többször is visszadobták a kérelmét, aztán 1963-ban megkapták az engedélyt.
Amikor ezt megtudtam, szinte belebetegedtem, merthogy tíz évesen – hiába voltunk rokonok – szerelmes voltam az épp akkor érettségiző Katiba. Nem voltam egyedül, Katit kisportolt alakja, üde, társasági személyisége miatt körbedöngték a férfiak. Volt vőlegénye is, egy tíz évvel idősebb mérnök, aki az utolsó pillanatig marasztalta, de Kati esze akkor már Amerikában járt. Anyja eladta a törökbálinti házat, és hatvanhárom augusztusában elrepültek New Yorkba.
Zsóka és Sanyi ugyanott folytatta, ahol 56-ban abbahagyta: szeretkezéssel és már-már vérre menő csatákkal teltek mindennapjaik, és Sanyi időnként hetekre elköltözött valamelyik szeretőjéhez. A családi tűzfészekből elege lett Katinak, na, meg abból is, hogy apja preparátor műhelyében kellett keményen dolgoznia, és Sanyi száját nemigen hagyta el dicsérő szó. 1965-ben Kati a new yorki magyarok egyesületében megismerkedett egy 56-os magyar migránssal, a Manhattanben utazási irodát működtető Bandival, és három hónap múlva összeházasodtak. A Katinál 17 évvel idősebb Bandi mindenkinél okosabbnak tartotta magát, s ez elég fárasztó volt környezete számára. Tüntetően lenézte és kritizálta a feketéket, az ázsiaiakat, a zsidókat, az olaszokat, a franciákat és a szlávokat, számára csak a németek, az angolok, az írek és az árpádsávos magyarok voltak szalonképesek. Kati emiatt kicsit bolondnak tartotta, de elnézte neki, mivel menekülni akart szüleitől, ráadásul pár heti viszony után áldott állapotba került.
Az esküvő után Kati és Bandi kettesben vitte a főképp kinti magyarokra és németekre építő utazási irodát. Az üzlet jól ment, a házaspár pár éven belül lakást vett a 78. és a 89. utcában, a várostól 50 mérföldre pedig 300 hektáros erdőt vásároltak, aminek közepén, egy tízhektáros tó partján 500 négyzetméteres, mutatós, kőalapú faház állt. Kati három lányt szült, a család 67-től rendszeresen hazalátogatott, és mi az irigykedés és a büszkeség valami sajátos kevercsével hallgattuk, milyen jól megy nekik.
Kati sosem titkolta, hogy nehéz neki Bandival. 1993-ban két hetet New Yorkban voltam, és náluk laktam. Akkor már csak nevetett párja okoskodásain, rasszizmusán, kivagyiságán, dzsentroid gesztusain. Az ezredforduló után az iroda tönkrement, eladták new yorki lakásaikat, és kiköltöztek erdei házukba. Bandi nyugdíjba ment, de Katinak dolgoznia kellett még tíz évig, mert kiderült, hogy férje nem fizetett utána nyugdíjjárulékot, holott vállalkozásukban szinte mindent Kati csinált. Aztán unokatestvérem elvesztette a szüleit, majd Bandit is. Hogy lányai kirepültek, arra gondolt, hogy visszatelepszik Magyarországra.
Idén nyáron Kati Budapestre utazott, ott találkoztunk, és egyből arra kért, hogy guruljak el vele Törökbálintra. Meglepődött a városon. Az ő házuknak és utcájuknak már nyoma se volt, a környéken mindenütt a legkorszerűbb anyagokból emelt, elegáns családi házak sorakoztak. Első látásra teljesen beleszerelmesedett a látványba, és úgy érezte, itt kell vegyen majd magának házat. Aztán elbizonytalanodott, mert hiányolta a gyermekkorában megszokott, poros-bájos Törökbálintot. S akkor jött ez az őrangyalos báty-történet.
– Miféle bátyád? – kezdtem faggatni Katit.
– Tudod – kezdte elgondolkodva –, gyerekként és fiatal lányként gyakran azt álmodtam, hogy van nekem egy bátyám, aki láthatatlan, és megvéd minden bajtól. Szükségem is volt rá, annyi bizonytalanság vett körül engem. A szüleim, Magyarország, ‘56, aztán a kitelepülés Amerikába, az ottani beilleszkedés, a menekülésszerű házasságom, a lányok. Álmomban sokszor repültem és zuhantam a semmibe, az őrangyalom olyankor mindig elkapott és megmentett engem. És később is, ha bármi bajom volt, mindig azt éreztem, hogy nekem van egy bátyám, aki szól hozzám, megvéd, és nem eshet komoly bajom.
– Én meg már azt hittem, hogy tényleg van egy eltitkolt bátyád… – nyugodtam meg Kati szavain.
– De nekem tényleg van…
– Aki megvédett, ha zuhantál?
– És mindig, mindentől.
– Egy bátyád? – néztem arcába kutakodón. – Alig ismerek rád. Te egy földhözragadt realista voltál.
– Ma is az vagyok. De a bátyámban hinnem kell. Főleg 1965 óta, addig csak hittem benne, azóta tudom is, hogy ő tényleg létezik. Anyut 65-ben műtötték meg méhrák gyanújával. Ám operáció közben kiderült, hogy nincs daganat a méhében, hanem egy elhalt kisfiú aprócska testmaradványa bújik meg anyu petevezetékében. Ő volt anyu 1943-as félbeszakadt terhességének a maradványa. Amikor ez kiderült, megértettem korábbi rémálmaimat. És amikor anyám petevezetékéből kivették azt a kis testet, akkortól megszűntek a rémálmaim, és már biztos voltam benne, hogy nekem valahol van egy bátyám, aki megóv mindentől. Megóv a rossz döntésektől. Majd ő megsúgja azt is, jöjjek-e vissza Törökbálintra.
Kati karácsony előtt két nappal felhívott és áldott ünnepeket kívánt. Kérdeztem, hogy jövő nyáron jön-e vissza házat keresni Törökbálinton.
– Nem jövök, mert nem veszek ott házat.
– Miért nem?
– Jobb nekem itt, a lányaimhoz közel.
– Lehet, hogy igazad van,
– Biztos, hogy így lesz jobb.
– Eszerint az őrangyalod tanácsolta ezt?
– Igen, ő…
